Kutyatár - Chris Renaud – Yarrow Cheney: A kis kedvencek titkos élete
2016. 08. 05. • Vajda Judit |
Habár pixari magaslatokba nem bír emelkedni, a legújabb beszélő állatos animációs film sokkal több, mint a szegény ember Pixar-mozija. MOZI
A kis kedvencek titkos élete
(The Secret Life of Pets)
rendezte: Chris Renaud, Yarrow Cheney
írta: Cinco Paul, Ken Daurio, Brian Lynch, Simon Rich
vágó: Ken Schretzmann
zene: Alexandre Desplat
producer: Janet Healy, Christopher Meledandri
gyártó cég: Illumination Entertainment, Universal Pictures
forgalmazza: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2016. augusztus 4.
A gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló animációk versenyében egyértelműen a Pixar stúdió alkotásai képviselik a legmagasabb színvonalat, de ott van szorosan a nyomukban a DreamWorks (Shrek, Madagaszkár, Kung Fu Panda) és a Twentieth Century Fox Animation (Jégkorszak-filmek) is. A vetélkedő legfiatalabb résztvevőjeként bekopogtató Illumination Entertainment 2010-ben a zseniális Grúval rögtön bebizonyította, hogy semmiben sem marad el a konkurenciától. Később azonban a félanimációs Hopp-pal, a Dr. Seuss-adaptáció Loraxszal és leginkább a felnőtt szemmel minden ízében idegesítő Minyonokkal mintha lemondtak volna a 14 éven felüliekről, és a legfiatalabb közönségre koncentráltak.
A stúdió legújabb produkciójának, A kis kedvencek titkos életének azonban már az előzetese is azt sugallta, hogy majd megint valami olyan csodát láthatunk, ami gyermeket és felnőttet egyaránt elvarázsol. Az önálló kisfilmként is remekül működő első kedvcsináló jó előre megvette kilóra az összes háziállattartót és a velük szimpatizáló többieket is – ehhez képest a későbbiekben, a kész filmet illetően innen már csak lefelé vezethetett az út.
Az alkotás első előzetese és címe arra utalt, hogy majd azt láthatjuk mókás formában megelevenedni, ami mindannyiunkat nagyon érdekel: vajon mit csinálnak kedves állatkáink, amíg mi nem vagyunk velük odahaza? (A filmből egyébként az derül ki, hogy ennek a fordítottja, azaz hogy hova tűnnek és mit csinálnak egész nap a gazdik, a házikedvenceket is rendkívüli módon izgatja.) A kis kedvencek titkos életében első blikkre van is egy ilyen törekvés, miszerint az összefüggő cselekményt mellőzve, epizodikusan tárja elénk, amiről mesélni akar. Az említett teaser például szokatlan módon nem a film különböző jeleneteiből volt összevágva, hanem egy az egyben, csonkítatlanul megtalálható a kész műben.
Az alkotók azonban sajnos nem merték bevállalni, hogy filmjük végig ilyen legyen, így a kis kedvencek voltaképpeni titkos életét ábrázoló jelenetek megmaradtak szkeccsbetéteknek, s ha az kicsit késve is jelentkezik (az első konfliktusra negyedórát kell várnunk, a valódi cselekmény pedig nagyjából a játékidő harmincadik percében indul csak be), kerekítettek művüknek egy szabályos, lineáris sztorit is (amiről egyébként a második trailer már előzetesen azért lerántotta a leplet).
Ezzel pedig nem is az a probléma, hogy aránytalan vagy hogy a szkeccsbetétek leválnának a filmről, hanem az, hogy legyen bármennyire is kedves történet Max, a Jack Russell terrier sztorija, aki mellé a gazdija szelíd erőszakkal odakényszerít egy sintértelep-szökevény új barátot, minek következtében ők ketten együtt kényelmes otthonukból elkeverednek az állatvilág alvilágába, azaz a csatornába, hogy hamarosan tovább kelljen menekülniük, egy cseppet sem eredeti – szinte szóról szóra ugyanez zajlott például a tíz évvel ezelőtti Aardman-DreamWorks produkcióban, az Elvitte a vízben (csak kutyák helyett háziegerekkel és patkányokkal).
