Kathleen Kennedy, aki 2012-ben átvette George Lucastól a Star Wars parancsnoki hídját, jó stratéga. Ha nem is akkora zseni, mint Kevin Feige, aki a Marvel összefüggő univerzumot építő filmjeivel új alapokra helyezte a hollywoodi franchise-gyártást, de azt érzi, mi kell az egyszeri Csillagok háborúja-rajongónak. Tudta, hogy a Lucasfilm felvásárlása és az interneten a Mickey Mouse világát a Star Warséval összeházasító mémek után el kell oszlatnia az arra irányuló félelmeket, hogy a Disney radikálisan felülírja a körberajongott galaxist, ezért nosztalgiabulit rendeztetett a nyolcvanas évek Hollywoodjának legszorgalmasabb tanítványával, J.J. Abramsszel, aki lényegében újraforgatta az Egy új reményt. Bár a margón felbukkantak kritikus és csalódott hangok, akik számon kérték a filmen a szemérmetlen újrahasznosítást, Az ébredő Erő bombasiker lett – nem is tudott más lenni tízévnyi Star Wars-ínség után.

Az viszont mindenki számára egyértelmű, hogy ugyanazt a viccet még egyszer nem lehet elsütni, hiszen már eddig is többször hallottuk. Kennedy az újításra szavazott, és még mielőtt Rian Johnson, a kevés auteur egyike, akik a mai Hollywoodban dolgoznak, leszállítaná a nyolcadik epizódot, beiktatott egy ún. antológiafilmet, amely nem a Skywalker família valamelyik tagjáról szól, de mégis kapcsolódik az eredeti trilógia cselekményéhez. Egészen pontosan tízperccel azelőtt ér véget, hogy Darth Vader bekopogna a lázadók hajóján és foglyul ejtené Leia hercegnőt. Az idétlen magyar című Zsivány Egyes így egyrészről színtiszta retrózás, hiszen kvázi egyidőben játszódik a Csillagok háborújával, ami lehetőséget teremt az alkotóknak, hogy leporolják a régi játékokat, és birodalmi lépegetőkkel, kutászdroidokkal, csillagrombolókkal meg persze Halálcsillaggal húzzák mosolyra a rajongók száját. Másrészről Gareth Edwards (Monsters, Godzilla) filmje sok Star Wars-hagyománnyal szakít, amikor nem naiv fantasyként, hanem a csatatér mocskába alászálló háborús filmként tálalja a lázadók és a birodalmiak összecsapását. Azt ígérték: nem lesznek Jedik, se fénykardok, sőt egyértelműen jók és pusztán gonoszok sem. Azt az erkölcsi szürkezónát, azt a kompromisszumokkal és megalkuvásokkal teli határsávot térképezik fel, mint a jó háborús filmek, csak éppen a csillagháborús mitológia díszletei között.

Promóciós interjúknak nem érdemes hinni, de most lehet: a Zsivány Egyes azt szállítja, amit ígért. Egy jedi- és fénykardmentes háborús sci-fit, amely a kiskatonák szemszögéből mutatja a galaktikus konfliktusokat, de azért nem merészkedik messze a kitaposott csapásról. Erről gondoskodik a történet is, amely a Halálcsillag tervrajzának ellopása körül forog – mint ismeretes, ez az ellopott terv teszi lehetővé, hogy az Egy új remény végén a lázadók megsemmisítsék a birodalmiak tömegpusztító fegyverét.

A kecske és a káposzta klasszikus esete a Zsivány Egyesé, amely újít is, meg nem is, sötétebb is, meg nem is, izgalmas is, meg nem is. Annyiban érdekes, hogy továbbgondolja a Star Wars mitológiáját: variálja a jól ismert figurákat (felléptet például egy elit, feketeruhás rohamosztag-csapatot, akik fehér páncélzatú társaikkal ellentétben célozni is tudnak), és árnyalja a galaxis politikai színterét. A lázadókat nem egységes frontba tömörülő jófiú-gárdának mutatja, hanem frakciókra tagozódó, a terrorizmus eszközeitől sem visszariadó szakadároknak, akik tudják, nincs olyan háború, ami ne lenne erkölcstelen. Ha fel akarják venni a harcot egy diktatúrával, nekik is be kell piszkolni a kezüket, kémkedni, információt szerezni, és hátba döfni az ellenséget – de akár a szövetségest is, ha azt kívánja a magasabb cél.

A Zsivány Egyes bátorsága viszont hamar elillan: még azt az embert is, aki eleinte bármire képes az Ügyért, megkíméli a kényes erkölcsi döntésektől. Az első félórában besározza a szereplőket, de csak azért, hogy aztán tisztára suvickolja őket. A korábbi filmekkel szemben ugyan felléptet egy embert, aki tudatosan kooperál az elnyomó hatalommal, de utóbb racionalizálja a döntését, és a lázadók megváltójává avatja, aki nem is a nagyon emberi indokból, a túlélés érdekében dolgozik a birodalomnak, hanem hogy belülről megfúrja a tervüket. A háborús filmek erkölcsi ambivalenciája így hamar kikopik a Zsivány Egyesből, és ez jócskán visszafarag a film drámai erejéből.

