Nem néztünk oda egy pillanatra, és Dwayne Johnson az egyik legnagyobb sztár lett Hollywoodban. Tizenöt éve még felejthető B-filmekben tornáztatta a bicepszét, és bár most sem vállal feltétlen színvonalasabb projekteket – született populista: arra esküszik, ami a lehető legszélesebb közönséget célozza meg –, de mindig jó érzékkel választja ki a sikeres filmeket. Dwayne Johnson a Halálos iramban-filmekben vált igazi közönségkedvenccé, ahol a megállíthatatlan bulldoghekust, Hobbsot alakította, és ahol kijárhatta a Vin Diesel-iskolát: az elérhetetlen és ezért bálványázott hollywoodi sztárok helyett ő is a közösségi médiában épít rajongótábort, és közvetlenségével kenyerezi le az embereket. Meg persze azzal, hogy tud nevetni önmagán: nemcsak akcióhősként lépett példaképe, Arnold Schwarzenegger nyomdokaiba az egykori pankrátor, hanem komikus színészként is, 2017-re pedig eljutott odáig, hogy már az sem számít szentségtörésnek, ha az amerikai komédia egyik királya, Robin Williams filmjét remake-eli.

Persze nem egyedül: míg a Jumanji 1995-ben még a Mrs. Doubtfire-rel újra csúcsra kerülő Williamsre írt mese volt, a Vár a dzsungelben az örök csapatjátékos Johnson nagynevű társakat gyűjtött maga mellé: Jack Blacket, Kevin Hartot, és A galaxis őrzői Nebulájaként ismert Karen Gillant. Az új film nem másolja pontról pontra az eredetit, csak a koncepciót veszi kölcsön, és azt is a mai igényekhez alakítja. Roger Ebert már a régi Jumanjit is azért kritizálta, mert a videojátékok logikáját követte, és a történet nagyrészt abból állt, hogy újabb és nagyobb veszélyeket zúdított a gyerekek és a játékban bennragadt Robin Williams nyakába, amiket valamilyen furfanggal túl kellett élni, a Vár a dzsungel viszont ezt az ötletet már tudatosan használja, ezúttal ugyanis nem egy társas-, hanem egy videojáték kel életre, hogy terrorizálja a gyerekeket. Az életveszélyes dzsungelvilág egy kilencvenes évekbeli videojáték szabályait követi, ami a mai gyerekek számára legalább annyira ódivatúnak tűnhet, mint húsz éve a társasjátékok – de az őket kísérő szülőket nosztalgiával tölthetik el a szembejövő gémerszituációk.

A Jumanji folytatása tehát a régi játékok túlzásait, szexizmusát és kliséit figurázza ki, amikor a 21. századi diáksztereotípiák – a kigyúrt focisztár, az Instagram-hercegnő, a félénk geeklány és a félénk geekfiú – 90-es évekbeli játékklisék testében találják magukat. A kétméteres hűtőszekrény (igen, ez a beceneve) 150 cm-es fegyverhordozó, a zárkózott csajból alulöltözött Lara Croft, az okoskából legyűrhetetlen izomagy, a kényeskedő „jócsajból” pedig Jack Black lesz. A Nulladik óra találkozik a Jumanjival – ez az alapötlet sem túl eredeti, mégis szórakoztató hibridet szül, mert a színészek a sztárkarakterük ellentétét játszhatják. Az ilyen filmekre mondják, hogy működik a színészek között a kémia, és olyan látványosan élvezik a bohóckodást, hogy az a mi filmélvezetünket is jelentősen megdobja.

