Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Darwin rémálma – A majmok bolygója sztori

Az 1960-as évek második felében a 20th Century Fox stúdió és az ambiciózus Arthur P. Jacobs producer közös vállalkozásba fogtak, hogy a francia Pierre Boulle regénye nyomán elkészítsenek egy tudományos-fantasztikus filmet, melyben egy Charlton Heston által alakított asztronauta a Föld távoli jövőjében beszélő majmok fogságába esik. A látszólag bizarr ötletből készült mű olyan sikeres lett, hogy egész franchise-t szült, melynek folyamatos népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy a legújabb, nagy költségvetéssel operáló látványos epizódot épp idén nyáron mutatják be világszerte a mozik. KONTEXTUS
 
1963-ban, a Kennedy-gyilkosság évében jelent meg Pierre Boulle, A híd a Kwai folyón nagy sikerű szerzőjének második leghíresebb regénye, a modernizált Gulliver-történetként is olvasható A majmok bolygója (La Planète des singes). A cselekmény krónikása, Ulysse Merou az első földi emberek által megkísérelt csillagközi expedíció tagja, aki elmeséli az olvasónak kalandos utazását, miként jutottak el társaival a távoli Soror bolygóra, ahol egy felfordult világgal találták magukat szemben. A 20. század derekának modern nyugati civilizációjára nagyban emlékeztető planétán a majmok rendelkeznek a beszéd és a gondolkodás képességével, az emberek pedig meztelen, dzsungellakó állatokként töltenek be alárendelt szerepet. A homo sapiens egyedeire ezen a világon vadásznak, házi kedvencként vagy állatkertben tartják őket. Hősünk is erre a sorsa jut kezdetben, amíg egy szimpatikus tudós csimpánz-házaspár (Cornelius és Zira) fel nem fedezi értelmi képességeit, és végül el nem fogadtatják őt saját társadalmukkal afféle „kuriózumként”.
 
Boulle – aki többször is kipróbálta magát a fantasztikum területén, lásd például frappáns és sziporkázó fantáziával teli novelláját, az Egy véget nem érő éjszakát (magyarul: Galaktika 1981/4.) – regényének minden bizonnyal Swift jelentette a fő inspirációforrást. A majmok bolygója eredeti formájában nem más, mint a Gulliver történetek modernizált verziója: egy bizarr, megfordított világba tett utazás (Swift esetében a lovak törtek a civilizált lények szerepére a Nyihahák országában), a folyamatosan cseberből vederbe pottyanó főhős mint E/1.-es narrátor szemszögéből elbeszélve. És miként Swift, Boulle is egyfajta társadalmi parabolának használja a képzeletbeli, fantasztikus planéta természetrajzát.
 
Ulysse Merou (neve egyértelmű utalás a mítoszok Odüsszeuszára), Swift hajóorvosához hasonlóan, először fogságba esik e különös földön, majd, miután megértette magát annak népével, egyfajta szenzáció lesz, akire furcsa, különleges entitásként tekintenek a majomtársadalom lakói (akárcsak Gulliverre az óriások, illetve a törpék országában). Az olvasó pedig „regényt olvas a regényben”: Ulysse egyes szám első személyben írt (természetesen fikciós) beszámolóját kapja kézhez, mely a kerettörténet szerint palackba zárva sodródik a világűr végtelenében – mindezek után Boulle le sem tagadhatná a swifti inspirációt.
 
A cselekmény végén azonban, miután a majmok rájönnek, hogy létezése veszélyt jelent civilizációjuk alapvető fundamentumaira (vagyis hogy az ember alacsonyabb rendű lény, a majmok pedig kezdettől fogva rendelkeznek az értelem képességével), űrutazó hősünk menekülni kényszerül. A Földre sikeresen visszatérve azonban kellemetlen meglepetésben lesz része: eljövetele óta már Párizsban, és valószínűleg a világ többi részén is átvették az uralmat az emberszabásúak. A regény egyben dupla keretezést használ – és dupla meglepetést, csavart a sztori zárlatában. Miután Ulysse megdöbbenve szembesül saját hazájának sorsával, a kéziratát megtaláló űrutazó szerelmespárról is kiderül: valójában csimpánzok, akik puszta fantazmagóriának tartják egy értelemmel megáldott emberi kultúra létezését.
 
