Roy Andersson az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezéséről első inzertjében közli: amit látunk, „az emberi létről szóló trilógia harmadik része”. A hangzatos vállalás, ha nem önirónia – márpedig hogy az lenne, arra nemigen utal semmi –, üres semmitmondás: ugyan melyik szerzői film nem „az emberi létről” szól így vagy úgy? A nagyszabású vállalás és az ezzel szemben álló majdnem-semmitmondás jellemzik a filmet, de voltaképpen az egész trilógiát is.

Andersson tizennégy éve – ennyi idő alatt mutatta be a trilógia három részét – ugyanazt az egy filmet rendezi, sőt tulajdonképpen nem is ugyanazt a nagyjátékfilmet, hanem ugyanazt a néhány, talán ha öt-hat egymással lényegét tekintve össze nem függő jelenetet variálja, anélkül, hogy az általuk jól láthatóan közölni akart gondolati tartalom mélységében bármennyivel is tovább jutott volna az eltelt idő alatt (hiszen valós cselekmény, összefüggő történet, bármiféle dramaturgia nélkül nem marad más, mint a közlésvágy, a mondanivaló kifejezése metaforák, szimbólumok, hangulatok, képekkel elmondott gondolatok révén). Mert legyen bár a svéd rendező mindhárom filmben jelentősen hasonló látásmódja bármennyire is egyéni, groteszk humora az arra fogékonyak számára magával ragadó, vizuális világa több percen, talán negyed órán keresztül is izgalmas, mindaz, amit filmjeivel újra meg újra meg újra kifejez, nem jut túl a hangzatos és nehezen vitatható igazságú, de az ezerszer elmondottnál nem okosabb vagy kifejtettebb, közhelynek is bízvást nevezhető konyhai életigazságokon.

Az emberek közti kapcsolatokból végleg kiveszett az együttérzés. Mi, emberek, úgy megyünk el egymás mellett, mintha közünk se lenne egymáshoz. Az ember kisszerű, banális teremtmény. A halál nem hősies. Emberi viszonyaink kiüresedettek. Az ember részvét nélkül képes megkínozni mindent és mindenkit, akit alacsonyabb rendűnek tart magánál, s ez borzasztó. Az ember képtelen az őszinteség, a nyíltság kellő időben és szituációban való megélésére, s végső soron elmulasztja megélni saját boldogságát is. Tartalmasnak szánt szavaink, ha nincs mögöttük valódi érzés, üresen fordulnak ki a szánkból, s élettelen kagylóhéjakként koppannak a földön. Nagy mennyiségben egyenesen zsibbasztó félbölcsességek ezek, amelyeket nem a drámai erő miatti átélhetőség, nem a mögöttük rejlő összetettség bármiféle kibontása, nem a sokoldalú megvilágítás, hanem pusztán a forma próbál megemelni, s feledtetni azt, hogy ugyanezeket a gondolatokat nemhogy elmondta, de sokkal mélyebben elemezte már több tucatnyi, talán több száz filmes, író, drámaíró vagy más művész.

Igaz, a mérsékelt, vagy inkább hullámzó ötletesség az, ami a jellegzetes formán (holtsápadtra meszelt arcú, tétován, nehézkesen mozgó, legalább középkorú színészek, egy beállításban, statikus kamerával felvett jelenetek) túl megsegíti a fentieket. Mert a visszatérő, ismétlődő motívumokkal, helyszínekkel, szituációkkal, karaktertípusokkal dolgozó Anderssonnak kétségkívül akadnak találó metaforái, képei. A halál kisszerűségét például több, groteszk geggel járja körül: egy haldokló öregasszony nem hajlandó megválni az ékszereit rejtő táskától, mert magával akarja vinni a túlvilágra. Egy, a kantinban elhalálozó férfi szendvicsét és sörét a konyhás fogyasztásra ajánlja a némán figyelő többi vendégnek, hiszen azok már ki lettek fizetve. (Az Egy galamb…, ahogyan az előző két film, a Dalok a második emeletről és a Te, aki élsz is, ezekhez hasonló, egymással nemigen összefüggő jelenetek füzére.) Andersson nemegyszer az atmoszférával is el tud mondani valamit a témáiról; a filmben visszatérő „refrén” például, hogy az egyik szereplő azt mondja a telefonba egy rejtélyes másiknak: „örömmel hallom, hogy jól vagy”. A jól-lét távolisága, misztikussága, jelen nem lévősége erős gesztussá, eredeti(bb) leleménnyé tud válni.

