Fifikás módszerek – Laurent Cantet: Havannai éjszaka

2015. 04. 09. • Kovács Bálint |

Aki a diktatúráról akar beszélni, kaktuszt kell annak nevelni, avagy mit is mondhatnánk a szocializmusról, ha beüt az áramszünet? Játékban még az éneklő nyugdíjasok, és egy hazug magyar cím, ami felhőtlen kubai mulatozást ígér a limonádé kedvelőinek. MOZI

Havannai éjszaka

(Retour a Ithaque)

francia-kubai filmdráma, 95 perc, 2014

rendezte: Laurent Cantet

írta: Laurent Cantet, Leonardo Padura

fényképezte: Diego Dussuel

vágó: Robin Campillo

producer: Laurent Baudens, Didar Domehri, Gaël Nouaille

szereplők: Isabel Santos, Jorge Perugorría, Fernando Hechevarria, Néstor Jiménez, Pedro Julio Díaz Ferran, Carmen Solar, Rone Luis Reinoso, Andrea Doimeadios

forgalmazó: Mozinet

bemutató dátuma: 2015. április 2.

Einstein óta tudjuk, hogy az idő relatív. Az előző, Magyarországon is bemutatott filmjével Oscar-díjra jelölt Laurent Cantet legújabb kamaradrámája objektíven nézve kifejezetten rövid a maga 95 perces hosszával. De nem kell ahhoz a relativitáselmélet sufniértelmezése, hogy ez a 95 perc indokolatlanul, megmagyarázhatatlanul hosszúnak tűnjön – elég ehhez az a tény, hogy mindaz, amit a Havannai éjszaka valóban el akar mondani a világról és szereplőiről, a legbőkezűbb számítás szerint is húsz percet tesz ki ebből a bő másfél órából.

A Havannai éjszaka a drámaíró-tankönyvek tanulságaiból összeeszkábált, hamisítatlan kamaradráma: alapkonfliktusa az, hogy öt régi barát hosszú-hosszú idő után először találkozik újra, hogy egy rumgőzös házibuliban – pontosabban háztetőbuliban – felelevenítsék a régi szép időket. De a tankönyvek első intelme persze az, hogy a régi szép idők mögött régi ocsmány időknek kell megbújniuk, azonban ezek felszínre jutását és kibeszélését a hatás és a természetesség imitálása céljából a Valamirevaló Szerzőnek fifikás módszerekkel minél inkább késleltetnie kell. És ez jelenti a választ arra a kérdésre, hogy akkor mégis mi tölti ki a film maradék 75 percét: hát ezek a fifikás módszerek.

Cantet azonban ezúttal semmit nem fed abból az énjéből, amelyikkel Az osztály című filmet rendezte meg, hogy jogosan világsikerré váljon a történet egy tanárról, aki tökéletes demokráciát és egyenlőséget próbált teremteni egy csupa így vagy úgy kirekesztett gyereket felvonultató középiskolai osztályban. Abban a filmben épp a több tucatnyi főszereplő civilségének, a megtörtént eset dokumentumfilmeket idéző rekonstruálásának köszönhető természetessége volt az egyedülálló és kiemelkedő – a Havannai éjszakából viszont semmi sem hiányzik jobban, mint akár csak egyetlen falatnyi természetesség.

Cantet azonban most leplezetlen ügyetlenséggel használja mindazt a tudást, ami a kamaradrámák dramaturgiai szerkezetéről csak felhalmozható. Első lecke: a „még ártalmatlan és ártatlan felvezetés a néző beszippantása céljából”. A Havannai éjszakában ez egy döbbenetesen túlnyújtott, negyedórás jelenetfüzér, amely valóban ártalmatlan és ártatlan, csakhogy szó szerint nem történik benne semmi, vagyis semmi olyan, amit érdemes lenne nézni. Számunkra idegen emberek saját közös múltjukról nosztalgiáznak úgy, hogy ahhoz a néző még véletlenül se találhasson kapcsolódási pontot; ezt Cantet olyan profin viszi végbe, mintha tényleg a maximális elidegenítés lenne a célja a magával ragadás helyett: a szereplők a néző számára semmit nem jelentő fényképeket nézegetnek, ismeretlenül csengő neveket emlegetnek, számunkra ismeretlen sztorikra utalgatnak, miközben semmi olyan nem hangzik el, aminek a privátszférán kívül is lehetne jelentősége. „Mindenki megvolt: mindenkinek” – Térey János szavai írják le a legtöbbet, ami ebből a negyedórából kihámozható. Cantet ráadásul mindebbe olyannyira belefeledkezik, hogy tényleg semmitől nem riad vissza: amikor a szépkorú, enyhén már ittasuló társaság gajdolni kezd, az már olyan szinten kínos, hogy ha valódi házibuli volna, ideje lenne fogni a kabátot, és annak reményében távozni, hogy senki nem vette észre, hogy egyáltalán itt voltunk.

