Egyenetlen nosztalgiatrip – Paul Tibbitt: SpongyaBob: Ki a vízből!
2015. 02. 19. • Soós Tamás |
Küszöbön a Spongyabob-reneszánsz: 2014 decemberével visszatért a sorozathoz Spongyabob kiötlője, Stephen Hillenburg, idén februárban pedig mozikba került a második egész estés játékfilm is a sárga szivacsról. MOZI
SpongyaBob: Ki a vízből!
(The SpongeBob Movie: Sponge Out of Water)
amerikai családi animációs film, 93 perc, 2014
rendezte: Paul Tibbitt
írta: Jonathan Aibel, Glenn Berger, Stephen Hillenburg, Paul Tibbitt
fényképezte: Phil Meheux
vágó: David Ian Salter
zene: John Debney
producer: Mary Parent
szereplők (eredeti hangok): Tom Kenny, Bill Fagerbakk, Antonio Banderas, Rodger Bumpass, Clancy Brown, Mr. Lawrence, Carolyn Lawrence
forgalmazó: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2015. február 12.
Messze már a Cartoon Network aranykora, az ezredforduló, mikor egymás sarkára léptek a saját gyártású sikersorozataik, a Dexter laboratóriuma, a Johnny Bravo, a Bátor, a gyáva kutya, vagy épp a SpongyaBob Kockanadrág. Szürreális humor, absztraktabb képi világ és egyszerű, rövid történetek – ezt kínálták a szériák a Disney mesecsatornájával szemben. A CN-humor stabilan beépült a kilencvenes években gyerekeskedő generáció tudatába, amely azóta felnőtt, és húszas éveinek végét, harmincas éveinek elejét tapossa. Épp mostanság kezd belefásulni a felnőtt életébe, a monoton munkájába, de emlékeiben még élénken őrzi gyerekkorát. Teljesen természetes, hogy a húszéves ciklusokban felbukkanó nosztalgiahullám a sárga tengeri szivacsot is felszínre sodorta. A SpongyaBob: Ki a vízből! épp a régi rajongótáborra épít, meg persze a mindenkori gyerekekre, akiknek még a legegyügyűbb spongyavicc is újdonságként hathat.
Hiszen ez az optimista és vidám szivacs az örök gyermek sárga és lyukacsos szimbóluma. A sorozat egyik fő vonzerejét jelenti, hogy főhőse végtelenül naiv, reflektálatlan és tisztán gyermeki figura. Persze nem úgy, mint egy Disney-hős: SpongyaBobé eltúlzott és ironikus naivitás, lelkesedése egyszerre nevetséges és kikezdhetetlen, és a konfliktusokat is éppen jóhiszeműsége, lelkesedése okozza. A rajzfilmtörténet egyik legképtelenebb hőse ezért ideális példakép: nonkonformista meselény, aki sosem rest felvállalni bolondságát és kifejezni önmagát. A SpongyaBob Kockanadrág ezzel a vállalt gyermetegséggel már indulásakor szembement a kortárs trendekkel, az angol nyelvű rajzfilmkultúrát azóta leginkább meghatározó South Parkkal és a Family Guy-jal. Nyilván a célközönség is más, a South Park és a Family Guy posztmodern humorával és a társadalmi visszásságok elé tartott görbe tükrével elsősorban a felnőtteknek szólt (ettől még gyerekek is nézik, maximum titokban), de a meglehetősen nagy felnőtt rajongótábort kialakító SpongyaBob épp velük szemben tudta meghatározni önmagát.
A SpongyaBob a nonszensz apoteózisa, az infantilizmus dicsérete. Nem véletlen, hogy legunalmasabb alakja, Tunyacsáp épp a felnőttséget képviseli: utálja szomszédját, a lökött szivacsot és még látványosabban unja a munkáját. A 11 perces epizódokra tagolódó sorozat történetei anarchikusak, szabadszelleműek, a 2004-es mozifilmé pedig erősen elszállt. A készítőktől nem állhat messze a hippikultúra, ha a sorozat rikító színeire, vagy a virágos háttérére tekintünk. Egyes képzettársításaik, a valóság talajáról messzire rugaszkodó lényeik vad LSD-asszociációkat idéznek. Pszichedelikus rajzfilmélményt persze sok minden kínálhat a Mekk mestertől a Charlie, az unikornisig, de a SpongyaBob készítői a szokottnál erősebben támaszkodnak a féktelen képzelőerő szokatlan ötleteire, asszociációira.
