Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Tengermélyen a tudatalattiban. Andrew Stanton – Angus MacLane: Szenilla nyomában

A Pixar legmagasabb szinten megvalósított, gyerekeknek és felnőtteknek egyformán szóló rajzfilmjeit szerencsére az annak idején a kapzsi Disney-vel kötött érdekházasság sem tudta elrontani. A Szenilla nyomában – hiába folytatás – újabb remek példa erre: zseniális alkotás az animációs stúdiótól, amelynek már a logója is művészet. MOZI
 
Szenilla nyomában
(Finding Dory)
rendezte: Andrew Stanton, Angus MacLane
írta: Andrew Stanton, Victoria Strouse, Bob Peterson
fényképezte: Jeremy Lasky
vágó: Axel Geddes
zene: Thomas Newman
producer: Lindsey Collins
gyártó cég: Disney – Pixar
forgalmazza: Fórum Hungary
bemutató dátuma: 2016. június 16.
 
A Szenilla nyomában-nal az alkotók úgy ismételték meg az első rész, a 2003-as Némó nyomában bravúrját, újrahasznosítva a címet, a középpontban álló problémát és még a dramaturgia felépítését is, hogy még magasabbra tették a lécet. Habár első hallásra a konfliktus lemásolása (ezúttal nem a bohóchalgyerek, Némó, hanem a kvázi bolond nagynénikéjeként működő, rövidtávúmemória-gondokkal küzdő doktorhal, Szenilla az, aki eltűnik az óceán sötét mélységében, így a két másik főhősre – Némón kívül apjára, Pizsire – vár a feladat, hogy megtalálják) fantáziátlannak tűnhet, szerencsére erről szó sincs.
 
Az előzményben is látott keresés ugyanis ezúttal egyrészt megduplázódik, másrészt a konkrét kutakodás mellett átvitt értelművé nő, hiszen miközben zajlik a még gyerekkorában elvesztett szüleit előkeríteni igyekvő Szenilla utáni hajsza, addig Szenillának magának saját elméjében és tudatalattijában kell múltja után nyomoznia. A főhősnő eltemetett emlékeit egy-egy szó vagy helyzet hívja elő, és eljutunk odáig, hogy Szenillának szinte már a pszichoanalízis és a regressziós hipnózis eszközeit kell önmagán alkalmaznia, hogy elérje a célját. Az előkerült memóriadarabkák és asszociációk során pedig a végén már ott tartunk, hogy szinte nem is valós tájakon járunk.
 
 
Az óceán mélye értelemszerű helyszíne egy halakról szóló alkotásnak, ugyanakkor remekül működik elménk és tudatalattink mélyének metaforájaként is. Főleg, hogy a filmben megvan az ellentétpárja is, hiszen a hősök számtalan alkalommal tesznek tanúbizonyságot arról, hogy az eltemetett, mélyben rejlő dolgokat igyekeznek a felszínre hozni, azaz kitörni a zavaros óceánból. Legyen szó magaslati utazásról egy félőrült sirály által cipelt vödörben, egy szökőkút sugarain való tovaszökkenésről a levegőben vagy cetcápabajtársunk uszonyának segítségével egy autópályán (!) közlekedő teherautón való landolásról, a figurák folyamatosan arra törekednek, hogy eltávolodjanak a mélységtől vagy épp kiemelkedjenek onnan.
 
A tengermélynek a tudatalatti szimbólumaként való működésére remek példát jelentenek az olyan apróságok is, mint hogy a memóriagondokkal küszködő Szenillát mindig egy agyhoz hasonlító korallban látjuk aludni. Az elmében zajló mélytengeri búvárkodás ilyen szintű megjelenítésével pedig a film nemcsak a kettővel ezelőtti Pixar-animációt, az Agymanókat idézi fel (amelyben szintén valakinek az agyába tettünk kirándulást, és érzelmei segítségével az emlékeit is felelevenítettük), de egyenrangúként sorakozik fel az olyan briliáns elmejátékok mellé, mint az Elbűvölve Hitchcocktól, a Memento, a Viharsziget vagy a Eredet.
 
A Szenilla nyomában főhősének tehát le kell győznie az időt, azaz megvalósítania azt, amire a filmművészet folyamatosan törekszik. Az idő uralásán kívül pedig nagy hangsúlyt kap a mozi egy másik kulcsfontosságú területe is, ami nem más, mint az azonosulás és ezzel szoros összefüggésben a látás. Az emlékeitől megfosztott főhősnő helyzetével, az elveszettségérzéssel nem nehéz együttérezni, azt könnyedén átélheti vele bárki, aki egy modern nagyvárosban él. Az alkotók azonban még ezen túlmenően is a segítségünkre vannak, hogy minél jobban belehelyezkedhessünk egy-egy figura helyzetébe, és ehhez mindig a látást hívják segítségül.
 
A filmművészetben az egyik legerősebb eszköz az azonosulás megteremtésére a szemszögbeállítás vagy szubjektív kamera, amit a Szenilla nyomában – animációs filmtől meglehetősen szokatlan módon – nagyon sokszor és nagyon feltűnően használ. A főhősnő barátai közül az egyik, a Sors nevű cetcápalány például rövidlátó, és többször belehelyezkedhetünk a helyzetébe, azaz vele együtt láthatunk homályosan. A Béni nevű beluga delfin pedig echolokáció, azaz a visszavert hang segítségével képes tájékozódni, ami a maga konkrétságában is felrajzolódik lelki szemei előtt – a néző mindezt éjjellátó kameráéhoz hasonló felvételeken keresztül látja megjelenni.
 
 
Végül Becky, a sirály is kölcsönadja nekünk nem egyszer a szemét: ilyenkor infravörösen tűnik fel minden, mintha csak egy infrakamerán át néznénk a környezetet, akárcsak egy bevetésen lévő katona (ahogy valójában Becky funkcionál a sztoriban). A szemre és a látás fontosságára az alkotók ezen túlmenően is rendszeresen felhívják a figyelmünket. Amikor a hősökre éppen veszély leselkedik, amit ki is mondanak, a háttérből valóban egy hatalmas szem figyeli őket. De igen beszédesek a „Senki nem látta, hova ment? Szóval ennyi szem nem látott semmi?” sorok, ahogy az is, hogy a már említett echolokációt folyton „a világ legerősebb szemüvege”-ként emlegetik. Mindezzel pedig lényegében magára a filmnézésre történik erős utalás (ahogy a filmben előfordulnak más önreflexív elemek is, lásd az önmagát alakító Kautzky Armandot, illetve az eredetiben Sigourney Weavert).
 
A Szenilla nyomábant még ezen túlmenően is hosszasan lehetne méltatni. A benne megjelenő társadalomkritika (amikor az ember azt hiszi, segít, igazából akkor is árt) és a különféle embertípusok Micimackó-szerűen való megjelenítése is igen összetett és fejlett, ahogy egy másik szinten remekül működik a jutalmazó nevelést, a spontaneitást vagy épp a másságot, a bátorságot, a tettre készséget, a bizalmat éltető meseként is. De akkor sem tévedünk nagyot, ha annak szívderítő bizonyítékát látjuk benne, hogy valamilyen fogyatékossággal is lehet teljes életet élni. Igazából akárhonnan közelítjük, Andrew Stanton művében csakis csodálatos meglepetéseket találunk. Úgy tűnik, a Pixar mára eljutott odáig, hogy nemcsak a gyerekeknek és a felnőtteknek, de a szerző filmek és a műfaji darabok rajongóinak is egyaránt a kedvében tud járni.
 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322