Az amerikai sorozatipar jó viszonyt ápol a politikával. Míg Hollywood kerüli a politikai témákat, és ha állást is foglal, azt is általában egy műfaj szabályrendszerébe kódolja (például a jó és rossz harcára építő westernben vagy szuperhősfilmekben), a tévésorozatok már bátran szerepeltetnek politikusokat főhősként. Ha nem is ezek a szériák döntenek nézettségi csúcsokat a televízióban, azt Kártyavártól Bosson át Az alelnökig több alkotás is bizonyítja, hogy akár kultszériává is válhatnak a szennyest kiteregető, és a hatalomgyakorlás mechanizmusát izgalommal és iróniával tálaló sorozatok.

A Férjem védelmében című ügyvédes sorozattal nevet szerzett szerző-házaspár, Michelle és Robert King ezúttal a testrablófilmek és a szatíra felől közelített az amerikai aktuálpolitikához, mert úgy érezték, a radikalizálódó politikai kultúrát csak radikális módszerrel lehet feldolgozni. A Braindeadben meteorral érkező űrrovarok másznak be az emberek fejébe, eszik meg az agyukat, és kotorják ki onnan a maradékot. Az emberekre először mintha jó hatással lenne, hogy megszabadulnak az egyik agyféltekéjüktől: a mozgáskoordinációjuk ugyan akadozik, de egészségesen kezdenek élni, nem isznak alkoholt, rendszeresen futnak, és rákapnak a nyolcvanas évek újhullámos zenéire. De aztán hamar felszínre buknak a káros mellékhatások: megundorodnak a szextől, és szélsőségessé válik a véleményük.

Az űrrovarok jó taktikusok: elsősorban a Capitoliumon akarják átvenni a hatalmat. Demokraták és republikánusok agyát is előszeretettel fogyasztják, hogy aztán a szélsőségek összedolgozva készítsék elő a terepet a Föld letarolásának. A King-házaspár arra használja a testrablós sci-fik jól ismert narratíváját, hogy felnagyítsa és kiforgassa az amerikai politikát uraló radikalizmust, populizmust, és döntésképtelenséget. A valóság alig leplezett szatírája a Braindead, amely a 2016-os választási kampány alatt játszódik, többször Donald Trump és Hillary Clinton neve is elhangzik a híradásokban, miközben a fordulatokban az elmúlt év eseményei kísértenek.

A Braindead alkotói olyannyira ügyeltek rá, hogy a sorozat mindvégig aktuális maradjon, hogy még a forgatás alatt is újraírták a későbbi részek forgatókönyveit. Igyekeztek már-már katalógusszerűen végigvenni, mi a baj az amerikai és a világpolitikával. Fekete humorral telített, frappáns kis mellékszálakban bontják ki, hogyan zárja ki az értelmes együttműködés lehetőségét a radikalizálódó politikai nyelvezet, hogyan izmozik a pártokat pénzelő nagytőkés, ha a gazdaságra kedvezőtlen döntés születik Washingtonban, és hogyan vezetik a dühüknél fogva a saját választóikat a pártok, és hozzák létre a saját „civil mozgalmaikat” (az Egy Ügyűeket). És ha esetleg elvesztenek egy szavazást, akkor sincs gond, mert gyorsan újradefiniálják a győzelem fogalmát.

Kingék az agyevéssel kifejező metaforát találtak arra, hogyan mossa át az emberek gondolkodásmódját a harcos retorika, amely szitokszót farag értéksemleges fogalmakból (a liberálisból és a republikánusból), és amelynek végpontja, hogy az ellenfélből ellenség lesz, akit már nem tekintenek embernek. Szatírájuk sok szempontból mégis életlen marad. Egyszerűen azért, mert a valóság sokkal tragikomikusabb annál, amit ők kitalálnak. A kortárs humor egyik legfontosabb kihívásával kell szembenézniük: hogyan parodizáljuk a valóságot, amikor a valóság már önmaga karikatúrájává vált? Lehet Donald Trumpnál szélsőségesebb politikust írni egy sorozatba? Lehet annál abszurdabb egy taktikázó időhúzás a szenátusi ülésen, mint amikor Ted Cruz 21 órás beszédet tartott, hogy késleltesse a számára kedvezőtlen eredménnyel járó törvényhozási folyamatot?

A Braindead akkor tud igazán csípős szatírát megfogalmazni az amerikai politikáról, ha következetesen végigviszi annak a zsánernek a szabályait, amely szerint játszik. Amikor az összejátszó radikálisokat egymással párzó űrrovar-királynak és -királynőnek mutatja, a szíriai menekültek számára épített internálótáborokat pedig az űrrovarok keltetőinek. Vagyis amikor elmegy a falig, és nemcsak képletesen, hanem konkrétan is meghúzza a ravaszt, mert szó szerint értelmezi a harcos retorikát. Ha háborúban áll a demokrata és a republikánus, miért ne lőnék le egymást?

Legalább Godard óta tudjuk, hogy ha pisztoly akad egy filmben, az előbb-utóbb el is fog sülni, a Braindeadben viszont épp az vesz vissza a bűnös élvezetből, hogy ritkán sül el benne a fegyver. Bár a radikalizálódás metaforáját végiggörgeti a történeten, a camphatásokat sem nélkülöző agyevések és fejrobbanások ellenére is ritkán ragadtatják magukat olyan tettre a filmbeli politikusok, amit hús-vér alteregóik ne tudnának könnyedén felülmúlni. A sorozat gyakran elveszik az apró-cseprő barikádharcokban, amiket nem tud izgalmasan tálalni, mint például a több ezer oldalas költségvetés átnyálazását, a szenátusi szavazást hátráltató ülősztrájkot, vagy a CIA eligazítása utáni szivárogtatást.

A fő történetszál – egy demokrata szenátor húga, Laurel otthagyja az alulfizetett doku-rendezői pályát, hogy kisegítse bátyját Washingtonban – sem tartogat meglepetéseket, és bár Laurel románca a republikánus szenátor vezérkari főnökével nem mentes a negyvenes évekbeli screwball komédiák szórakoztató adok-kapokjától, ez önmagában még nem tölti fel kellő suspense-zel a sorozatot. Nem emeli a Braindead élvezeti értékét az sem, hogy gyakran következetlenül vezeti a történetét, hol elhagy szálakat (mi lesz Luke fertőzött babájával? miért nem keresi senki a lelőtt szenátort?) és bedob deus ex machina megoldásokat (ld. Gustav foglalkozását).

Provokatív felvetésével és aktuálpolitikától sem visszariadó bátorságával a Braindead az őszi sorozatszezon egyik legmerészebb újoncának ígérkezett, de Kingék nem mertek messzire rugaszkodni a testrablós horror terepén, így nem is találtak fogást a tragikomikus választási kampányon. Bár a koncepció eredeti és érdekfeszítő, a Braindead végül csak Jonathan Coulton felvezetőivel tud igazán újat mutatni, amelyekben a dalszerző egy szál gitáros folkdalokkal foglalja össze az előző részek tartalmát. Coulton semmibe veszi a szabályokat, a negyedik falat áttörve kommentálja a sorozatot, és szomorkodik, ha megfertőződik az egyik hős cicája. Legalább annyira poénokra, mint a történésekre hegyezi ki az összefoglalót, egyszer pedig, mert „úgy tartja kedve”, a Gunsmoke egy régi epizódját eleveníti fel a Braindeadé helyett. A sorozat is elbírt volna ugyanennyi, felszabadult öniróniát, hogy felnőjön a sokat ígérő, de annak csak töredékét teljesítő alapötlethez.