Boulle regénye egyértelműen a „soft sci-fi” irányzatába tartozik. A szerző nem törődik a tudományos magyarázkodással, vagy bárminemű „racionális” alátámasztásával a történetnek. Mivel ezek számára nem is fontosak. Az ő célja egy nagyszabású allegória létrehozása, melyhez pusztán keretet biztosít az űrutazás és más, földönkívüli civilizációk léte mint narratív eszköz. A majmok bolygója inkább a fantasztikum, mintsem a science fiction mezején található, utóbbi csak addig érdekli az írót, amíg segítségével képes eljuttatni olvasóját a „fordított világba”, hogy azzal görbe tükröt tartson a sajátjának.
 
Boulle regényében már nyomokban megtalálhatóak azok az ideológiai alapelemek, melyek később a filmváltozatban válnak igazán fontossá. A szerző a nagyvárosi, 20. század közepi, posztindusztriális nyugati társadalmak paródiáját adja, melyekben az uralkodó osztályok a kényelem különböző fokait élvezik (a vadászattól a bokszmérkőzésekig) és ahol minden tudományos felfedezést, minden, a társadalom alapvető eszmerendszerére bomlasztóként ható dolgot kétkedéssel, majd ellenszenvvel, sőt nyílt támadással fogadnak (még ha azok igazak is). Bouelle egyik fontos alapeszköze a szatíra: a majmok társadalmát gyakran az ironikus humor eszköztárával mutatja be, ezzel is Swiftre hajazván. Az orángutánok, csimpánzok és gorillák által benépesített Soror társadalmi berendezkedése előszeretettel parodizálja a Boulle korabeli jóléti kapitalizmust és annak bogarait, sőt visszásságait is.
 
A regény sikere – különösen miután lefordították angol nyelvre – igen hamar predesztinálta egy mozis változat elkészítését. Habár természetesen Hollywood fejesei kezdetben ódzkodtak egy olyan filmtől, mely teljesen komolyan véve beszélő majmokat szerepeltet a vásznon, a kétkedőket végül sikerült meggyőzni a lehetséges kasszasikerről (ebben és a film sikerében nagy szerepe volt John Chambers maszkmesternek is, aki Oscar-díjat kapott A majmok bolygójában végzett munkájáért, később pedig még a CIA is foglalkoztatta). Általánosságban véve ez a korszak, a hollywoodi reneszánsz érája jelentette a kezdő lökést a korábban lenézett műfajok (például a sci-fi) mainstreambe való beszivárgása felé – az sem véletlen, hogy A majmok bolygójával egy évben mutatták be Kubrick úttörő 2001: Űrodüsszeiáját.
 
Arthur P. Jacobs producer (akinek nevét a korszak elsősorban olyan művekről ismerte mint pl. a Rex Harrison főszereplésével készült Dr. Doolittle mese-musical), az angol fordítás megjelenése után hamar lecsapott a regény megfilmesítési jogaira. Jacobs Rod Serling-et, az Alkonyzóna (The Twilight Zone) című sikeres sci-fi sorozat alkotóját és fő íróját bízta meg Boulle művének vászonra adaptálásával. Serling – mint az általa írt tévés forgatókönyvekből is kiderül – társadalmilag mélyen elkötelezett alkotó volt, aki a fantasztikum műfajait elsősorban az allegorikus kifejezés, a parabolák terepének látta. Jövőbeli vagy mesebeli környezetben lehet olyan dolgokról beszélni, melyek politikailag túlságosan kényes témák ahhoz, hogy a médiában, főként a televízió képernyőjén „egyenesben” tárgyalni lehessen őket.
 
