Fehér lapon tükröződik legjobban vissza a horror - Pepe Danquart Oscar-díjas rendező
2014. 05. 17. • Marik Noémi |
Pepe Danquart (fotó: Jim Rakete) - a rendező weboldaláról
Interjú Pepe Danquart Oscar-díjas rendezővel, aki nem bánja, ha szélesebb közönséget szolgálnak ki filmjei, és kalandfilmnek tartják a holocaust témájú moziját. Legújabb filmje, az Uri Orlev bestselleréből készült Fuss, fiú! a napokban került a mozikba. Pepe bűbájos, szerény ember, aki arról is mesélt, milyen terheket ró egy Oscar az ember vállára, és hogyan menekül el miatta a világ elől. INTERJÚ
Ön dokumentumfilmes is, fontos volt, hogy valós történeten alapuljon az ön által készített holocaust-mozi? Hiszen a történet valódiságát még alá is húzza azzal, hogy az epilógusban szerepelteti az immár hetven éves Friedmant, akinek történetéből Uri Orlev írta regényét
Igen, bár hangsúlyozom, nemcsak dokumentumfilmes vagyok, van hat játékfilmem is. Az epilógus egyébként már előbb leforgott, még 2012 telén, és nem bizonyítéknak szántam, hanem egy optimista, felemelő és megkönnyebbülést adó véggel szerettem volna mindenképp ezt a történetet zárni. Az igaz történet alapján információt pedig szándékosan a film végére írtam csak ki (más filmnél ez az elejére kerül), mert azt szerettem volna, ha a néző ezzel a plusz gondolattal megy ki a moziból.
Ám e nélkül a boldog családi körben mutatott idős Friedman-epilógus nélkül is markánsan optimista a film. Miért kellett még hozzátoldani a történet későbbi, regényen túli folytatását is?
Ez egy nehéz film, nehéz, borzalmakkal teli kikövezett történet, és a reményteliség kiemelése nagyon fontos volt. S bár az elejétől azonosulunk a fiúval, és együtt reméljük vele, hogy a szörnyűségeket túlélheti, sokszor mégis annyira nehéz helyzetbe kerül, ráadásul az egész film során életveszélyben van, folyamatosan az életéért fut (küzd a betegség ellen, a hideg ellen, az éhség ellen, az üldözői és árulói ellen), hogy már-már hihetetlen, hogy ez a valóságban is megtörténhet. És valóban, hisz több ezer gyerek bujkált akkor az erdőkben, és mindössze ketten élték túl a bujkálást; egyikük Friedman. Ezért emeltem ki a reményfaktort, amit ezzel a véggel még inkább előtérbe akartam állítani. Egyébként is a kilátástalanság és a reményteliség, a fény és a tragédia között, amin ez a fiú keresztülmegy, kellett megtalálni a kellő egyensúlyt a történetmesélés során, ám az epilógussal mindenképp a fény felé akartam kibillenteni a filmet.
Nyilatkozatából tudható, hogy egy olyan filmhez keresett alapanyagot, amely képes mélyen megérinteni a nézőket. Ezek szerint nem feltétlenül holocaust-filmet tervezett, hanem csupán Friedman története fogta meg annyira, hogy filmet akart belőle forgatni?
Valóban, nem egy holocaust-történetet kerestem, hanem az emocionális töltetet, mindazonáltal nagyon is aktuális a történet. Ha például Szíriára gondolunk, ott ma is ugyanígy küzdenek a gyerekek a borzalmak közepette a túlélésükért. Maga a film sem egy az egyben egy holocaust-film, talán. Sokkal inkább egy kalandfilm, egy Huckleberry-történet. Ezért is volt fontos, hogy például ne legyen egyetlen náci zászló sem a filmben, mert a kalandfilm felé akartam tolni. És az emóció lett az elsődleges mozgatóerő. A harmadik percben, amikor megverik a főhőst, rögtön azonosulunk vele, és már nem mozdulunk ki ebből az azonosulásból. Beránt ebbe az azonosulásba, és ez kitart a film végéig. A filmben legfontosabb az érzelmi hatás, és erre apelláltam.
Fontos volt, hogy egy gyermek szemszögéből mutassa a szörnyűségeket?
