Ez nem egy olyan film – Matthew Vaughn: Kingsman: A titkos szolgálat
2015. 02. 23. • Kovács Bálint |
Tűzjátékszerűen felrobbanó emberfejek, a halott Barack Obama és egy visszafelé száguldó sportautó: ez a három kép elég sokat elmond a legtöbbször James Bond-paródiaként emlegetett akciófilm szatíráról. MOZI
Kingsman: A titkos szolgálat
(Kingsman: The Secret Service)
színes, magyarul beszélő, amerikai-angol akciófilm, 129 perc, 2014
rendezte: Matthew Vaughn
írta: Mark Millar és Dave Gibbons képregénye alapján Matthew Vaughn és Jane Goldman
zene: Henry Jackman, Matthew Margeson
operatőr: George Richmond
producer: Adam Bohling, David Reid, Matthew Vaughn
vágó: Jon Harris, Eddie Hamilton
szereplő: Taron Egerton, Colin Firth, Samuel L. Jackson, Michael Caine, Mark Strong, Jack Davenport, Sofia Boutella, Sophie Cookson, Mark Hamill
bemutató dátuma: 2015. február 12.
Forgalmazó: InterCom
A Kingsmanről az embernek akkor is beugrana a Ha/Ver című szuperhős-képregényszatíra, ha nem tudná, hogy a két filmet ugyanaz rendezte. Matthew Vaughn abban is a popkultúra egyik legnépszerűbb műfaját parodizálta, és ehhez akkor is az erőszak abszurditásig való túlzásba vitele volt az első számú, a műfaj minden további stílusjegyének kifordítása pedig a második számú eszköze. De még a séma is hasonló: ott is kamaszok voltak a főszereplők, akik mellett megjelent a „szakma” egy már-már kiöregedett képviselője is. Vaughn akkor a szuperhősfilmek elé akart félig görbe, félig viszont szemérmetlenül sima tükröt állítani – most ugyanezt teszi a kémfilmekkel.
És nem csak a James Bond-filmekkel, terjedjen akárhogy is az a Kingsmanről, hogy az egy „James Bond-paródia Colin Firth-szel”. Vaughn filmje valójában önfeledt lubickolás a posztmodernben, sőt a posztmodernt már az anyatejjel magába szívó generáció paródiák utáni újkorának jellemző filmje, amely az intertextualitást sistergésig túlpörgetve egységes ihletanyag-masszaként látja a filmművészet és általában a popkultúra összes korábbi alkotását, és kedvére csemegézik belőlük, ráadásul ennek a csemegézésnek a tényére is minduntalan felhívja a figyelmet. A Kingsman így minden kémekről és titkosszolgálatokról szóló filmre visszautal, és játszik ezek eszközeivel, legyen szó a James Bond Q ügynökének kütyüit idéző mérgező töltöttől-, golyóálló gépfegyver esernyő- vagy magasfeszültségű gyűrű-arzenálról, vagy a Men in Black különleges fegyvereiről és memóriaveszejtőjéről. (Nem mintha az „eredeti” James Bond-filmektől olyan távol állna a posztmodern, lásd a Skyfall önreflexív viccelődését Q ügynökkel és kütyüinek szokatlan egyszerűségével.) Amit korábban kölcsönvételnek vagy plagizálásnak lehetett volna nevezni, az itt már a közkincs szabad használata, némiképp hasonló – de komolytalanabb és humorosabb – formában, mint ahogy Quentin Tarantino építi fel filmjeit azokból az építőkockákból, amelyek ezernyi másik filmben bukkantak már fel. De ha mégis paródiának nevezzük a Kingsmant, akkor mindenféle, erőszakot is megjelenítő filmes műfaj paródiájáról van szó, és ezek eszközeinek és sablonjainak folyamatos kiforgatásáról. Eggyel nőtt tehát a tét a kisebb hatósugarú Ha/Ver óta.
James Bond persze azért adja magát, hiszen az alaptörténet szerint Őfelsége titkos ügynöksége keres új ügynököket; a film tulajdonképpen a fiatal, potenciális ügynökök kiképzéssel egyenértékű felvételijét mutatja be, ami véletlenül pont egy időben zajlik, így pedig óhatatlanul össze is kavarodik egy világuralomra törő, ördögi géniusz gonosz tervének foganatosításával, avagy jobb esetben annak megakadályozásával. És a film remek dramaturgiája, a lábán az intertextualitás mellőzésével is megálló sztorija és minden viccessége mellett is végig fenntartott feszültsége révén akár szokványos akciófilmként is nézhető – igaz, úgy nem volna több korrekt és roppant látványos iparos munkánál.
