Orklélektan – Duncan Jones: Warcraft – A kezdetek

2016. 05. 29. • Soós Tamás | fantasy

Nem kiemelkedő, de a műfaj rajongói számára nézhető fantasy készült az egyik legnépszerűbb számítógépes játékból. MOZI

Warcraft – A kezdetek

(Warcraft)
rendezte: Duncan Jones
írta: Duncan Jones, Charles Leavitt, Chris Metzen
fényképezte: Simon Duggan
zene: Ramin Djawadi
vágó: Paul Hirsch
producer: Alex Gartner, Jon Jashni, Charles Roven, Thomas Tull
szereplők: Travis Fimmel, Toby Kebbell, Robert Kazinsky, Paula Patton, Ben Foster, Dominic Cooper
forgalmazza: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2016. május 26.

Már az elején leszögezhetjük: a Warcraft mérföldkő az orkábrázolás történetében. Soha ilyen műgonddal nem dolgozták még ki az orkdivatot a maga orrszarvú-koponyás, cápafog-nyakláncos teljességében. Piercingelt agyarak a szájban, vésett koponyaköltemények a háton, óriási rasztafonatok a fejen, deréktájt kőöv, esetleg farkasprém. És hát a lélektan! Annyi érzelem, annyi fájdalom nem tükröződött még orkszemben, mint Durotanéban. Aprókat remegnek a szemei, távolba réved, talán még üveges is a tekintete. Szomorú, mert aggódik a népéért, amely a pusztuló orkvilágból teleportál az emberibe, Azerothba, hogy az uralma alá hajtsa azt. Aggódni azért kell értük, mert a vezetőjük, Gul’dan erejét adó mágia, a Fel elpusztít mindent maga körül. Nincs sok értelme így gyarmatosítani az új földet, halott lesz nemsokára az is.

A Warcraftot, ezt a 160 millió dolláros videojáték-adaptációt nézve könnyű elfeledkezni arról, hogy emberek – meg törpök és elfek – is vannak benne. Pedig épp az lenne Duncan Jones filmjének bűvészmutatványa, hogy ugyanazt a háborút két szemszögből is bemutatja, és egyenlő teret, figyelmet és játékidőt szentel az orkoknak és az embereknek. Nem a nyugati világ polkorrektsége, hanem az adaptált videojáték adta ehhez az ötletet, amiben a játékosok bármelyik oldalról választhattak avatárt, az orkok és az emberek szemszögéből is végigharcolhatták a két faj közt dúló háborút. Bevett narratív fogás ez a videojátékokban, de nem annyira Hollywoodban, ami általában Jó és Rossz fekete-fehér harcát meséli, és nem vesz tudomást a szürke árnyalatairól.

Kifinomultsággal persze a Warcraftot sem lehet vádolni. Duncan Jones, ez a független körökből érkezett, tehetséges rendező – nem mellesleg David Bowie fia – is úgy érezte, a fantasy műfajnak a patetikus monológok és az elnagyolt karakterek is a velejárói. Pedig nem kéne ennek így lenne, erre A Gyűrűk Urától aTrónok harcáig akad példa. Peter Jackson vagy George R.R. Martin tudja, amit Jones talán nem: hogy nem lehet minden percben valami monumentálisat alkotni. A hétköznapokra is rá kell pillantani, hogy tudjuk, miért harcolnak ez a fura lények, és mi veszhet el a háborúban. Világot épít a Warcraft, de így épp ennek a világnak az alapjait felejti el lerakni. Emberek, törpék, elfek szövetségéről mit sem tudunk meg, ahogy az emberi hősök, a király, a hadvezér, és főleg annak fia is flegmán skiccelt sablon marad. Emiatt a két oldal közti egyensúly is felbillen: míg a Fel mágia veszélyeit felismerő Durotan súllyal, konfliktussal és tragikus sorssal bír, addig az emberek hadvezérének, Anduin Lotharnak csak azért lesz valamilyen fazonja, mert az őt játszó Travis Fimmel ugyanazokat a félőrült grimaszokat ismétli, amikkel a Vikingekben szerethető antihőst formált Ragnar Lothbrokból. De motivációiról így sem értesülünk, fiával való kapcsolata is a levegőben lóg, és mivel az emberi világot egészében is csak felületesen ismerjük meg, a téteket is nehéz átérezni.

A dramaturgia tehát döcög, és ezen az sem segít, hogy a Warcraft tartja magát a hollywoodi trendekhez, már az első filmben is franchise-ként építkezik, és készpénznek veszi a folytatást. Jones ezért megengedi magának, hogy ne varrjon el szálakat, nyitva hagyjon konfliktusokat, és ne osszon meg alapvető információkat, például arról, hogyan férkőzött be a Fel az emberek birodalmába, mielőtt az orkok átjöttek a dimenziókapun, és hogyan születtek félork lények, ha korábban a két faj nem vegyült egymással. A Warcraft – A kezdetek, ahogy alcíme is sugallja, olyan, mint egy tévésorozat pilot epizódja, aminek az a dolga, hogy megismertesse velünk a szereplőket és a fináléra felrakja a szituációt és az őket mozgató motivációkat. Egy filmnek viszont a saját lábán is meg kéne állnia, mert dráma akkor születik, ha véget ér a történet: a katarzis a lezárással jön el.

Ha katarzist nem is tartogat, szórakoztatni elszórakoztatni a Warcraft, és nem csak azért, mert a Tolkien-életmű kivesézése óta kevés látványos-epikus fantasy film készül. A Warcraft mitológiája, és játékhű látványvilága is tartogat izgalmakat. El lehet gondolkodni az orkbiológián (hogyan nőtt a fejüknél is nagyobbra a kezük és a könyökük? hogyan csókolóznak az agyaras orkok egy emberrel?), vagy elmerülni a legfejlettebb digitális technológiával felrakott helyszínekben, és a 12-es karikás fantasyk csatáinál brutálisabb, kaotikusabb harcokban. Jones előző két filmje, a Hold és a Forráskód témáját is átmenti első blockbusterébe, és most is a hatalom által kihasznált kisemberről (meg kisorkról) mesél. A Fel mágia olyan, mint a mindent korrumpáló hatalom: aki átadja magát neki, az képtelenné válik a racionális gondolkodásra, a személyisége is eltorzul, és nem veszi észre, hogyan árulja el népe büszkén hangoztatott elveit.

Ennél többet viszont – aktuálpolitikát netán – félrevezető lenne beleolvasni a Warcraftba, hiába ért a mozikba épp a migránsválság közepén a világot lerohanó „barbár horda” meséje. Az Avatarból, amiben a militarista emberek a természettel összhangban élő lények ellen indulnak háborúba, kitüremkedik Amerika ősbűnének, az indiánok kiirtásának metaforája, és az sem véletlen, hogy az iraki-afganisztáni háborúból profitáló katonai-ipari komplexum kritikájaként is lehetett érteni az ember–Na’vi konfliktust. A Warcraft viszont sokkal „ártatlanabb”, ha úgy tetszik, naivabb film. Forgatókönyve évekkel ezelőtt született, mégis tökéletes időzítéssel került a mozikba. A két világ harcát két szemszögből láttató narratívája ugyanis toleranciára nevel: azt sugallja, minden történetnek két oldala van, bár ennél az egysorosnál mélyebb tanulságot nem fogalmaz meg. De ezt legalább nyugodt szívvel lehet zsebre vágni.

Filmkultúra

Orklélektan – Duncan Jones: Warcraft – A kezdetek

Kapcsolat