Ahogy az is, hogy a két forgatókönyvíró, Tony Gilroy és Chris Weitz csak vázlatokat rajzolt a karakterekről, nem portrékat, és egytől egyig kibontatlanul hagyták a legérdekesebb figurákat. Ott van rögtön a film főhősnője, Jyn Erso, aki mint minden tisztes hős ebben a messzi-messzi galaxisban, heveny apakomplexustól szenved, hiszen az ő papája volt a Halálcsillag főmérnöke. Jyn a film elején még magának való bűnöző, aki kibékült a diktatúrával, és csak a túléléssel foglalkozik – de hogy a magányos és cinikus sittesből hogyan lesz a fináléra a lázadók frontját összefogó, a tanács előtt a reményről szónokló idealista, azt Gilroyék elfelejtették megírni. (Vagy kivágták a filmből, a Disney ugyanis öthetes pótforgatást rendelt el, amikor meglátta Edwards nyersvágását, és állítólag kivette a Zsivány Egyest a rendező kezéből: az utóforgatásokat és a final cut-ot is Gilroyra bízta.)

A karakterfejlődés elnagyoltsága, a motivációk kidolgozatlansága, a háttértörténetek elkenése – ezek a hibák szinte mindenkit sújtanak a filmben. A jó-rossz morális sematizmusát árnyaló húzás például, hogy alteregót adnak Darth Vadernek, a szintén légzési problémákkal küzdő Saw Gerrerát, aki a lázadóknál is radikálisabb terroristavezérként bomlasztja a birodalmat – ám ezen felül semmit nem tudunk meg róla, sem azt, miért szakadt le a lázadókról, sem hogy miért jutott el odáig, hogy feladja az életét. Az Erőben mélységesen hívő Chirrut Imwe, aki mestere a harcművészeteknek, de nem használja az Erőt, és elmaradhatatlan társa, Baze Malbus a semmiből csapódnak Jynék csapatához, de barátságuknak nincs karaktere: se Imwe mély hitének, se Malbus ragaszkodásának okairól nem informálnak minket.

Így pedig nem is lehet mélyebben azonosulni a Zsivány Egyesben szaladgáló karakterekkel, és emiatt a kétségkívül epikusra és drámaira vett finálé sem válik katartikussá. A háborús film esztétikája viszont ott, a csatamezőn érvényesül igazán. Greg Fraiser (Zero Dark Thirty) kamerája leránt a háború porába, káoszába – az operatőr a második világháború gerillaharcait birodalmi lépegetőkre és nagyívű űrcsatákra komponálja át. Edwards már a Godzillában is a monumentális mellett eltörpülő ember kicsiségének felvillantásával tudott libabőröztetni, és ez a Zsivány Egyesben sincs másképp: az alulnézetből fotografált harcjelenetek egy-egy klasszikus Star Wars-monstrum méreteinek érzékeltetésével és a szokottnál realistább ábrázolásával tudnak izgalmassá válni.

Hogy a blockbusterekhez tapadó elvárásokkal részben szakító (ld. a finálét) Zsivány Egyes, valamint a Disney eddig felrakott Star Wars-univerzuma mégsem olyan izgalmas, amilyen lehetne, az annak köszönhető, hogy a stúdió egyelőre túlságosan ragaszkodik az eredeti trilógiához, és kényszeresen igyekszik kiszolgálni a rajongókat. A kötött motívumrendszertől a Zsivány Egyes sem szabadul: karakterei a trilógiából és Az ébredő Erőből gyúrt kompozitok (Jyn például az árva és magányos hősé, Luke-é és az erejével még csak ismerkedő Rey-é; a film kevés poénjáért felelő robot, K2 pedig Chewbaccáé és a mindig aggodalmaskodó 3CPO-é), a cselekmény pedig újrahasznosított fordulatokból épül fel (megint a Halálcsillag elpusztítása körül forog a sztori, a főhősöknek álruhában kell betörni egy szigorúan őrzött birodalmi posztra, a húzódzkodó pilóta elköteleződik a hősnő mellett stb.).

Az ébredő Erő után így a Zsivány Egyes is inkább a nosztalgiára épít, mintsem hogy az eredeti trilógia útjára lépjen. Bár George Lucas is bejáratott toposzokból és más filmekből kölcsönzött motívumokból építette fel a Csillagok háborúja univerzumát, az eredeti trilógia vonzerejét a felfedezés öröme jelentette. Hogy új köntösbe bújtatta, amit ismertünk, és ezáltal olyat mutatott a világnak (mind a karakterek, mind a technikai megvalósítás terén), amit még nem látott. A Star Wars-ban a végtelen univerzum ígérete az izgalmas, és az a tág mitológia, amely sokféle lényt vonultat fel és ütköztet egymással – Az ébredő Erő és a Zsivány Egyes viszont a bevett fordulatokat és karaktertípusokat ismétli.

Persze lehet ez is Kathleen Kennedy stratégiájának része, és a Star Wars csak apró lépésekben, kockázatmentesen közeledik a régitől az új felé – és Rian Johnson jövőre már tényleg valami eredetivel fog előrukkolni. Addig viszont be kell érnünk a Zsivány Egyessel, amely részleteiben érdekesen próbálja frissíteni a mitológiát és a hangvételt, de a győzelemmel felérő vereségről szóló története inkább csak nehezen kiszenvedett döntetlennek hat. Annyit ér el, hogy ne iratkozzunk ki a Star Wars-rajongók klubjából, és adjunk egy esélyt a következő filmnek. Még egy utolsót.