Abszolút. Azt gondolom ugyanis, hogy egy egyszerű kisember, pláne egy kisgyerek története sokkal többet elmond egy adott korról, történelmi eseményről vagy traumáról, mint bármelyik dokumentumfilm vagy bármilyen dokumentum. És többet mond, mint az olyan filmek, amik a történelem nagy sztárjaira és fordulópontjaira fókuszálnak. A Fuss, fiú!-ban egy ártatlan fiút látunk, aki sem írni, sem olvasni nem tud még, nincsenek tapasztalatai. Olyan, mint egy fehér lap, és ezen a fehér lapon tükröződik legjobban vissza az a horror, ami megtörtént.
Számtalan holocaust-filmet forgattak már, többek között gyermek szemszögéből elmesélve is. Megfogalmazódott-e önben, hogy mi az, ami újat ön kíván hozzátenni ehhez a nagy kupachoz? Vagy egyszerűen csak fontosnak tartja, hogy időről időre felidéződjön egy-egy történet révén ez a múltbéli traumatikus esemény a kollektív emlékezet ébrentartásáért?
A gyerekszemszög mindenképp kardinális volt. A különbség az, hogy míg más filmeknél a gyerek- és a felnőtt szemszög váltakozik (vagyis máshol a gyerekek felnőnek), az én filmem nem mozdul ki a gyerek nézőpontjából. Persze ezzel párhuzamosan a történet folyamán lélekben, agyban fel kell, hogy nőjön, ám az egyensúlyt szerettem volna továbbra is tartani – mindennek ellenére igyekeztem bizonyos szinten mindvégig gyereknek tartani, és ezt meg is mutatni (például a fürdőzés és a focizás vagy épp az apácával való kötélhúzás motívumai által).
Az ön túléléstörténete nemcsak a fasizmusról, emberi reakciókról, de identitásról is szól, előítéletekről, hibás előfeltevésekről. Változtatott-e valamit a könyvhöz képest?
Abszolút. Épp ezt a fajta identitásváltogatást. Ez a küzdelem az identitással nincs benne a könyvben, ez egy olyan attitűd, amit én tettem hozzá a könyvhöz. Felszíni narráció a kaland, a pikareszk road-movie, ami a túlélésről szól. A felszín alatt pedig ott van egy identitás elvesztése, amit a végén kap csak vissza a főszereplő. A könyvben az apa utolsó kérése az identitás megtartására a legelején van, itt ennek a jelenetnek a kiteljesedése a végére kerül. És épp ez a jelenet ad a kalandok sorának egy új értelmezést visszafele is, átértelmez bizonyos dolgokat.
Orlev bestsellere fiataloknak szól, ifjúági regény. Az ön filmje is – bár tiltakozott ez ellen a közönségtalálkozón, és nyilván egy jó film minden korosztálynak szól – érezhetően elsősorban őket célozza. Pláne, hogy oktatási segédanyag is készült hozzá, ami letölthető a film weblapjáról. Ennek köszönhető, hogy hagyományos narratívát és filmnyelvet, filmes megoldásokat választott ehhez a történethez?
Valóban el kellett dönteni, hogy kiknek készül a film. Megkérdezték, felnőtteknek vagy fiatalabb korosztálynak akarom-e a történetet elmesélni. El kellett dönteni már csak azért is, hogy tudjuk, milyen mértékben lehet majd kegyetlenséget mutatni. Például a kézlevágást vagy, ahogy megverik a fiút. Mennyit lehet megmutatni a gyerekeknek a megfagyásból, egyáltalán a szenvedésből? Végül úgy döntöttem, hogy a gyerekeknek is kell látniuk valamilyen szinten kegyetlenséget, ezzel együtt úgy döntöttem, nem egy gyerekfilmet akarok készíteni. Azért is hagytam benne végül ezeket a jeleneteket. A film narratívája sem szimpla: a történet, főképp az elején, idősíkok között ugrál; egy komplikáltabb narratív struktúra ez, ám még megértik a gyerekek is. Épp ezzel az időugrálással igyekeztem elszakadni a hagyományos filmmeséléstől. Azt viszont megállapíthatom, hogy a gyerekek valóban másképp fogadták a filmet, mint a felnőttek. A gyerekeknek ez a film ’egy az egyben’ élmény, ami azonosuláson alapszik – mintha magukat látnák. A felnőttek ehhez képest a mögöttes drámaiságot is látják, mindemellett persze nekik is szükségük van az az érzelmi élményre. Felmerült persze, hogy esetleg még radikálisabb legyen a történetvezetés, ám nekem nem az volt a célom, hogy egy művészfilmet alkossak, más, szélesebb közönséget szerettem volna elérni. Ilyen értelemben persze ez egy klasszikus történet, ami a nézőknek szól, és nem feltétlen a kritikusoknak és fesztiváloknak A szemem előtt az lebegett, hogy egy ma is élő ember nagyon is valódi történetét meséljem el, és ezt eljuttassam egy nagyon széles közönséghez, a lehető legszélesebbhez. Most úgy tűnik, ez sikerült is: az egész világon el van adva ez a film, és mindenhol moziban vetítik. Ráadásul az a tapasztalat, hogy nagyon hálás a közönség, és a reakciókból az látszik, úgy érzik, kapnak is valamit.