A szóban forgó sztorit ugyan az alkotók becsülendően feszesen tartják (tulajdonképpen egyetlen nap leforgása az egész cselekmény), a filmnek mégis azok maradnak a legjobb részei, amikor a végeredményben csak töltelékként működő apróságokat láthatjuk, az állattartók szívének oly kedves közhelyeket az etetőtálját egyetlen határozott mozdulattal félresöprő, majd a hűtőből torkoskodó macskáról, a farát a padlószőnyegen végighúzó kutyáról, a gazdáját egész nap az ajtó előtt ülve váró hűséges ebről, a kinti fán tanyázó mókusokat eszeveszetten megugató szobakutyáról, a lepkére-botra-labdára vadul rávetődő kutyusokról és az őket emiatt mélységesen lenéző, ám később az izgő-mozgó fényfolttól szinte transzba eső macskáról.
Mindezt a forgatókönyvírók megfejelték olyan ötletekkel, mint például az elektromos habverő keverőjével gátlástalanul önmagát dögönyöző tacskó, a ventilátor és a videó segítségével vad repülést szimuláló kismadár, a féktelen mulatozásra összegyűlő, metálzenére zúzó állatsereglet vagy a virsligyárba beszabaduló, ott a Grease egyik betétdalára szinte látomásszerű örömökben részesülő szökevény kutyák. Ez tehát a kis kedvencek igazi titkos élete, miközben a voltaképpeni cselekmény nem kevés didaxissal (ne ítélj elsőre, egységben az erő, az emberek csak azért vesznek háziállatot, hogy aztán magukra hagyják stb.) tarkított menekülős sztori csupán.
A kis kedvencek titkos életének didaktikusabb mozzanatait azonban szerencsére több minden is oldja. Nagyszerű megoldás például az, ahogy egy-két jelenetbe belefogalmazták: az állatok okosabbak nálunk, hiszen míg mi nem tudjuk megfejteni a „szavaikat”, addig ők tökéletesen értik az emberi beszédet. Hőseink folyékony mondatait a néző normál emberi beszédnek érzékeli, párszor azonban, a szemszögbeállítások mintájára afféle „fülszögbeállításként” meghallhatjuk azt is, minek hangzik mindez a film emberi figurái számára: egyszerű ugatásnak.
Ehhez a kreatív aprósághoz társulnak az olyan, modern animációs filmekben szinte már kötelező elemek, mint a popkulturális és konkrét filmes utalások, amelyek esetünkben nagyon jól eltaláltak – ezúttal többek közt a Van, aki forrón szereti felé történik főhajtás („Senki sem tökéletes”), és adekvát formában megjelennek a célszemélyt (itt: célállatot) annak bénázásai megörökítésével és közzétételével leégető YouTube-videók is. A kis kedvencek titkos élete emellett nem is olyan rejtve egy New Yorkhoz szóló szerelmi vallomás, hiszen Max és barátainak kalandjai a város jellegzetes helyszínein (Manhattan, Central Park, Brooklyn-híd, a New York-i kompjárat) elevenednek meg.
A filmnek tehát kétségtelenül van néhány telitalálata (és akkor a remek mellékfigurákról, élükön a Maxéket üldöző bandavezér vérnyúlról, hűséges segítőtársáról, az orrkarikás, szanaszéjjel tetovált disznóról és a többi elvadult állatkáról még nem is beszéltünk), de ezzel együtt is alulmarad a legjobb kortárs animációs filmek közti versenyben. Esélye sincs elérni az olyan remekművek színvonalát, mint az Agymanók vagy legutóbb a Szenilla nyomában. Nincs benne ugyanis sem annyi mélység, sem annyi lélek – de rokonszenves könnyedségével és játékosságával legalább egy nyúlfarknyi időre belopja magát a szívünkbe.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322