„Túl nagy a választék és túl kevés az idő” – szól a túlpörgetett kapitalizmus szlogenje A zéró elméletben. A választásban személyre szabott reklámok és pszichológusprogramok, valamint a gépre csatlakoztatott elme által teremthető virtuális valóságok segítenek. De a számítógépes zseni Qohen Leth (Christoph Waltz) szorongásán ez mit sem enyhít. Ő egy telefonhívást vár, hogy az értelmet adjon életének. Cél nélkül robotol a Lételméleti Kutató Osztályon, és végzi értelmetlennek tartott munkáját, amikor a Vezetőség ráállítja a legnagyobb projektjére: bizonyítsa be a zéró elméletet, azt, hogy a Nagy Bummban született világ végül összehúzódik és megsemmisül.

A célkitűzés újszerű, de a díszlet, a háttér nem: a Brazil és a 12 majom után újfent Terry Gilliam időtlen, retrofuturista világában járunk, amelyben a múlt maradványai színezik át a jövőképet, hogy egzisztenciális víziót nyújtsanak a jelenről. Gilliam A zéró elméletben viszont jobban hagyatkozik a való világra, mintsem fantáziájára: leginkább a vöröses-sárgás színpalettával emeli el a filmvilágot, egyébként hagyja, hadd emlékeztessen nyugtalanítóan a miénkre. Hiszen A zéró elmélet a képernyőkbe temetkező kortárs kultúráról szól, és a virtuális valóságról, amely a kommunikációtól a munkán keresztül a legbensőbb fantáziákig átjárta már az élet minden területét.

Pont ezért nehéz is újat mondani róla. A mai ember tapasztalatból ismeri a virtuális világot, az elmúlt évtizedek során rájött, hogy a digitális forradalom hogyan befolyásolja gondolkodásmódját, hogyan manipulálja függőségeit, hogyan írja felül társas életét. Gilliam a Brazilban is a jelenhez, a jelenről akart szólni, de abban a filmben – mai szemmel – sikerült univerzálisra duzzasztani történetét. A túlburjánzott bürokrácia abszurd értelmetlensége máig érvényes mesét teremtett a lázadó csinovnyikról, aki végül csak őrületében, állandósított fantáziavilágában tudott elmenekülni a Nagy Testvér-szerű hatalom elől. A zéró elmélet – mai szemmel – kevés újat tud mutatni arról a korról, amelyben élünk. Leginkább csak az álomvilág helyére lépő virtuális valóság és a lázadó – itt: az élet értelmét kereső – kisember kapcsolatában. A Brazilban még keserédesre kanyarította a finálét Gilliam azáltal, hogy a megőrült főhősnek a fantáziájában szavatolta szabadságát. A zéró elméletben viszont már nem az elmében, hanem a Vezetőség által működtetett hálózatban, egy virtuális síkon lehetséges csak az utópia. Leth nem a privát virtuális kapcsolataiban, hanem egy minden pontján és pillanatában megfigyelt, lehallgatott és ezért manipulálható virtuális világban él, amelyet a Vezetőség tekintete megfoszt bárminemű romantikus személyességtől.

A zéró elmélet tehát jóval pesszimistább alkotás: Qohen lázadása a 1984-et idéző disztópikus rendszerrel szemben teljesen passzív. Qohen attól különc, hogy még hisz valamiben: hisz abban, hogy valami értelmet adhat az életének, még ha hite teljesen abszurd is, hiszen egy rejtélyes telefonhívástól várja a megvilágosodást.  Gilliamnek – és a forgatókönyvet jegyző Pat Rushinnak – ezen a ponton kéne lételméleti kérdéseket feszegetniük, hit és racionalitás viszonyát felfejteniük, de A zéró elmélet ezen a téren elvérzik. Ütköztetett elméletei – az értelmetlen világ kontrollált káosza vs. a hit – leginkább a díszletvilágba épülnek be, a történetbe már kevésbé (Qohen élete tanpéldája és cáfolata is a Vezetőség jelmondatának, miszerint az élet értelmének keresése értelmetlen életet eredményez, mivel az élet magasabb cél híján értelmetlen).

Qohen egy omladozó templomban lakik, ahol a megfeszített Krisztus fejének helyére egy kamerát szereltek. A zéró elmélet metaforái ehhez hasonlóan túl direktek, kizárják a többértelműséget. Nemcsak a vallás, de a tágan értelmezett hit is lehetetlenné vált a technológiai fejlődéssel, ám a racionális válaszok nem kínálnak olyan jövőképet, amiben az életnek van mélyebb értelme. A zéró elmélet karakterei didaktikusan jelenítik meg a víziót: Bob, a fiatalon kiégett programozózseni, akit már minden untat, mert olyan sok virtuális tapasztalatot gyűjtött, vagy a Vezetőség, az ügyvezető környezetbe olvadó ruhájával, szürreális el- és feltűnéseivel, aki a megfoghatatlanná vált hatalmat és vezetői kontrollt szimbolizálja.

Gilliamnek bevallottan a dialógusírás a gyengéje, korábbi projektjeire azért is szerződtetett írótársat, hogy az a párbeszédeket csiszolja tovább. Pat Rushin sem a legprofibb dialógíró, karakterei ugyanis árnyalatlan tételmondatokban fogalmaznak. Rushin nem a nyelv devalválódását akarja érzékeltetni, hiszen – a főként a többes szám első személyben beszélő – Qohen mondatai erősen stilizáltak, jelentésesek. A zéró elmélet másik hiányossága az alulírt történet. Míg a Brazilban és a 12 majomban egy roppant egyszerű – az utóbbiban egyenesen ponyva ízű – sztori pergett, amely útközben bontotta ki szürreális és disztópikus vízióját, addig A zéró elmélet sokáig egy helyben toporog, és fordulatait is a mondanivalót sulykoló párbeszédek hozzák el.

Az orwelli disztópia kiaknázatlan háttér marad a filmben, a megfigyelésnek kevés dramaturgiai funkciója akad. Gilliam továbbra is okosan kezeli a hátteret – a filmbeli világ elnyomó, elfojtó természete egy szabadtéri jelenetben, a tér fölé kifüggesztett tiltólistán keresztül elevenedik meg –, de a tabletjeikkel bulizó, vagy épp a videojátékos munkába feledkező társadalom ábrázolása leragad a felszíni kérdéseknél. Csak Qohen és az életébe call girlként belépő, a férfi (szex)fantáziájaként szolgáló Bainsley viszonya kimunkált. A virtuális kommunikációval megteremtett, de az érintést és ezen keresztül az intimitást nélkülöző kapcsolatuk az internetes kapcsolatteremtés metaforája – ez a film egyetlen aspektusa, amelyre nem kívülről tekint az alkotópáros, és amelynek ezért kitapintható és átélhető az érzelmi magja.

Gilliam és Rushin a kortárs virtuális valóság legtöbb aspektusát beledolgozták a filmjükbe, ám az nem áll össze nagy, átfogó vízióvá, a rendező mestermunkáihoz felérő alkotássá. „Túl nagy a választék és túl kevés az idő” – ez sajnos a kortárs filmtermésre és a néző idejére is igaz, Gilliamék pedig ezúttal nem az élen jönnek ki ebből a „versenyből”.