Fémes szájíz – Michael Bay: Transformers – A kihalás kora
2014. 06. 26. • Rudolf Dániel |
A nyolcvanas évek derekán a Hasbro játék-multi valamelyik kreatívja a homlokára csapott és az alábbi sort írta jegyzetfüzetébe: óriásrobotok, akik képesek autóvá alakulni. A leginkább az általános iskolás fiúk fantáziavilágát megcélzó, pofonegyszerű ötleten alapuló Transformers figurák olyan népszerűnek bizonyultak, hogy nemsokára rajzfilm, képregény, majd két évtizeddel később egy anyagilag igen sikeres mozis blockbuster-széria követte nyomon kalandjaikat. Utóbbinak immár negyedik epizódja érkezett meg a multiplexekbe. MOZI
Transformers: A kihalás kora
(Transformers: Age of Extinction)
magyarul beszélő, amerikai sci-fi akciófilm, 165 perc, 2014 (12)
rendezte: Michael Bay
írta: Ehren Kruger
fényképezte: Amir Mokri
vágó: William Goldenberg
zeneszerző: Steve Jablonsky
producer: Tom DeSanto, Lorenzo di Bonaventura, Don Murphy
szereplők: Peter Cullen (Optimus hangja), Mark Wahlberg, Nicola Peltz, Stanley Tucci, T.J. Miller, Sophia Myles, Kelsey Grammer, Titus Welliver, Bingbing Li, Jack Reynor
forgalmazó: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2014. június 26.
Michael Bay munkásságát számos – legtöbbször jogos – kritika érte az elmúlt két évtizedben, a rendező mégis következetesen kitart saját stílusa és bevett fogásai mellett (végtéri is a bevételek őt igazolják). Egy Bay által dirigált moziban nyomokban se keressünk komolyabb sztorit vagy komplexebb karakterrajzokat, ellenben nincs hiány robbanásokból, autós üldözésekből, gigantikus épületek porrá zúzásából és egyéb feltuningolt látványpornó-elemből. A rendező pedig – ellentétben az olyan, magukat „látnokként” aposztrofáló blockbuster-direktorokkal mint például Zack Snyder – büszkén vállalja, hogy filmjeiben a női mellek/fenekek és az atomjaikra robbantott felhőkarcolók jelentik a legmélyebb tartalmat. Hősünk ezúttal negyedszerre ül a 2007-ben elindult óriásrobot-franchise rendezői székébe, és ezúttal is milliméterre pontosan azt hozza, amire előzetesen számítottunk tőle.
Az első három rész főszereplőjét, Sam Witwicky-t ezúttal mellőzi a forgatókönyvíró, ami nem is baj, hiszen bőven ráfért a vérfrissítés a szériára. A lúzer srácból hőssé váló egyetemista helyébe ezúttal egy tinilányát (Nicola Peltz) egyedül nevelő, nem éppen fényes anyagi helyzetben lévő texasi feltaláló (Mark Wahlberg) és szűkebb környezete kerül (értsd: ti, az átlag-amerikai „vidéki suttyók” is képesek vagytok megmenteni a világot, csak legyen helyén a szívetek). Cade Yeager véletlenül bukkan egy roncsnak hitt teherautóra, melyről hamarosan kiderül: maga az „autobotok” fővezére, Optimus Prime rejlik a rozsda mögött – innentől kezdve természetesen elszabadul a globális méretű akcióorgia. A Hollywoodban mostanság igen népszerűnek számító korrupt hatalom cselekménysablont (lásd még: Sötétségben: Star Trek, Amerika kapitány – A tél katonája) meglovagolva, a fő antagonista ezúttal nem a gonosz űr-robotok serege, hanem egy megátalkodott veterán CIA-fejes (Kelsey Grammer), aki akaratán kívül is a világ elpusztítását segíti elő, egy megszállott, pénzéhes ipar-milliárdos (Stanley Tucci) segítségével.
Wahlberg személyében ismét egy egykori szépfiú öregedett bele a középkorú apukaszerepek korába, az egykori rapper és alsónemű-modell (ilyen tekintetben egyébként konzekvens a széria, az előző epizód „cici faktoráért” felelős Rosie Huntingon-Whiteley szintén fehérneműk népszerűsítésével kezdte karrierjét) egyébként viszonylag meggyőzően hozza a rá osztott figurát. Grammer sablonos főgonoszként áskálódja végig a játékidőt, az általában remek Tucci jelen esetében inkább csak ripacskodik (bár látszik rajta, hogy nagyon élvezi a bohóckodást), az ifjú Nicola Peltz pedig csinoska, de igencsak halovány. De ezúttal nem is az emberi karakterek számítanak, ők inkább csak „biodíszletként” funkcionálnak a CGI monstrumok árnyékában.
A számítógépes animáció által életre keltett gigantikus fém-karakterek szó szerint lemossák a vászonról hús-vér társaikat és ez több értelemben is elmondható. Az emberi tényező háttérbe szorul a transformerek összecsapásai és a körülöttük történő pusztítás grandiozitásában, a főhős família is leginkább tehetetlenül sodródik egyik veszélyhelyzetből a másikba, miközben statiszták ezrei rohangálnak sikítozva vagy lelik halálukat a pusztítás közepette. Másrészt néhány robot-karakter - például a „nagydarab”, szivarozó, zsörtölődő fémember – kidolgozottabb, sőt, általánosságban véve viccesebb és szerethetőbb mint a legtöbb „földi kollégája” (egyébként csak bennem merült fel, hogy miért nincs egyetlen nőnemű karakter sem a transformerek közt?).
Ugyanez érvényes a cselekményre is: habár a film első félórája, mely Yeager és családjának „meghittebb” vonulatára koncentrál, egész jól össze lett hozva, a szüzsé nem sokat időzik az efféle „nyugalmasabb” pontokon. A csaknem háromórás játékidő nagy részét a már említett látványpornó különböző formái töltik be (Chicagótól Hongkongig tart a hajsza) és ez minden bizonnyal jól kiszolgálja a kamaszfiúkból álló célközönség igényeit. A magamfajta „mezei kritikus” számára sajnos végtelenül unalmasnak és repetetívnek hatott mindez, különösen ilyen töménységben és ennyire huzamos időn keresztül.
Ne várjon tehát senki se többet az eddigi részeknél, aki azokat szerette, annak A kihalás kora is bejön majd, a többiek pedig úgyis messzire elkerülik az új Bay-eresztést. Egyébként pozitívum, hogy – mint a legtöbb hasonló mű – a Transformers sem veszi komolyan magát, helyenként jól esik, üdítően hat az apró kikacsintás, az irónia. Nyári matinéfilm a légkondicionált IMAX-teremben, arra pedig mindenki mérget vehet – persze a jegyeladások függvényében – hogy Optimus fővezér és barátai még visszatérnek.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322