Persze a film nem is igen hagy lehetőséget arra, hogy ne számoljunk az összevissza utalgatással, akár az olyan metaforikusabb jelekig, mint például hogy a főszereplő srác, Töki rükvercben vezet végig egy autós üldözést – mintha már ezzel is azt akarnák jelezni a készítők, hogy itt minden máshogy van a megszokotthoz képest. A fent említett „önfeledt lubickolás a posztmodernben” azt jelenti, hogy talán minden percre, a forgatókönyv minden cselekményszálára jut valami, ami így vagy úgy kiforgatja a hasonló filmek eszköztárát. Kezdve az olyan gegszerű apróságokkal, mint hogy a dúsgazdag géniusz kacsalábon forgó palotájában az exkluzív vacsorán Big Mac menüt szolgálnak fel kólával a homár és a cabernet sauvignon helyett, vagy hogy Töki ifjú ügynökként James Bondot megszégyenítő Martini receptet mond fel a pincérnek, az erőszak-ábrázolás szándékos nevetségességén és a „a régi, jó James Bond-filmek főgonoszairól” való vitákon át az önreflexióig és az eddigi tabuk ledöntéséig. Előbbire példa, hogy a szereplők többször is konkrétan kimondják Vaughn ars poeticáját: a csúcspontokon valaki mindig arra utal, hogy a filmekben ilyenkor mi szokott történni, amire mindig az a válasz, hogy „ez nem egy olyan film” – és tényleg nem. A tabudöntés pedig többszörös. A rendező tudja, hogy ebben a posztmodern utáni korban kár úgy tenni, mintha még bárminek valódi következménye lenne, és például – ha csak egy fél pillanat erejéig is, de – megmutatja, ahogy az ellenséggel lepaktált Barack Obamának felrobban a feje. Máskor nem áll meg ott, ahol a nem csak 18 éven felüliek számára megtekinthető filmekben meg szokás állni, és az altesti utalgatások helyett a lehető legkonkrétabban mondatja ki azt, sőt annak egy erősen felturbózott változatát a szőke szépséggel, amire amúgy mindenki gondolt. (És még képileg is elmegy addig, ameddig ilyen korhatár-besorolással elmehet.) De nem érdeklik az olyan íratlan korrektségi alapszabályok sem, mint hogy fogyatékossággal nem viccelünk, és szemérmetlenül sokat poénkodik azon, hogy a főgonosz röhejesen pösze. (Samuel L. Jackson még éppen az ízlésesség határain belül maradó, ugyanakkor roppant vicces szinkronizálása Vass Gábor érdeme.) Mindez persze nem gyökeresen újszerű, de ebben a mennyiségben és ilyen üdítően szabadszájú tálalásban mégis figyelemre méltó.
A Kingsman ugyanakkor épp abba a szakadékba sétál bele, ami a hasonlóan összetett, ezerféle síkon hatni akaró filmek előtt a legszélesebben tátong: az arányérzék elvesztésébe, méghozzá többszörösen is. Az erőszak-paródia ugyanis ezúttal korántsem sem tud vagy akar annyira szervesülni a film szövetébe, mint a Ha/Verben, így a minden humorával, elvetemültségével együtt is alapvetően komolyan vehető film egészéből túlontúl élesen válnak el az olyan, a gyermetegségig (szándékosan) bárgyú megoldások, mint a több száz ember fejének színes tűzijátékszerű felrobbanása, vagy egy ember Tom és Jerry-rajzfilmeket idéző kettévágása hosszanti irányban. S ahogy képileg túlzó a Kingsman, úgy mondandójában viszont épp, hogy nem ugorja át a lécet.
Mert ennyi poénkodás és parafrazeálás mellé még némi társadalmi gondolkodnivaló is elfért a rendező és Jane Goldman képregények alapján írt forgatókönyvében. Azért nem világmegváltásról van itt szó (vagyis e téren nem arról van szó – arra ott a titkos ügynökség), csak a társadalmi osztályok kasztrendszer-mivoltáról és annak esetleges megtörhetőségéről hangzik el néhány gondolat, vagy ahogy Töki fogalmaz, arról, hogy „egyesek ezüst kiskanállal a seggükben születtek”, és nekik fogalmuk sem lehet arról, mi okozza a társadalom peremére szorultak lecsúszását, ők viszont némi odafigyeléssel mégis segíthetnek a felzárkóztatásban. Azonban ez az egy, mégoly hosszú összetett mondat pontosan annyit is állít a témáról, mint amennyi a filmben elhangzik róla, némi jóindulattal fordítva le a kissé egyébként egyenetlenül odakent tanulságot.
Ha valamivel kiegyensúlyozottabb lenne, a Kingsman: A titkos szolgálat akár még az év végi filmes toplistákra is felférhetett volna. Ennyi ötletesség, ilyen jó humor, ennyire átgondolt és jelentéses formabontás elég is lett volna hozzá, de csak akkor, ha Matthew Vaughn egy kicsit komolyabban vette volna a komolytalankodást.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322