A Jumanji: Vár a dzsungel mindenkinek ad egy emlékezetes szólószámot, és még arra is tudtak értékelhető viccet írni, hogy egy nárcisztikus szöszi Jack Black testében találja magát – én legalábbis nem emlékszem, hogy Hollywood máskor a péniszirigységgel poénkodott volna. Black és Gillan kettőse, amint flörtölni tanítják az aszociális tinilányt, a burleszkszínészet magasiskolája. De friss levegőt hoz a filmbe Dwayne Johnson is, aki végre elismeri, hogy rajzfilmfigurává gyúrta magát, és nem győz álmélkodni azon, milyen túlméretezettek a bicepszei és milyen sármosnak tekintik őt az emberek. Johnson ugyanazzal a könnyedséggel pofozkodik és pakolja arrébb az ellent, mint az akciófilmjeiben, csak itt kicsit túloznak a svungon, és máris szügyig járunk az öniróniában, ami sokkal jobban áll neki, mint a komolykodás.

A Vár a dzsungel hollywoodi vígjátéknak teljesen korrekt – kalandfilmnek már kevésbé. A játékadaptációk buktatóit még elkerüli, mert nem egy játékból próbál épkézláb történetet írni, hanem fordítva: egy Indiana Jones ihlette kalandfilmet ír vissza videojátékká. De azzal, hogy egy régi és elmaradott játékot karikíroz, az izgalmat is kiöli a filmből. A küldetés, amit a négy fiatalnak végre kell hajtania, annyira egyszerű, hogy semmilyen ravaszságot nem igényel tőlük. Hol a fegyveres motorosok, hol a száguldó állatcsorda elől kell menekülniük, de a vadállatok egy pillanatra sem tűnnek veszélyesnek: a ’95-ös Jumanji horrorisztikus atmoszférája helyére csak ártalmatlan kalandok léptek. Pedig húsz éve még a CGI sem tartott ott, ahol ma, és a színészek nem tudtak közeli interakcióba kerülni a számítógéppel rajzolt állatokkal (akkor az számított úttörőnek, hogy a Jurassic Park után magasabb szintre emelték a flockingot, vagyis egy állat mozgását számtalan másikéra tudták átmásolni, és így szabadítani az emberekre az állatsereget.) A folytatást már kint forgatták a dzsungelben, de ez nem érződik a filmben: díszletnek hat a háttér, ahogy az avatárok nyakában lihegő főgonosz is, aki a fináléig szinte semmilyen akadályt nem gördít eléjük. Hiába köp skorpiókat, a némafilmes kalóznak öltöztetett Bobby Cannavale-t is beáldozza a film, hogy izgalmas helyett inkább vicces legyen.

A poénokat pedig rendre megakasztja a küldetéstudat, amivel át akarják verni a pozitív üzenetet a videojátékok jellemfejlesztő hatásáról. Idén több filmben is előbukkant, hogyan használják az emberek konfliktuskezelésre a játékokat: a Testről és lélekről Máriája például legókkal képzelte el és modellezte le előre a szituációt, így oldva fel a társas érintkezéstől való szorongását, Az igazi csodában pedig a két tizenéves fiú a Minecraft fiktív világát használta arra, hogy elsimítsák az ellentéteiket. A Jumanji: Vár a dzsungel marad a fantáziasíkon, és azt húzza alá, hogy a játékokban megszerzett tulajdonságokat a valóságba is átültethetjük: ha ott legyűrtük a félelmünket, az iskolában is le fogjuk. Jó szándék árad a film minden képsorából, de a segítőkészséget a fél tucat forgatókönyvíró sem tudta ügyesen átforgatni a dramaturgiába, mivel a karakterek túl hamar lendülnek át a problémákon. Mindenki szembekerül a félelmével: a gyávasággal, a zárkózottsággal, vagy a nárcizmussal, de ilyenkor elég két mondatra félrevonni az illetőt, hogy eloszlassák a kételyeit, és ezek közül a mondatok közül túl keveset tesz idézőjelbe. Van, aki rájön, hogy tinédzserek nem, csak az iskolaigazgatók beszélnek ilyen szentenciákban, de az önirónia általában nem terjed ki a jellemfejlesztő életbölcsességekre, és ez hatalmas öngól egy magát minden más téren karikírozó vígjátéktól. Hagyjuk meg az okítást azoknak, akiknek magvas a mondanivalója, a Jumanji pedig maradjon annál, ami jól megy neki: a nem túl magasra célzó, de megbízhatóan működő nevettetésnél.