Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

És mégis van német humor – Maren Ade: Toni Erdmann

Bár nem a Toni Erdmann kapta az Arany Pálmát, kétségkívül Maren Ade filmje volt az idei cannes-i fesztivál igazi nyertese. A felháborodás, amely a Nemes Jeles Lászlót is soraiban tudó zsűri döntését követte, jobb ajánlólevélnek bizonyult, mint a nagydíj, a lelkendező kritikákat tucatjával bezsebelő film amerikai forgalmazási jogait például a Sony Classic Pictures vásárolta meg, ami a Saul fiát is Oscar-díjhoz segítette. A bekategorizálhatatlan, a vígjáték és a dráma határmezsgyéjén létező filmet a miskolci Cinefesten is vetítették telt ház előtt, és a nézők ott is hangos tapssal honorálták azt a merészséget, amivel Ade a filmezéshez közelít. MOZI
 
Toni Erdmann
írta és rendezte: Maren Ade
fényképezte: Patrick Orth
vágó: Heike Parplies
producer: Jonas Dornbach, Maren Ade, Janine Jackowski
szereplők: Peter Simonischek, Sandra Hüller, Hadewych Minis, Lucy Russell, Vlad Ivanov, Michael Wittenborn
forgalmazza: Cirko Film
 2016. szeptember 29.

De Maren Ade filmjének még csak nem is ez a legfőbb tanulsága.

A Toni Erdmannt, legyen benne megannyi emlékezetes, humoros, abszurd jelenet, nem könnyű megemészteni. Több mint két és fél órás, cselekménye ráérősen csordogál, és karakterei legalábbis zavarba ejtően viselkednek. Elsősorban Winfried (Peter Simonischek), a hatvanas zenetanár, aki számára életforma a viccelődés. Ha postás csönget be hozzá, hátraszól a testvérének, majd megjelenik ugyanő kigombolt hálóingben, előugró sörpocakkal, hülye parókában, és fárasztó monológgal traktálja a postást. Ha nyugdíjba megy az egyik munkatársa, a gyerekeket csontváznak öltözteti, és halotti sminket fest rájuk, úgy éneklik a búcsúdalt tanáruknak. Winfried viccei általában nem viccesek. Nem az ihlet szüli őket, hanem a kényszer, hogy ez a magányos öregember kilépjen a magányos öregember szerepéből, és ezzel együtt a hétköznapok elrozsdásodott rutinjából, és ha másokat nem is, legalább magát elszórakoztassa.

A Toni Erdmann így csak néha vicces a szó klasszikus értelmében: a humora mögött megcsomósodott szomorúság lapul. Winfried elvált a feleségétől, Bukarestben dolgozó lányát alig látja, és amikor Ines (Sandra Hüller) mégis hazajön meglátogatni a családot, senki nem szól az apának, hogy egyben a lány születésnapját is megünneplik. Régen szoros és intim volt a kapcsolatuk, osztoztak az apa nézetén, hogy ezt a fárasztó világot csak humorral lehet elviselni. Inest ma már inkább feszélyezi az apja, ez a nagyra nőtt gyerek, aki nem tud mit kezdeni a klasszikus apaszereppel. Ritkán beszél a lányával, akkor is bátortalan kísérleteket tesz a kommunikációra. Ám mikor meghal élettársa – a kutyája –, úgy dönt, meglátogatja Inest Bukarestben.

A találkozó persze épp olyan kellemetlenül alakul, ahogy azt látatlanban elképzelnénk. Ines épp egy sorsfordító üzletre készül a multinacionális cégénél, és nem tud mit kezdeni édesapjával, aki azzal viccelődik az üzleti fogadásokon, hogy annyira keveset látja Inest, hogy már pótlányt szerződtetett a helyére. Apa és lánya Bukarestben sem tud kommunikálni, mert a nagyvállalati munka nem ad rá lehetőséget: ha nem a szóban forgó üzlet, akkor a stressz tereli el Ines figyelmét. Ezért lép színre Winfried „testvére”, a műfogsort és parókát viselő Toni Erdmann, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel Ines munkahelyén, és mítingjein, és hol élettanácsadóként, hol a német nagykövetként mutatkozik be.

