FIGYELEM, AZ ÍRÁS SPOILEREKET TARTALMAZ!

Az E.L. James könyvei és az azok alapján az utóbbi években készült adaptációk hiába hazudták magukat BDSM-ben utazó női pornónak, valójában romantikus lányregények egytől egyig. Az első regény és film, A szürke ötven árnyalata esetében mindez ráadásul még azzal a zavarba ejtő csavarral is kiegészült, hogy miközben a BDSM-szex éppen a felek közötti bizalomra épül, és a nemek egyenlőségéről szól, addig az írónő verziójában egy többféle szempontból is elnyomó kapcsolatot ismerhettünk meg, amelyben a milliárdos ifjú zaklatással szerezte meg magának a kiszemelt lányt, akit utána gazdaságilag függő helyzetbe taszított, ezenkívül beosztotta az idejét, és leválasztotta a barátairól.

A jó hír, hogy a regénytrilógia éppen arról szólt, hogy a fejlődés lehetséges, és a kikötözős-fenekelős szex megszállottja, Christian és (kezdetben) naiv és ártatlan szerelme, Anastasia között egyre kiegyenlítettebbek lesznek az erőviszonyok, egyre kiegyensúlyozottabb lesz a kapcsolatuk. Hőseink a filmekben is öles léptekkel menetelnek a konformista élet felé: az első részben a szexuális kapcsolattól a szerelemig, a másodikban a szerelemtől a lánykérésig, végül a harmadikban a házasságig és a gyerekvállalásig jutnak.

Mivel a második film, A sötét ötven árnyalata már jóval a #metoo kampány előtt érintette a munkahelyi zaklatás problémáját, érdekes lett volna, ha az azóta történt viharos események hatását belefogalmazzák valahogy A szabadság ötven árnyalatába. De ahogy Anastasia főnökének nemierőszak-kísérlete megmaradt dramaturgiai fordulatnak, úgy a harmadik rész sem akar társadalmi szintre emelni semmit, és megmarad a párkapcsolat lehető legszűkebben értelmezett vetületeinél.

Már A szürke ötven árnyalatában is feltűnő volt, hogy a szado-mazo szoftpornóbetétek csupán díszítőelemként funkcionálnak, és a film valójában egy hagyományos férfi-nő kapcsolatot modellez, amelyben Christian Grey domináns szexuális követelőzése a szerelem fellángolásának természetes velejárójaként érkező uralkodási és birtoklási vágyat jelentette, Ana ellenkezése és az ebből kialakuló huzavona azokat a kompromisszumokat, amelyek mentén minden kapcsolat fejlődik, a lánnyal aláíratott, a biztonságos BDSM-együttlétet garantáló részletes lista pedig a házassági szerződést.

Ennek megfelelően A szabadság ötven árnyalatában is azok a hétköznapi játszmák folytatódnak, amelyek minden párkapcsolatban előkerülnek: az egymásnak tett ígéretek megszegése (Ana annak ellenére elmegy kocsmázni a barátnőjével, hogy megígérte Christiannek, otthon marad, mivel veszélybe került a biztonsága), az emiatt bekövetkező kisstílű bosszú, a gyerekvállalással kapcsolatos eltérő álláspontok vagy – a film mellékfiguráihoz kapcsolódva – a féltékenység. Utóbbi, a mellékalakokhoz kötődő cselekményszál egyébként azért is érdekes, mert Ana barátnője és Christian öccse ugyanazt a fejlődési ívet járják be, mint a főhősök, azaz olyasmiből, ami valami egész másnak indult, eljutnak a házasságig.

És ahogy az első film egy aránytalan párkapcsolat alakulását jelenítette meg, úgy a legújabb rész ezeken a hétköznapi problémákon keresztül azt mutatja be, ahogy fordul a kocka, és a férfi helyett egyre inkább a nő lesz a domináns. A cselekmény elején a Christian által feltett „miért dacolsz velem?” kérdéstől a végére eljutnak odáig, hogy a főhős kijelenti: nagyon is kedvére van, hogy „a fagyi visszanyal”. Ennek a fejlődésnek fontos állomása a film talán egyetlen metaforája (amikor a teljes önátadás jeleként a férfi megengedi szerelmének, hogy levágja a haját) és az is, amikor Ana kikéri magának, hogy az immár hagyományossá vált BDSM-játszadozást Christian nem rekreációra, hanem büntetésre használja.

Fontos előrelépés A szürke ötven árnyalatához képest, hogy a nő anyagi alávetettsége egyre kevésbé hangsúlyos (mondjuk ebben minden bizonnyal vastagon benne van, hogy a főhősök ezúttal már házasok, azaz az alkotók konzervatív világképe szerint Anastasia így, feleségként már kiérdemli a kiegyensúlyozottabb hozzáállást). Mr. Grey itt is virít ugyan egy aspeni vakációt, de pont azért, hogy megteremtse szerelme számára annak lehetőségét, hogy együtt legyen a barátaival (ami úgyszintén haladás, hiszen az első részben Christian – mint minden bántalmazó férfi – éppen leválasztani akarta Anáról az ismerőseit).

Teljesen mellékesen A szabadság ötven árnyalatának van egyébként egy, a második részből továbbvitt bűnügyi szála is, de itt jellemzően csak a film végén gyorsulnak fel az események. És az is nagyon beszédes, hogy mi lesz a betöréssel-emberrablással turbózott fordulatok megoldása. Sokat elárult mai, hihetetlenül túlszabályozott világunkról az első film azon jelenete, amelyben a már említett, a szado-mazo együttléteket a legapróbb részletekig szabályozó BDSM-szexszerződést ismerhettük meg (elég furcsa lett volna hasonlót olvasni például a műfaj alapjait megteremtő Sade márkinál). A harmadik rész legárulkodóbb mozzanata pedig az, hogy még a főgonosz motivációja is a családi értékekben (pontosabban azok hiányában) keresendő.

Ahogy Christian és Ana eljutnak odáig, hogy közös gyermekeket vállaljanak, úgy a lány támadójáról is kiderül, hogy valójában nem is Mrs., hanem Mr. Grey a fő ellensége, mégpedig azért, mert gyerekkorukban a gazdag nevelőszülők helyette választották a főhőst, így neki jutott a biztonságos családi háttér és a gondoskodó, támogató légkör. Már Christian esetében is felmerült, hogy minden lelki defektjéért az élete első 4 évében elszenvedett traumák a felelősek – ezúttal kicsiben is megerősítik, hogy minden személyiségtorzulásról a gyerekkori sérelmek tehetnek, azaz az életben a teljes biztonságot nyújtó család a legfontosabb. Ez ellen ugyan a főhős a terhesség hírére először tiltakozott, de végül ő lett az, aki behódolt, azaz szebben fogalmazva meggyőzhetővé vált. Ha a #metoo-hoz hasonló viharokat nem is kavart, a Szürke-trilógia kicsiben, az egyén szintjén tehát eljutott odáig, hogy főhősnőjét a párkapcsolati elnyomás állapotából a teljes egyenlőségig juttatta. És Hollywoodban bizony ez is valami.