Ember a netben – Wally Pfister: Transzcendens
2014. 04. 17. • Soós Tamás |
Christopher Nolan operatőre is rácsatlakozott a science fiction reneszánszra, de az „ember a gépben” SF-tematikát továbbgondoló műve az utóbbi évek egyik legfélresikerültebb nagyköltségvetésű filmje. MOZI
Transzcendens
(Transcendence)
amerikai-kínai-angol sci-fi, 119 perc, 2014
rendezte: Wally Pfister
írta: Jack Paglen, Jordan Goldberg, Alex Paraskevas, Wally Pfister
fényképezte: Jess Hall
vágó: David Rosenbloom
zene: Mychael Danna
producer: Broderick Johnson, Andrew A. Kosove, Aaron Ryder
szereplők: Johnny Depp, Rebecca Hall, Cillian Murphy, Morgan Freeman, Kate Mara, Paul Bettany, Clifton Collins Jr., Cole Hauser
forgalmazó: Pro Video Film & Distribution Kft.
bemutató dátuma: 2014. április 17.
Érdemes manapság science fictiont nézni. Még akkor is, ha nem mindegyik műnek sikerül egyensúlyba hoznia a látványorientált piaci megközelítést az intellektuális, aktuális témákat boncoló gondolatokkal. De legalább a törekvés kitapintható. A mai amerikai sci-fi boom két irányból is táplálkozik: egyfelől a számítógépes technológiák fejlődésével kiaknázza a digitális képalkotás végtelen lehetőségeit, másrészről a minket körülvevő technológiai fejlődést témájává is téve érvényes kérdéseket tud feltenni emberekről, gépekről és kölcsönhatásukról. Hogy ne menjünk messzebb az idei évnél: a Robotzsaru-remake Paul Verhoeven médiaszatírával átszőtt, „ember-a-gépben” tematikájú akciófilmjét gondolta újra a drón-hadviselés korában, A nő pedig a szerelmesfilm toposzait kiforgatva beszélt ember és számítógép egyre intimebbé váló viszonyáról.
A Transzcendens mintha ennek a két filmnek a kevercse lenne: mind „az ember kontra gép”, mind az „ember és gép (pár)kapcsolat” motívum felbukkan benne. Will és Evelyn mesterséges intelligencia kutatók, akik egy olyan számítógép létrehozásán dolgoznak, ami kvázi emberi tudattal, de legalábbis ahhoz hasonló érzelmi komplexitással rendelkezik. Kísérleteiket egy technológiaellenes terroristacsoport próbálja megakadályozni, mikor merényletet követnek el Will ellen. Ezzel persze csak felgyorsítják a folyamatot, amit meg akartak állítani: a kutatópár egy radikális és kétségbeesett ötlettől vezérelve feltölti Will tudatát egy számítógépre – utána pedig az internetre.
A film ezzel új csavart iktat a zsáner ikonikus, ember versus gép tematikájába. Míg a klasszikus esetben a gépbe plántált emberi tudatnak meg kell vívnia a robotizált létfenntartó eszközzel, addig Will esetében a számítógépes lét fúziója kiterjeszti elméjének képességeit. Az egykori kutató korlátlan hatalma persze hamar ijesztő következményeket hoz, amit csak a gyásztól elvakult feleség, Evelyn nem akar észrevenni. Közben viszont a terroristák egyre reálisabb célokat fogalmaznak meg a technológia korlátozásával kapcsolatban, ráadásul a Caster-házaspár barátja, Max és egy FBI-ügynök is a segítségükre siet.
Alighanem ez a Transzcendens legmerészebb húzása: pozitív fényt vetít embereket gond nélkül ölő terroristákra, és még egy olyan szemöldökráncolós fordulatot is beiktat, ami szerint az FBI is együttműködik a radikális aktivistákkal. Ez a kooperáció persze nagyobb science fiction, mint az emberi tudattal felruházott gép, de Wally Pfister ezt is, mint mindent, két odabökött mondattal intézi el. A Transzcendens termékenynek tűnő gondolati magva ellenére rendkívül suta és felületes munka. Hiába veti fel, hogy milyen védtelen is az internet- és technikafüggő ember, mennyire ki van szolgáltatva az információt tároló gépeknek az információs korban, feltevéseit nem csomagolja átélhető, kidolgozott történetbe.