Néha meglepő, néha csak szimplán kínos gegjeivel egyet szeretne: kizökkenteni lányát a napi rutinból, hogy kicsit más szemszögből lássa a saját életét. Hogy ráébredjen, talán nem minden a munka és a karrier. Banális gondolat, amihez a német rendezőnő mégis eredeti és ambivalens módon közelít. Mert egy pillanatra sem hagyja, hogy az öreg bohócot a bölcsesség letéteményesének higgyük. Winfried élhetetlen ember, aki csak a humorizálással tudja kifejezni törődését, de közben rengeteg kellemetlenséget okoz szeretteinek azzal, hogy nem tudja betartani az elfogadott szociális normákat. A mozi általában hőst farag a különcökből, a Toni Erdmann megmutatja, milyen nehéz velük együtt élni.

A Toni Erdmann okos film: mindkét félnek igazat ad. Ade az apát és a lányát, a hippit és a karrieristát is megérti. Mert bár nehéz elfogadni ezt a fura, kellemetlenkedő apát, közben látjuk azt a szexizmust és azt az érzelmi sivárságot, ami a napi 16+ órás nagyvállalati munkával jár. Hogy a nő csak akkor tud érvényesülni, ha rámenős férfivá válik („Állat vagy, Ines!” – dicséri egyszer főnöke), és akkor is gyakran csak egy leereszkedő mosoly a jutalma, vagy a lehetőség, hogy vásárolni kísérje a nagyfőnök trófeafeleségét. Telitalálat a túlbuzgóságában enyhén elrajzolt gyakornoklány alakja is, aki Ines legapróbb rezdülésére is pattan, és úgy próbál érvényesülni ebben a közegben, hogy minden feladatot túlteljesít.

Maren Ade a történet politikai áthallásait is előtérbe helyezi: Ines feladata levezényelni és elvinni a balhét több száz román munkás kirúgásáért. Miközben a sajtó felé a kelet-európai beruházások progresszív jellegét hangsúlyozzák, maguk között diplomatikusan tologatják egymásra a felelősséget a költségek lefaragásáért. A Toni Erdmann mélyen humanista film, amely keserű iróniával ábrázolja a gazdag németek és a szegény románok közti életszínvonal-különbséget, és a román valóság, ha csak egy-egy pillanatra is, de beszivárog Ines életébe, amikor kinéz az ablakán, vagy látogatást tesz a leépíteni kívánt cégnél. Ade itt jelzi finoman, hogy a berögzült szerepmodelleinken humorizáló életfelfogás, amit Winfried képvisel, mennyire nem illik ebbe a mélyszegény közegbe, mert ezeknek az embereknek teljesen mások a problémái. Ami Winfried számára ártatlan vicc, az másnak a munkájába kerülhet, mert a román munkaadó kínosan igyekszik a befolyásos üzletembernek hitt Erdmann kedvére tenni.

A Toni Erdmann sikerének titka abban rejlik, hogy „slágertémákat” tárgyal eredetien, és úgy beszél a szülők és gyerekek közti generációs különbségről, a munka és a család összeegyeztetésének nehézségeiről, vagy a nők nagyvállalati kultúrában betöltött szerepéről, hogy közben nem hasonlít egyetlen más filmre sem. És ezt nemcsak a különc humornak, vagy a két színész, Simonischek és Hüller feltárulkozó, egymás apró rezdüléseire is érzékenyen reagáló játékának köszönheti, hanem annak, ahogy Ade az embereket látja és láttatja. A rendezőnő karaktereinek sajátossága, hogy náluk a szerepjáték fontos kommunikációs eszköz. Az volt már a Mások vagyunk-ban is, amiben egy sikertelen építész és kissé különc barátnője a hol bohókás, hol véresen komoly játékokon keresztül tudott beszélni a legmélyebb érzéseiről és félelmeiről. Hogy vajon elég férfiasnak látja-e a nő a férfit, vagy elég jó feleségnek a férfi a nőt. Ade filmjei arról szólnak, hogyan tudjuk egymáshoz hangolni azokat a szerepeket, amiket a társas életünkben alkalmazunk, és hogyan kell néha kilépni ezekből, hogy egy pillanatra fellélegezzünk, és egy eltérő és ezért friss szemszögből végre meglássuk önmagunkat. Felszabadító erejű film a Toni Erdmann, mert amikor végül meztelenre vetkőzteti szereplőit, a szomorúság mögött reményt lát. Nem a változásét, hanem annak esélyét, hogy ha csak egy pillanatra is, de képesek vagyunk meglátni a szerep mögött az embert. Az igazit.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322