Második lecke: „az élőbeszéd természetességének kialakítása”. És valóban: a dialógusokat úgy írták meg, hogy élőbeszédnek hangozzanak, ennélfogva pontosan olyanok is, mintha valaki nagyon azt akarta volna, hogy élőbeszédnek hangozzanak. Vagy – a komolyabb, filozofikusabb szegmenseknél – úgy, mint ami nemhogy nem hangzik életszerűen egy éjszakai partin, de prózában rém modoros, sőt még versbe foglalva is kissé pátoszos volna.

Harmadik lecke: „a torokszorítóan drámai és a köznapi részek váltakozása úgy, hogy az természetesnek hasson”. Cantet-nak ez majdnem sikerül is, az utolsó félmondatot leszámítva. Jobb esetben nevetséges, rosszabb esetben idegesítő, hogy milyen kiszámítható, mennyire keresetten váltakoznak a fontos megállapítások a semmiségekkel. Ha elhangzik egy megállapítás a diktatúrák természetéről, nyolc és fél másodpercen belül menetrendszerűen érkezik valaki kezében egy kaktusszal, hogy a növényápolásról beszéljen; a rendszerkritikai megjegyzés után beállít a nagyi azzal, hogy készen van az ebéd; a disszidálás kérdésének felvetése után véletlenül pont áramszünet lesz, és az áramszolgáltatóról kell beszélgetni. Ebben nemcsak az a dühítő, hogy tényleg minden egyes alkalommal így történik (bár a történeti hűség kedvéért le kell szögezni, hogy a jelentéktelen jeleneteket sokszor újabb jelentéktelen jelenetek követik), hanem az is, hogy az ilyen Fifikás Trükköknek önmaguk dramaturgiai trükk mivoltán kívül az égadta világon semmi funkciójuk nincsen, nem változtatják meg a cselekményt, nem árnyalják a jellemeket, nem bírnak mögöttes tartalommal, satöbbi.

Negyedik lecke: „a voltaképpeni mondanivaló közlése” – amelyben Cantet szépíteni tud. Mert ez az a húsz perc, ami miatt a filmet leforgatták. Ebben a részben ugyanis végre szó esik arról, mi a fenét is szolgált az a rengeteg kínos csetlés-botlás, azok a borzasztóan túlgesztikulált, hamis, nem lélekből fakadó könnyekkel terhelt, néha szinte pantomimesen bugyuta arcjátékkal teli színészi alakítások: hogy a film elmondjon valamit a szocialista rendszerek léleknyomorító, a kisember életét már igen hamar tönkretevő, gerinceket megroppantó hatásáról, a már fiatalkorban betáplált, a halálig kiirthatatlan félelemről, és vele együtt a rendszerszintű ügyeskedésről, a tisztességet ellehetetlenítő államgépezetről.

És bár a szocialista berendezkedést közelről ismerő országok mindegyikében hasonló élmények okoznak ilyen témák hallatán borzongást, ugyanolyan nem kívánt nosztalgiával vegyes maradékfélelmet, azért azt nem árt hozzátenni, hogy Cantet az alapvető, zsigeri cél (a gondolkodtatás, gondolatébresztés) elérésén kívül semmi, de semmi újat nem fogalmaz meg témájáról; az elhangzó bölcsességek jobb esetben sokszor hallott, de örökérvényű igazságok, rosszabb esetben üresen csengő közhelyek, még rosszabb esetben modoros semmitmondások („A félelem, az egy kibaszott dolog!”).

Ha a film első kétharmadának egyetlen tanulsága tényleg az, hogy „mindenki megvolt: mindenkinek”, akkor az utolsó harmadé az: „a szocializmus megvolt: mindenkinek”, legalábbis mindenkinek, aki számára a film érdekes lehet – azonban akinek a közös rossz élményről való gondolkodás nem elég, azt magára hagyja a film. S ha így van, ahhoz sok vagy kevés-e 95 perc? Lehetséges-e tisztességes, világjobbító szándékból ízig-vérig rossz filmet készíteni – vagy mint minden, az „ízig-vérig rossz” kategóriája is relatív?

Filmkultúra

Fifikás módszerek – Laurent Cantet: Havannai éjszaka

Kapcsolat