Az alapszituáció borítékolhatóan jól ismert a bűnügyi műfajok szerelmeseinek: a rendőrség (ez esetben a vám- és pénzügyőrség) beszervez egy ártatlan kívülállót, kinek feladata a szervezett bűnözés viselt dolgairól való jelentés, egy kis zsebpénz fejében – egyszerűen hangzik, az ebből fakadó események viszont nagyon is szövevényesekké válnak. Hősünk, Marc Duval (a borostás, beesett arcú Gilles Lellouche) csupán a kocsmájára és hajójára kiszabott jelzálogot szeretné semmissé tenni, minek következtében informátorból szépen lassan beépített emberré válik, sőt, a Gibraltár szigetén működő olasz drogcsempész maffia fejének jó barátjává. Végül pedig szolgálataiért cserébe – mivel a francia vámhatóság nem hajlandó elismerni, hogy nekik dolgozott – tíz évet tölt börtönben. Leclerq filmjének üzenete: nem csak a bűn, de már a bűn világában való (akár jó célért történő) megmártózás sem kifizetődő.

Az európai mozi – szemben a tengerentúli produkciókkal – valamiképp mindig is jobban vonzódott egyfajta morális ambivalencia ábrázolása iránt, mely a klasszikus zsánerek közül elsősorban a bűnügyi daraboknál érhető tetten. Az ártatlan, saját akaratán kívül egy ördögi procedúra fogaskerekei közé keveredett kisember kafkai figurája is jellegzetesen az európai léttapasztalat lecsapódása. Duvalt bábként rángatják ide-oda a különböző, nálánál hatalmasabb erők, legyen szó a francia, angol vagy spanyol vámrendőrségről, az ír vagy az olasz alvilágról. Hősünk kiutat próbál keresni – csak éppen nem találja sehol. Kísérlete a menekülésre, majd ennek folyamatos hiábavalósága, mely bukásához vezet, a lírai realizmus (majd az európai, főleg francia moziból sokat merítő amerikai film noir) passzivizálódó figuráival rokonítja őt.

A rendőrség ugyanannyira csupán saját anyagi érdekeit nézi, mint a gengszterek, a cselekmény végén pedig szerencsétlen hősünk lesz az, aki kényszerűen elviszi a hátán a balhét – úgy tűnik, legnagyobb bűne, hogy belefolyt a különböző nációk rendfenntartó erői közötti versengésbe. Ellenben az amerikai mozi hősével, aki elnyeri jutalmát a cselekmény végén, hősünk a hallgatásért cserébe ígért három hónapos börtön helyett tíz évet húz le a rácsok mögött és még ezután sem ismerik el szolgálatait.

Leclerq jó tempóérzékkel építi fel filmjét. Lassú folyású, a bűn bugyraiban folyamatosan egyre mélyebbre és mélyebbre jutó, azokat – mint Dante a Pokol köreit – sorra körüljáró cselekményt kapunk, melyből persze nem hiányzik a nyers erőszak sem. A véres maffiakivégzések és brutális megveretések aláhúzzák a napbarnított szépiásra fényelt képek talán már kissé erőltetetten „mocskos” hatását.

Gibraltár szigete, mint – az átlagnéző számára – egzotikus helyszín szintén megteszi a magáét a hangulat érdekében. Egyrészt remek kontrasztot mutat a festői szépségű környezet (nem véletlen a szigetről készült légi felvételek időnkénti bevágása) és az azalatt megbúvó mélyszegénység valamint könyörtelen alvilág egybejátszásával, másrészt pedig egy olyan kulturálisan összemosódó „határvidéket” jelent, mely kívül esik az átlag européer mozilátogató komfortzónáján. Az effajta „félárnyékban” létező peremterület – legyen szó a bevezetőben már említett Algírról, Casablancáról vagy a Deep Space Nine űrállomásról – mindig hálás közege a különféle alvilági játszmáknak (nem véletlen, hogy itt rendezkedett be a filmben is látható drogcsempész hálózat).

A Gibraltár nem pörgős akciófilm, hanem inkább egy férfi tragédiája, de bolond lenne az a rendező, aki egy efféle sztoriból kihagyná az izgalmakkal teli thriller-elemeket. A feszültségteremtés javarészt jól működik – mikor az árulásra gyanakvó két arab drogcsempész majdnem halántékon lövi szerencsétlen Duvalt, vagy mikor a rosszarcú angol besúgó kést szegez felesége és húga nyakához, talán a film legjobban eltalált momentumai. A 80-as éveket inkább csak néhány régimódi, képcsöves „dundi” televízió és pár korabeli diszkósláger idézi meg, maga a mű inkább a kortárs francia alvilág-filmek nyomvonalain halad – vizualitásában és cselekményszövésében egyaránt. A klasszikus receptet követő, de napjaink követelményeihez illeszkedő bűn-mese tehát Leclerq filmje, az a fajta alkotás, mely után örömmel lélegzünk fel, tudván, mindez tőlünk elég messze történt.