Szélesebb közönséget kiszolgáló, erősen érzelmekre ható, feszültségen alapuló pikareszk-szerű filmnél oda kell-e figyelni, hogy még ha holocaust is a téma, befogadása nehogy átcsússzon szórakozásba? Olyan melodramatikus mozivá váljon, amin kicsit sírunk, kicsit nevetünk, sokat izgulunk – egyszóval alapvetően szórakozunk. Nem véletlen, hogy több nézői komment is kiemelte, hogy nemcsak megható, de nagyon izgalmas is a Fuss, fiú!, épp olyan, mint egy kalandfilm.
Én a szórakoztatást egyáltalán nem tartom negatív dolognak, épp ellenkezőleg. A mély gondolatok is lehetnek szórakoztató formában. A dokufilmekről is például az volt az általános vélemény, hogy komoly dolog, nem szórakoztatóak, hát ez mára hál’ isten alaposan megváltozott. A szórakoztatás nem jelenti a mélység elvesztését is. Ebben biztos vagyok.
Ezek szerint nem bánja, hogyha valakiben úgy marad meg, a Fuss, fiú! mint kalandfilm?
Én magam is azt mondom az újságíróknak, hogy ez egy kalandfilm. Egy szomorú, művészi holocaust-filmre öt kritikus ülne be csupán a moziba. Ezt a filmet telt házakkal játsszák a multiplexekben. Persze felmerült bennem is, hogy például fekete-fehérben forgassuk a történetet, felmerült az is, hogy ne legyen ilyen szépen fotografálva, vagy legalább is ne ilyen szép környezetben.
A szép természeti környezet szerintem nem baj, hisz a természet közönyös az emberi borzalmakkal szemben. A film gyenge pontja véleményem szerint a zene. Túlságosan aláhúzza a melodramatikus részeket, már a didaktikusságig.
Megértem ezt a véleményt, és nem az első alkalom, hogy ezt a kritikát kapom. Német-francia koprodukcióban készült ez a film, a zeneszerzője francia. Ha csak hallgatom, szeretem ezt a zenét, a különböző etnikai motívumokkal – ma is ezt választanám, de már tíz perccel kevesebbet használnék belőle. Lehet túl közel voltam még az anyaghoz, amikor ezeket a döntéseket hoztam.
Ön elsősorban dokumentum- és rövidfilmrendező, mennyiben változtatta ez azon, ahogy egy játékfilmhez hozzááll?
Hiszek a színészek rendezésében, ez nagyon sokat segít. Cassavetes is a valódi érzelmeket próbálta kihozni a színészeiből, ezért például soha nem hitt a hiteles csókban a vásznon. A dokumentumfilm ilyen szempontból teljesen más, ott a háttérbe kell húzódni, és az emberekből a valós énjüket kell kihozni, a fikcióban azonban a rendező az isten, az van, amit ő akar. Ami viszont összeköti a dokumentumfilmes és a játékfilmes rendezői énemet az az, hogy a dokumentumfilmjeimet mindig fikcióssá akarom tenni, a fikciósat pedig mindig realisztikussá.