A Ki a vízből! ebből a szempontból igazi nosztalgiatrip, amely összefésüli a kötelező SpongyaBob-gegeket és motívumokat. Patrik burleszkes lükesége, Rák úr röhejes pénzsóvársága, Tunyacsáp apátiája mind megkapja a kötelező vicceit, a fő konfliktust pedig ismét a herkentyűburger receptjének elcsaklizása jelenti. A történetet pszichedelikus képsorok (Plankton ismét bemegy – szó szerint – SpongyaBob agyába) és karakterek (a galaxist vigyázó delfin) is központozzák. Paul Tibbitt és a sorozat kreátora, Stephen Hillenburg viszont érezte, hogy ez önmagában nem lenne elég, ezért csavart egyet a bejáratott sémákon. Mindjárt megforgatta a szerepeket: míg korábban a recepttolvaj Plankton és a herkentyűszakács SpongyaBob ősellenségek voltak, ebben a filmben egy csapattá kovácsolódnak. Kettejük kifejlődő barátsága a film legérdekesebb vonulata, ugyanis sikerül elhitetniük, hogy – egy ideiglenes cél érdekében – a gonoszkarikatúra plankton és a jóhiszemű szivacsfiú barátságot köthet, és ezt kellő iróniával és egy meglepően ötlettelen dalbetéttel is érzékeltetik.
Tibbitték nemcsak a történeten újítottak, de a rajzfilm világát is kitágították. Korábban, ha a tengeri élőlények kijutottak a vízből, az egyet jelentett számukra a halállal. Most viszont már a cím és a trailer is rámenősen hirdette, hogy a mesehősök kijönnek a vízből, és a Jack Sparrow-t meglehetősen sótlanul koppintó Antonio Banderas kalózmumusával kerülnek összetűzésbe. A film ezzel nemcsak fiktív világának határait törölte el, de nyitott a kortárs számítógépes animáció és az intertextuális humor felé is. A SpongyaBob bája eleinte abban (is) rejlett, hogy egy hermetikusan elzárt világban játszódott – tökéletes és agyament eszképizmus volt, amelybe nemigen szivárogtak be áthallások a valós életből. Se filmekből, filmzenékből. Egy-egy utalás, kikacsintás persze elfért, de csak amolyan szülőnevettető mellékesként.
A Ki a vízből! ebből a szempontból jóval áramvonalasabb alkotás. Rogyásig pakolták önreflexív poénokkal, filmes utalásokkal, amik nélkül ma már szinte nem is készítenek vígjátékot Amerikában. Még szerencse, hogy ezek nagy része működik, Mad Maxtől A jó, a rossz és a csúf-áthallásokig. Humoros a film fináléját kitevő Bosszúállók-paródia is, amelyben SpongyaBobék komikus képességekkel – telekinézissel irányított fagyikkal, Vasember-ökölként kilőtt rákollókkal stb. – felruházva szállnak szembe a Johnny Depp után szabadon ripacskodó Banderasszal. Ám ezzel együtt is túlságosan trendkövető a film. A SpongyaBob korábban alternatívát kínált, egy teljesen önálló, külön bejáratú világot, saját és markáns – ezért persze megosztó – humorral. A Ki a vízből! viszont nem elégszik meg ezzel: kedvezni akar rajongónak és a fanatizmusmentes nézőnek, kicsinek és nagynak egyaránt.
Emiatt a film története szétesik, a humor pedig egyenetlen lesz. A cselekmény három, élesen elkülönülő részre oszlik, amik akár önálló kisfilmnek is beillenének (csata Plankton és a Rozsdás Ráktanya között, Plankton és SpongyaBob barátsága és időutazása, csata a kalózzal). A SpongyaBob anarchiáját nem véletlenül kalibrálták 11 perces részekre, hiszen sosem a történetre, inkább a gegekre estek a hangsúlyok. S míg az egyszerű sztorik – legyenek mégoly anarchikusak is – tiszta és könnyen követhető mesék voltak, a Ki a vízből! meglehetősen csapongó. Nem segít rajta az az önreflexív szál sem, mely szerint a film történetét maga a kalóz írja és alakítja kénye-kedve szerint, az alkotók ugyanis meglehetősen kuszán adagolják az erre vonatkozó információkat.
A poénokat pedig sokkal rosszabbul egyensúlyozzák ki, mint a fősodorbeli animációs filmek, amelyek a minél nagyobb célközönség bevonzása érdekében már évtizedek óta a gyerek és a felnőtt nézővel is számolnak. A SpongyaBobban egymást váltják a gyenge szóviccek („szószt szósz követ”; „delikát pelikán”) és erőltetett szlengek („Hát ez szivacs!”) a felnőttekre szabott Kubrick-utalásokkal és a legsúlyosabb drogtripből idetévedt mesefigurákkal (a galaxis brunyálni vágyó, lézert lövő delfinőrzője). SpongyaBob visszatérése tehát felemás lett: a Ki a vízből! egyrészt felkínál mindent, amiért a sorozatot szeretni lehetett, de nagyjátékfilmként nem az igazi. Erre szokták mondani: kizárólag rajongóknak!
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322