Serling keze alatt igencsak átalakult a történet. A majmok még itt is modern nagyvárosi civilizációban éltek, de a végkifejlet sokkal borzongatóbb lett mint az eredeti mű esetében. A cselekmény végén a(z immár amerikai) főhős döbbenetes felfedezést tesz: egy ásatáson megtalálja a lerombolt Szabadság-szobor maradványait és rájön: kalandjai során mindvégig a Földön volt, a majmok pedig egy nukleáris háború után elpusztított emberiségtől vették át az uralmat. Mindez sokkal sötétebb víziót eredményezett mint a francia szerző forrásműve volt: az ember végül saját háborús, állatias ösztöneinek engedve elpusztította magát, hogy végül egy korábban nálánál alacsonyabb rendű faj uralkodhasson világának romjai felett.
A forgatókönyv következő változata egy másik társadalmilag elkötelezett alkotó, a sokáig feketelistán lévő baloldali humanista Michael Wilson (Amerikai tragédia, Híd a Kwai folyón, Arábiai Lawrence) kezei közül került ki. Wilson – a költségek megnyirbálása céljából – immár primitív, középkori szinten létező, lóháton közlekedő majomcivilizációt álmodott a vászonra, de meghagyta a Serling által megálmodott döbbenetes végkifejletet. A végül 1968 elején bemutatott filmváltozat számtalan remek, sem az eredeti műben sem Serling verziójában nem szereplő elemmel gazdagodott.
 
Főhősünk, George Taylor ezredes (Charlton Heston) cinikus, az emberiségből kiábrándult karakter, akit éppen az hajt a világűrbe, hogy elmenekülhessen a frusztrációktól terhes földi egzisztenciából. Amit talál, az végképp kiirtja az emberiségbe vetett hitének utolsó, apró cseppjeit is, de azon vélekedésében is megcáfolja, hogy reményei szerint létezik az embernél jobb, magasztosabb lény. A majmok itt már nem fogadják be társadalmukba a szerencsétlenül járt asztronautát: Taylor-t megalázzák, bebörtönzik, egész létezését igyekeznek eltörölni, mindezt a „hit” nevében, melynek dogmáit alapjában rengetné meg egy beszélő ember létezése. Társai még rosszabb sorsra jutnak: egyikük kitömve a múzeumban végzi, a másikon lobotómiát hajtanak végre. Az orángután tudós-miniszter, dr. Zaius (Maurice Evans) ezúttal már nem félig komikus karakter, hanem kegyetlen elnyomó, címe szerint „a hit őrzője”, melyet vasmarokkal igyekszik érvényre juttatni.
 
A főszerepet nem véletlenül osztották Hestonra, a széles vállú, szögletes állkapcsú összamerikai hősre, aki korábban a Ben-Hur és a Tízparancsolat főszereplőjeként diadalmaskodta végig a vásznat, az Agónia és extázisban pedig Michelangelót, az európai kultúra, a reneszánsz humanizmus csúcsteljesítményeinek alkotóját személyesítette meg (Orson Welles éppen emiatt az „össz-amerikaiság” miatt osztotta rá egy mexikói rendőr szerepét A gonosz érintésében). Heston, a WASP-hős („White, Anglo-Saxon, Protestant”) megtestesítője, az amerikai idol, megtörve, lemeztelenítve, megalázva néz szembe szőrös bíráival az ember helyére tolakodó, tőle a civilizációs szerepet önkényesen átvevő majmok ítélőszéke előtt. A nyugati, angolszász-amerikai kultúra képviselője állati szintre süllyedve küzd azért, hogy elfogadják mint ésszel rendelkező entitást – és kudarcot vall. A majmok bolygója már megelőlegezi a ’60-as évek mozgalmainak bukását, a következő évtized „csömör filmjeinek” tematikáját. 1968-at írunk, a film bemutatásának idején kezdődnek a diáklázadások világszerte, melyek hamarosan totális kudarccal végződnek.
 
1968: szimbolikus évszám. Az amerikai mítosz hőse, az űrkorszak cowboy figurája, a modern pionír alakja átértelmeződik, akárcsak vadnyugati társai esetében, ő is magasztos jótevőből cinikus, sodródó lénnyé változik. Taylor karaktere igen távol áll már a klasszikus Hollywood tettre kész cowboyaitól. Hasonlóképpen a revizionista westernek illúzióvesztett figuráihoz, Taylor (az űrkorszakban épp a hozzá hasonló karaktereknek, „a világúr Kolumbuszainak” kellett volna megtestesíteniük az amerikai pionírszellem modern változatát!) egy kiábrándult, cinikus figura, aki semmi jót nem vár már az emberiségtől. Jól illeszkedik az illúziót elvesztett Amerika és az ugyanezen érzést kifejező ekkori Hollywood irányvonalába. Antihős, akinek már nincsenek céljai az életben. Miként a Szelíd motorosok hippi hősei, menekül valami elől, de végül nem találja meg azt, amibe menekülhetne. Nem azért löveti ki magát az űrbe, mert az új határok („space… the final frontier…”) felfedezésének vágya, az amerikai nép alapmítoszának úttörő szellemisége vezeti, hanem pusztán menekülésként, az emberi társaság kínja előli szabadulásként indult el a csillagok közé.
 