Gyerekfőszereplős filmnél még kardinálisabb kérdés a színészválasztás. Ön remek gyerekszereplőket talált. Ráadásul kapásból kettőt is, mivel ikrek játsszák a főhőst felváltva. Hogy bukkant rájuk? Mi volt a legfőbb szempont a válogatásnál, és milyen előnyökkel járt, hogy ’megkettőzve’ vannak? Hogy alakult például szerepeltetésük?
Négy-öt castingügynökséggel dolgoztam különböző országokban. Street-castingoltam is. Hétszáz gyereket castingoltam le, és még mindig nem voltam elégedett. Két héttel a forgatás előtt nem volt még főszereplőm, el is kellett halasztani a forgatást, de nem adtam be a derekam, mert éreztem, hogy meg fogom találni a megfelelő gyereket, és egyik nap bejött egy fiú, Andrej Tkacz, jól improvizált, tehetséges volt, és csak jóval később mondta meg, hogy van egy ikertestvére is.
Az ikerválasztás pikáns fordulat, hiszen önnek is van egy ikertestvére, aki szintén filmrendező…
Igen, én magam is iker vagyok, tehát nagyon jól tudtam, mit jelent ez. ’Összerakva’ őket teljes horizontját hozzák az érzelmeknek. Sokat használtam az ő kettősségüket, hovatovább kulcseszközöm volt. Kamil, az egyik gyerek akkor sír neked, amikor csak akarod, ő az érzékenyebb, eszesebb, a másik, Andrej pedig nagyon jól mászik, jó a fizikuma és nagyon ügyes. Az adott jelenethez választottam mindig, melyik fiú játssza. De volt, hogy jeleneten belül is váltakoztak. Volt például egy vágás nélküli jelenet, amikor egyikőjük menekülés közben leugrik a tetőről, a másikuk meg elfut a tetőt leső német katona elől. Megvalósításban egy jelenet az egész, egy beállítás. Ikrek nélkül megvalósíthatatlan lett volna mindez. Ráadásul más praktikuma is volt a dolognak, mivel Németországban limitálva van, hogy hány órát forgathatnak a gyerekszereplők, ötöt, és így megduplázódott az idő, amit forgatni lehetett. Azt se feledjük, hogy a forgatás kemény munka, ők pedig nem színészek, hanem gyerekek.
Következő filmje főszereplője is egy zsidó ember, és az is az identitás kérdésével foglakozik. Miért? Más szemszögből kívánja mutatni, amit még nem mondott el ebben?
Nem biztos még ez a film. Pillanatnyilag egy A kategóriás színészt keresnek hozzá, Jude Law-t például. Az amerikaiak, akik felajánlották ezt a munkát, látták a Fuss, fiú!-t, nekem pedig tetszett a történetük, a forgatókönyv. És már úgyis benne vagyok a holocaustban és a háborúban, a stábtagok is ismerik. Csak viccelek persze.
Nem hagyhatom szó nélkül Oscar-díját sem, amit Schwarzfahrer-ért kapott. Az Oscar viszonylag hamar jött az ön életében, még negyven éves sem volt. Mit jelentett ez az elismerés a pályája során? Mennyiben segítette, illetve nem jelentett-e nyomasztó, bénító erőt?
Valóban nagyon nagy teher volt, jól látja. Mert előtte is csináltam már filmeket, ám ezután mindenki azt várta, hogy valami hatalmas nagyot fogok csinálni, és ez teher volt. El is menekültem két évre. Ekkor forgattam le a Last seasont, ami a Balkánon játszódik. El is tűntem ezzel egy időre, nem tudtak megtalálni. Egyfajta menekülés volt ez számomra akkor. Kockázatos volt, mert el is vághattam volna ezzel a karrieremet, de szerencsére sikeres volt a film.
Kisfilmmel nyerte az Oscart. Mennyire maradt hűséges ehhez a műfajhoz? És mit gondol, mi a rövidfilm helye és szerepe, feladata ma a filmművészetben?
Egyetemen tanítom a filmkészítést, és minden diákom rövidfilmekkel kezd. Ez egy különálló műfaj, nem pedig a nagyjátékfilm egy rövid verziója, ahogy sokan gondolják, és a mai világban, az internet korában egy könnyen elérhető műfaj, egy olcsó szórakoztatási mód. Így abszolút biztatom erre a műfajra a diákjaimat is.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322