Csak vállalásból nincs hiány: a Christopher Nolan házi operatőreként ismert Pfister bizonyára méla undorral viseltet az eszetlen akciózúzdák iránt, hiszen filmjében valamiféle művészi, meditatív hangnemet próbál megütni. Helyette csak maszatos, elmosódott atmoszférát nyújt, megható helyett inkább giccses képi világgal. A történet lassabban fut, mint egy Macintosh, mégis kétjelenetenként elhasal egy logikai buktatóban. A legújabb technológiát direkt nem használó terroristacsoport hamarabb akad rá a bujkáló Casterék nyomára, mint az FBI, a nemzetbiztonsági szerv pedig azután se próbálja lenyomozni Willék rejtekhelyét, hogy az az összes FBI-os gépet meghackelte. Az Egyesült Államok kormánya annak ellenére se akarja kideríteni, mire is képes a poros kisvárosban kvázi zombihadsereget építő gépember-entitás, hogy tudományos tanulmányok sora jelent már meg az efféle hibridek gerjesztette potenciális veszélyről. Arról nem is beszélve, hogy hiába erőltetik a filmben a pszeudotudományos zsargont, ha a meggyógyított vak ember a „műtét” után rögtön csodálkozva néz körül, hogy máris lát – holott a szúrós fénynek el kéne vakítania, fájdalommal kéne eltöltenie az egykori világtalant.
A Transzcendens szépelgő külcsínye ellenére olyan marad, mint a legegyszerűbb akciófilmek: mindent bemondásra kéne elhinnünk neki. A tudós-, terrorista- és FBI-figurákat egy-két vonallal rajzolja meg, a kutatók közti különbség például abban merül ki, hogy ki mit akar megmenteni: a rákos gyerekeket, a világot vagy önmagát. Pechjére Pfister kifejezetten melodrámai filmet készített, amiben a fő mozgatórugónak – mint A nő esetében – a gép és az ember közötti érzelmi köteléknek kéne lennie, de az alulírt karakterekkel lehetetlen azonosulni és így a dráma sem működhet. Mivel a szereposztás nem tehetség-, hanem sztárorientált, a színészek sem tudják elmélyíteni a nekik kiosztott alakokat: Johnny Depp színészi eszköztára annak ellenére szegényes, hogy most végre nem Jack Sparrow-féle bohócot kell játszania, Rebecca Hall pedig nem tudja átadni Evelyn vívódását, mivel zavarodottsága nincs dramaturgiailag kidolgozva – Morgan Freeman csak azért van a vásznon, hogy a neve szerepeljen a stáblistán.
Jack Paglen forgatókönyve tehát kidolgozatlan és kusza, ami a témában rejlő érdekesebb gondolatokat – önmaga marad-e Will, miután feltöltötték egy gépre, vagy pusztán önmaga digitális képmásává válik – sem képes kifejteni. Tételeit, ötleteit eleinte is csak egymondatos szlogenekben közli, de akkor legalább még a nanotechnológia szakszavaival takarózik – később már anélkül lép át az életet teremtő, Istent játszó Will-lel a fantasy terepére, hogy különösebben magyarázná a váltást nézőjének. A zavart csak tovább fokozzák a sztoriba beerőszakolt fordulatok, amiknek megfelelően hol pozitív, hol negatív színben tűnnek fel a terroristák, majd később Will is. A szándék érthető: Pfister jó célokkal bíró, de azokért rossz eszközökkel harcoló karaktereket szeretett volna vászonra vinni, ám az ellentmondásosság érzékeltetése a karakterábrázolás hiányosságaiból fakadóan nem sikerült.
A Transzcendens okoskodó, didaktikus masszájából talán Christopher Nolan sem tudott volna épkézláb filmet forgatni, de a rossz ritmusérzékű, a drámai fordulatokat kiütköző közönnyel soroló Pfister még a maximumot sem képes kihozni az alapanyagból. Filmjének legnagyobb iróniája, hogy hiába rendezte egy operatőr, roppant közhelyes vizuális megoldásokkal bír, akár lassítva lehulló esőcseppeket, akár madártávlatból fotografált természeti tájakat, akár végtelen laboratóriumi folyosókat látunk. Pfister filmjének – amúgy szintén szájbarágós – prológja a legizgalmasabb, amiből megtudjuk: az elfajult helyzetet később majd úgy hozzák helyre, hogy lekapcsolják az internetet. Sajnos a Transzcendens, mivel a félelmeinket meglovagoló horror helyett csak egy giccses szerelmes sci-fi lett, nem növeszti az internet megszemélyesítőjévé Willt. Pedig a monstrumformát öltött net sokkal érdekesebb történetet szülhetne, mint a gép-ember téma sokadik variációja. Talán egyszer valaki majd az internet haláláról is forgat egy filmet.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322