Az Ismeretlen Drakula (Dracula Untold) című Universal produkció minden történelmi utalás ellenére, természetesen a fantasy műfajába tartozik. A főhős modellje, III. Vlad fejedelem 1448 és 1476 között ült Havasalföld trónján, de ezen időszak alatt kétszer is elüldözték és végül nagy valószínűséggel saját elégedetlenkedő bojárjai végeztek vele. Egy ízben betört Erdélybe, szerencsétlenségére azonban a magyar király, minden idők egyik legkeményebb és legsikeresebb hazai uralkodója, Hunyadi Mátyás legyőzte és Visegrád várába hurcolta egy időre. A „Tepes” – „Karóba húzó” melléknevet kedvenc kivégzési módszeréről kapta, ami akkoriban nem számított különös kegyetlenségnek. Hogy miért Erdély vált a vérszívók földjévé, ma már nehezen kideríthető. Talán Bram Stoker, aki a populáris kultúra ikonjává tette Dracula alakját, 1890-es találkozása Vámbéry Ármin keletkutatóval adta az ihletet. Vámbéry mesélt neki III. Vladról, és feltehetően a szintén vérívó hírnek örvendő Báthori Erzsébetről is, aki szintén a történelmi horrornak álcázott fantasy filmek és irományok modelljévé vált idővel. Ez lehet az a missing link, ami megmagyarázza, hogyan került bele Erdély, mint „Vérívó Drinkbár” az angolszász kultúrába, ahonnan egyenesen a globalizált világ egyik „pop brand”-jévé nőtte ki magát. Viszont tény, hogy Dracula (és kisebb mértékben Báthori Erzsébet) a marketing ötcsillagos hívószavává vált, mind a turizmus iparban, mind pedig Hollywoodban. Neve/nevük védjegy, szép bevételt generáló szervezett turista utak és filmek kapcsolódnak hozzájuk. A vámpír karakter filmtörténeti múltja is figyelemre méltó. Az első nagy dobás a német expresszionista film kiemelkedő rendezőjéhez F. W. Murnau-hoz köthető, akinek Nosferatu (1922) című alkotása máig ható képi és dramaturgiai paradigmájává vált ezeknek a filmeknek. Aztán Lugosi Béla következett az 1933-as Drakula című filmmel, ami szintén minden vámpír- és zombifilm archetípusa. Az én generációm sokkal lazábban, – nem horror nézőjeként – komédia formájában nyert beavattatást a vérlucsok rajongóinak táborába. Akárhányszor is nézem újra, mindig nagyokat nevetek Roman Polanski Vámpírok bálja (1967) című remekén. A karakter történetének legújabb fejezete, mint szerethető hőst jeleníti meg a vámpírt. Ezek közül az alkotások közül Jim Jarmusch Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive, 2013) című opusza a leginkább kiemelkedő[1].

Gary Shore első filmje, attól tartok nem kerül be az illusztris listába. A cselekmény a korrigált sorsismétlés toposzára épül. II. Mehmed szultán (1432-1481) szintén valós alak, a török történelem egyik legnagyobb hódítója. Ő vette be Konstantinápolyt 1453-ban (ez világtörténelmi jelentőségű haditett volt), hogy aztán vereséget szenvedjen Hunyadi Jánostól Nándorfehérvár (Belgrád) alatt 1456-ban (ez Európa történetének és egyben a magyar történelemnek kevésszámú nagy sikereinek egyike). Mehmed (Dominic Cooper) és Vlad (Luke Evans) gyerekkori barátok, mert hősünk török fogságban nevelkedve vált félelmetes hírű harcossá. A mai Románia területén található két korabeli román fejedelemséget (Havasalföldet és Moldvát, mert a Magyar Királysággal hol lazább, hol szorosabb kapcsolatban álló harmadik, az Erdélyi Fejedelemség akkoriban még nem létezett, mivel az 1458-ban trónra lépett Hunyadi Mátyás erősen centralizált államot épített ki) is befolyása alá kívánta vonni az oszmán szultán. Hogy megleckéztesse a románokat 1001 fiút követelt Vladtól, közte saját fiát. Vladban azonban felülkerekedik az apai érzés és nem teljesíti Mehmed kérését. Ez a drámai konfliktus expozíciója. Az Oszmán Birodalommal reálisan szembeszállni azonban nem lehetett. Ezért Vlad felkeresi a Törött-fog hegy barlangjában élő démont, az Ősvámpírt (Charles Dance), akinek játéka, annak dacára, hogy maszkja a Potter filmek Tudodki hősére hajaz, emlékezetes. Az Ősvámpír barlangba zárt szellemként vérivással üti agyon az idejét, de már nagyon elege van. A palackba, pontosabbam szólva, barlangba zárt dzsinn (itt lép be a cselekménybe az 1001 éjszaka mesevilága!) mindenáron szabadulni kíván. Ekkor jön a fausti alku, ezúttal azonban Goethe-től eltérő módon, kettős opcióval. Vlad alap üzemmódban tízszeresére növelheti testi erejét, a bónusz B verzió eléréséhez azonban erősen javallott a napi rendszeres vérivás. Ennek fejében nemcsak szuperhőssé, hanem maga is démonikus, legyőzhetetlen erő birtokosává, afféle vámpír akcióhőssé válhat. Némi habozás után Vlad a bónusz ajánlat boldogtalan tulajdonosává lesz. Ekkor már javában a dráma közepén járunk. Együtt örülhetünk a barlangi démonnal, aki végre napozni mehet. Erre a cselekményszövésre mondják a Duna partján, hogy „nagyon maché” (a szleng kifejezés magyarul „csináltat”, erőltetetten „túlbonyolítottat” jelent). A dramaturgia azért egész jól elboldogul ezzel a tehertétellel. Aztán „aránylag nagyszerűen” kivitelezett computeres csatajelenetek sora következik. Ezt egyszer végignézni egyáltalán nem kínos, de amikor már másodszor ismétlődik, és csak a gyehenna tűzébe, vagy a mohamedán Paradicsomba küldött törökök növekvő számában van különbség, akkor a néző egy egész kicsit unatkozni kezd. Ellentétben Jarmusch filmjével, itt az operatőrnek kevés dolga akadt, és munkája sem lesz annyira emlékezetes. Vannak a filmnek emlékezetes képsorai, azok azonban a computer animációt dicsérik. Ilyenek azok a szekvenciák, amikor Vlad denevérrajjá változva villámgyorsan bukkan fel, mindig éppen ott, ahol a leginkább szükség van rá. A táj is számítógépes és engem egyáltalán nem emlékeztet az Erdély hófedte bérceire.

Kinek ajánlhatom a filmet? Bár több szempontból is inkább a „futottak még” kategóriába sorolható lenne, a kivitelezés módja a közepes alkotások közé emeli ezt a művet. Ajánlom tehát mindenkinek, aki a horror-action-fantasy szubzsánert kedveli.  A számuk – gondolom – nem kevés.