Fejetlenség – Leonard Abrahamson: Frank
2014. 07. 31. • Rudolf Dániel |
A brit fekete humor folyamatosan kelendő árucikk, mely különösen a függetlenfilmes, alternatív közönség rajongását élvezi. Leonard Abrahamson rendező így nem igazán nyúlt mellé, mikor abszurd alapötletre épülő különc zenész-sztorijával egyrészt a kortárs hipster és indie-kultúra, másrészt a Mozarttól (a szintén Frank) Zappáig folyamatosan színen lévő bogaras zenei zsenik világának kifigurázására vállalkozott. Melyben sokkal több potenciál és mondanivaló rejlik, mint amennyit az alkotók jelen esetben képesek voltak a vászonra pakolni. MOZI
Frank
angol-ír zenés vígjáték, 95 perc, 2014
rendezte: Lenny Abrahamson
írta: Jon Ronson, Peter Straughan
fényképezte: James Mather
vágó: Nathan Nugent
producer: Ed Guiney, Andrew Lowe
zene: Stephen Rennicks
szereplők: Michael Fassbender, Domhnall Gleeson, Maggie Gyllenhaal, Scoot McNairy, Hayley Derryberry, Kevin Wiggins, Carla Azar
forgalmazó: Mozinet
bemutató dátuma: 2014. július 31.
A történet kiindulópontja Jon (Domhall Gleeson, Brendan Gleeson fia), a naiv, fiatal, szüleivel élő zenészpalánta, kinek tehetsége kevés, ambíciója viszont annál több (megannyi helyről és történetből ismerős figura, kinek ne lenne hasonló álmokat dédelgető, gombasérósan gitárt pengető gyereke/barátja/rokona). Egy napon hősünkre végre rámosolyog a szerencse – egy véletlennek köszönhetően beveszik a különc, állandó jelleggel (még a zuhany alatt is) egy arcát teljesen eltakaró plasztik műfejet viselő Frank (Michael Fassbender) erősen kísérleti jellegű zenekarába billentyűsnek. Az ifjú muzsikus nem is sejti, hogy ezzel szó szerint az őrület legmélyebb köreibe kerül. Az egytől egyig mentális problémákkal küzdő banda először egy világvégi faházikóba vonul albumot felvenni (a harminc napra tervezett dologból végül tizenegy hónap lesz), majd irány a tengerentúli bemutatkozó „turné”, mely során Jon és „mesterének” alkotótársa, a tereminen bűvészkedő, mérhetetlenül féltékeny Clara (Maggie Gyllenhaal) között mérgesedik el a viszony.
A főhős figuráját a néhai angol komikus, Chris Sievey inspirálta, aki egy hatalmas papírmasé fejjel a nyakán játszotta sok éven át Frank Sidebottom névre keresztelt kitalált figuráját (Sievey nem utolsósorban egy poszt-punk zenekar frontembereként is működött). Mindemellett a filmbeli Frank alakjában és manírjaiban több különc zenészlegenda vonásai is fellelhetőek, köztük az amerikai art-rock szcéna nemrég elhunyt fenegyereke, Captain Beefheart, vagyis Don Van Vliet vagy a skizofréniával és bipoláris depresszióval küzdő texasi lo-fi pápa, Daniel Johnston. A maszk mögött is jellegzetes Fassbender nyilvánvalóan a kihívás miatt mondott igent a felkérésre, és vállalta teljes mellbedobással a minden színész számára akadályt jelentő feladatot, hogy arca teljes kitakarásával, a mimika kifejező erejének segítsége nélkül formáljon meg hitelesen egy karaktert. Ügyes rendezői fogás, hogy míg az első nyolcvan percben az arc nélküli hangé a főszerep, a zárlatban – miután Frank fejéről lekerült az álca és hősünk katatonikusan magába fordult – ellenkezőleg, a dialógus nélküli, kizárólag arckifejezésekkel történő játéké lesz a terep.
Frank alakja elsősorban ezen színészi odaadás miatt válik a szerethetően őrült és a krónikusan elmebajos határán mozgó érdekes figurává (Fassbender több jelenetben is remekül csillogtatja meg komikusi vénáját, az utolsó tíz percben pedig drámai tehetségét), ami talán a legfőbb erőssége a jelen műnek. A forgatókönyv egyenetlenségei miatt sajnos még így sem bontakozhat ki teljesen az ebben rejlő erő (lásd lentebb). Az ifjú Gleeson ígéretes tehetség, később talán méltó örökébe léphet apjának, a nagy áttörés azonban még hiányzik, az egyszerre szexin őrült és jéghideg Gyllenhaal és a próbababa-mániás ex-billentyűs szerepében felbukkanó Scott McNairy viszont kellemesen hozzák a rájuk bízott excentrikus szerepeket.
Abrahamson ügyesen épít a függetlenfilmes dráma-vígjátékok hagyományaira és teremti meg a jellegzetesen kortárs brit könnyűzenei atmoszférát, mely művét imponálóvá teszi a megcélzott (korábban már említett) szubkultúrák követői számára. A probléma ott keresendő, hogy a rendező alapvetően nem is akar ennél többet, megelégszik a felszínnel ahelyett, hogy mélyebbre hatolna szereplői nagyon is érdekes és összetett tálalásért kiáltó lelkébe. A karakterek sehová sem fejlődnek (a cselekmény végén Jon ugyanaz a szerencsétlen, zeneszerzői tehetség híján lévő lúzer mint a legelején, Frankről és a többi csodabogárról szinte semmi érdemlegeset nem tudunk meg és még sorolhatnánk), a sztori pedig pár vicces szituációtól eltekintve hosszú ideig stagnál. Mikor elindul egy fontosabbnak és érdekesnek látszó szál (pl. Frank és Jon duóban kell hogy fellépjen a kiadócég által szervezett „nagy esten” vagy az ifjú zenész ötlete, hogy tegyék a bandát minél „populárisabbá”), hamar alábbhagy és érdektelenül ér véget.
A cselekmény csapong, maga sem tudja, hová tartson, mely irányba terelje magát a számtalan potenciális útvonal közül. Abrahamson filmje lehetne pofás lúzer-rock opus alternatív köntösbe csomagolva (mint például Aki Kaurismäki esete a Leningrad Cowboys-al), remek fekete komédia vagy árnyalt, a figurái „kattantsága” mögötti szálakat pedzegető „dramedy”, de inkább elveszik valahol ezek között félúton. Hiába a kilencven perces játékidő tömörsége, a Frank így is vontatott és gyakran üresjáratokkal teli.
A rendező és a készítők érdeme az ügyesen kidolgozott zenei világ (a színészek végig élőben, a forgatáson játszották a filmben hallható muzsikát, különösen Gyllenhaal lágyan vonzó énekhangja kellemes meglepetés) megteremtése, mindehhez azonban egy működő, épkézláb történet is dukált volna. Abrahamson úgy gondolta, az abszurd alapötlet önmagában képes elvinni vállán egy teljes másfél órás cselekményt, ebben pedig alaposan tévedett. Így kissé amorf mű lett a Frank, mely helyenként egész remek ötletekkel és sziporkázó humorral (a nyitójelenet telitalálat) és a kortárs popkultúrára, a youtube által sztárrá vált zenészekre való reflektálással lett megpakolva, ami önmagában dicséretes. Azonban ennél sokkal több is kisülhetett volna belőle.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322