Más képek ugyanakkor szinte primitív egyszerűségű feszültségkeltéssel nyúlnak nehezen elviselhetően túlragozottá: a két főszereplő – azaz a két leggyakrabban visszatérő figura – két kopaszodó, pocakos, rendszertelen időközönként sírva fakadó, depressziós úr, akik tréfás bulikellékeket árulnak, mondván, fel akarják vidítani az embereket. A teljesen hazug, kiüresedett nevettetési szándék ellentmondásossága ötletként és mondanivalóként is három perc alatt kiadja minden munícióját, ennek ellenére a filmidő bő harmadát, talán felét ez teszi ki anélkül, hogy bármit is változna az alapképlet. A hosszú, de tartalmukat tekintve egyetlen, még csak nem is összetett mondattal tökéletesen lefordítható, metaforikus jelenetekre jó példa az egyik utolsó: egy szereplő álmában rabszolgák brutális kivégzését nézi végig egy csoport kedélyesen pezsgőző arisztokrata között, amiről az álmodó kifejti, azért volt rémes, mert senki nem kért bocsánatot. Ecce homo – sóhajt a néző, miközben semmi újat nem tudott meg semmiről.

Megint más jeleneteket pedig hajszál választ el a semmitmondástól: egy közömbös arcú tudós kínoz egy szenvedő majmot a Homo sapiens címmel jelölt filmfejezetben, nyilván, mert hát az ember már csak ilyen. Vagy XII. Károly egykori svéd király belovagol egy mai kocsmába egy ütközet előtt, majd a csata elvesztése után: a roppant hosszú – és a rendezői bevallás szerint két hónapig forgatott – jelenetnek nincsen semmi más teteje, mint a „nagy, hódító király” ügyetlen, mert jelzésszinten maradó demitizálása. Vagy a hosszú musical-jelenet, amelyben egy kocsmárosné és egy hadsereg eléneklik és megvalósítják, hogy ha nincs pénz, az italért csókkal is lehet fizetni: ez legfeljebb annyit ad hozzá a filmhez egy roppant modoros, (szándékosan) giccses, bárgyú viccen kívül, hogy felvillant egy többé-kevésbé boldog és mint ilyen, a többi jelenettel szembenálló állapotot.

Amikor viszont az író-rendező ki akar lépni az önmaga által teremtett keretek közül, szintén kudarcot vall. Egy idő után ugyanis a két tréfaboltos bácsi szála már-már a szó szoros értelmében önálló cselekménnyé, történetté válik: a gegeken túl a film követi kettejük viszonyának alakulását, összeveszéseiket, kibéküléseiket is. Csakhogy Andersson nem kreált valódi jellemeket, a két, egymástól is nehezen megkülönböztethető karakter csak lebeg, konfliktusuk nem átélhető, mert reflektálatlan, beágyazatlan.

A roppant egyszerű gondolatokat formailag és tartalmi értelemben is önismétlően recitáló jelenetekből Andersson – trilógia ide vagy oda – gond nélkül forgathatna még akárhány filmre elegendőt. Érthető, ha így tesz: akinek tizennégy éve tetszett az első néhány ilyen szomorúvicc, azoknak láthatóan azóta is tetszik belőle minden újabb repeta. S mivel Andersson filmjeinek dramaturgiája a trilógia első részétől mostanáig egyre következetlenebbé vált, az újabb önismétlésnek nem is lenne semmi akadálya.