A Trash súlytalan film, pedig a legmélyebb brazil szegénységben játszódik. Raphael és Gardo a szeméttelepen dolgoznak, néha a csatornarendszerbe is lemásznak, ahol Rato él. Miután összebarátkoztak, ott beszélgetnek, videojátékoznak, de többnyire konspirálnak, menekülnek. Egy politikus és a rendőrséget a zsebében tartó jobbkeze ered a nyomukba, mert rátaláltak egy olyan pénztárcára, amire nem szabadott volna. Benne párszáz real, plusz egy kulcs, ami egy köztéri csomagtárolóhoz vezet.

A hasonszőrű filmek már régóta tematikus csoportot alkotnak a brazil filmgyártásban: a favela-filmek a szegénynegyedekben játszódó, általában egy bűnügy vagy a helyi bandák élete köré csoportosított történeteket mesélnek el, melyben a droghasználat, a lopás, a szegénység, és az ebből való kitörés jut nagy szerephez. A legjelentősebb és legismertebb favela-film az Isten városa Fernando Meirellestől: a Scorsese Nagymenőkjéhez mért és hasonlított film tökéletes és stílusos regényadaptáció, frappáns időkezeléssel, klasszikus „rise-and-fall” gengsztertörténettel, és az erőszak ciklikusságáról szóló tanulsággal. Az Isten városában az erőszaknál talán csak a drogozás természetesebb; a maffia szigorú kódjait hírből sem ismerő utcagyerekek bandái között mindennaposak a leszámolások. Meirelles nem ítélkezik, ő azt hangsúlyozza, hogyan válhat az átlagos kölykök létmódjává a gyilkosság, az agresszió.

Stephen Daldry filmjében már nincs meg ez a bölcsen távolságot tartó hozzáállás. Itt gonoszok vannak és jók, és nincs mit csodálkozni azon, hogy az előbbiek a gazdagok, a hatalmasok, a rendfenntartók, utóbbiak pedig a szegények, a nincstelenek, a kívülállók. Raphaelék, mikor rábukkannak a pénzre, persze zsebre teszik azt, de utána már elvből, hitből cselekszenek. „Azért, mert az a helyes.” Ahogy a film tökéletesen elhibázott, látványosan túlnyújtott happy endje is sugallja: forradalmat csinálnak, a mindenkire érvényes emberi jogokat védelmezik, mikor szembeszállnak korrupcióval, önkénnyel, kizsákmányolással.

A Szeméttelep látszólag realista film, de benne három utcakölyök ledönti a korrupt politikus egész bűnhálózatát – inkább szuperhősfilmekbe illik tehát a sztori. Mondhatnánk, hogy hollywoodi mintára készült az egész, de nem is az álomgyári sztorik, hanem egy másik brit film, a Gettómilliomos sémája bukkan fel Daldrynál. A Szeméttelep Danny Boyle sikerfilmjének szerkezetét, hangulatát és digitális videoesztétikáját imitálja. A történetet rendre interjúrészletek szakítják meg, csak itt nem a rendőrség, hanem a helyi templom vezetőjének lánya (Rooney Mara) veszi videóra a fiúk vallomásait. Ám a truváj üres kopírozás csupán: az akciót megszakító interjúrészletek nem elmélyítik, csak elismétlik a történéseket, nem tesznek hozzá érdemben a sztorihoz.

De nincs is mit mélyíteni a filmen, hiszen az csak a felszínt kapargatja: a Szeméttelep „tézisthriller”, amit nem a valós szegénység tapasztalata, hanem egyedül az egyenlőtlenségről alkotott mondandója érdekel. Hogy ezt lenyomja a közönség torkán, egészen nyugatkonformra puhítja a sztorit, semmi kemény, gyomron vágó fordulat, csak a kellemesen bódító izgalom marad. A kiállítás is stílusos, trendi: túltelített színek, kapkodó kézikamerázás, még éppen követhető gyorsvágás – mintha csak egy klipet néznénk.

S valóban, ha innen szemléljük a Szeméttelepet, az egy korrektül összerakott, jól megcsinált thriller. Szinten tartja a feszültséget, néha egész ügyesen bánik a suspense-zel. Az utcagyerekekről is többet mond egy-egy akciójelenetben, mint bármiféle vallomásos interjúval. Menekülés közben elismerésre méltó, akrobatikus ügyességről tesznek tanúbizonyságot. A várost mint játszóteret használják, zegzugokban közlekednek. Persze, thrillerben tetőkön átugrani mindig egyszerű tornamutatvány, ez a műfaj ismérve, de a gyerekek városismerete azt is jól jelzi, milyen mély fúzióban élnek az utcákkal, a csatornákkal, ha már otthonuk nincsen.

Ennek ellenére az akció sem marad valósághű, hihető, mert ugyanazokat a közhelyeket leljük fel itt is, mint bármelyik középkategóriás amerikai filmben. Különösen a végső „párbaj” elnagyolt és hiteltelen, amelybe Daldry, úgy tűnik, mágikus realizmust – egy temetőben megjelenő angyalkislányt – is csempész, és egy látomás avatkozik bele az ügymenetbe, de aztán kiderül, igazi a kislány, és így már nem misztikus, csupán felületes a fordulat. Aki viszont eljut idáig, mert tisztességesen végigizgult másfél órát, és a végén csalódik, csak magát hibáztathatja. Hisz az a film, aminek már a nyitányában bús hegedűzenére vernek embereket a rendőrök, csakis cinikusan manipulatív lehet.