A cselekmény végén azután szembesül a totális pusztulással, azzal, hogy minden, amit az emberiség valaha alkotott, sőt amit valaha hitt magáról, romokban hever. Saját maga okozta pusztulását (ezt a későbbi folytatások módosítják valamelyest), az állati ösztönlény, a tudatalatti barbarizmus felülkerekedett azon a felvilágosult, tudós, civilizált képen, melynek az ember hinni szeretné magát. A Swifti parabola keserű ízt öltött és Orwelli rémálommá változott. Frappánsan éppen a majmok, a primitív emberi ösztönlényre, a tudatalattira leginkább hasonlító „előemberek” kerültek hatalomra ebben a poszt-apokaliptikus világban és verték rabigára a dzsungellakóvá visszasilányult emberi nemet.
 
Nem véletlen az sem, hogy az öt Majmok bolygója film, majd a rövid életű tévésorozat folytatás éppen az 1970-es évek első felében született és vált népszerűvé. A Watergate-ügy és a vietnami vereség időszakában az értékekbe vetett hit megrendült (mind Nyugat-Európában mind a tengerentúlon), a korszak fiataljai jogosan voltak csalódottak a korábbi nagy eszmékben, melyek elbukni látszottak. Az elkövetkezendő két évtizedben, a Reagani restauráció (mely pedig a hidegháború és a fegyverkezési verseny újbóli fellángolásával fenyegetett), majd a Clinton-féle „Pax Americana” korában egyetlen Majmok-film sem született (pár frappáns paródiától eltekintve), a 2001-es, nem sokkal a szeptember 11-i támadások előtt bemutatott Tim Burton rendezte remake (lásd lentebb) pedig súlyos bukást jelentett.
 
Serling és Wilson forgatókönyve számos egyéb politikai és társadalmi kérdést is felvet. A már Boulle által is vizsgált dogmatikusság kérdésköre hatványozottan van jelen Schaffner filmjében. A dr. Zaius által képviselt „tudományos minisztérium” feladata, hogy gyökerestül kiirtson mindent, ami ellentmond a majmok által szentnek tekintett ősi szövegek által leírtaknak, megsemmisítse azon bizonyítékokat, melyek esetleg bebizonyíthatnák, hogy a majmokon kívül más is rendelkezik az értelem képességével, sőt, hogy valójában az emberek voltak az elsők és az ő általuk hátrahagyott romokon épült fel a bolygó új urainak kultúrája.
 
Mindebben persze nem nehéz észrevenni az Amerikában a mai napig élő és viruló vallási fundamentalizmus kritikáját, Taylor „perében” és a csimpánzházaspár (Kim Hunter és Roddy McDowall) elleni eljárásban a darwini elveket oktatókkal szembeni megbélyegzést (lásd a híres Dayton-i „majomper” esetét, melyből filmdráma is készült Aki szelet vet… címmel, Stanley Kramer rendezésében). Egyébként – habár természetesen Boulle regényénél jóval „komolyabb” hangvételű – Schaffner filmje sem nélkülözi a szatírát, mely főleg apró utalásokban, gegekben érhető tetten, mint például a vadászat utáni fényképeszkedés vagy a Zira ifjú unokaöccsére és a földi hippikultúrára tett cinikus utalások Taylor részéről.
 
Az 1970-es, Ted Post rendezésében készült folytatás (Beneath the Planet of the Apes – eredeti címén: A majmok bolygója alatt) végkifejlete immár a teljes végpusztulás. Egy véletlenül elsütött nukleáris töltet a teljes Földre elhozza az armageddont, melyről a cselekmény végén csupán egy narrátor szenvtelen hangján értesülünk a sötét háttér előtt. Ezúttal Heston csak egy rövid epizódszerepet vállalt, helyét a Taylor felkutatására küldött Brent asztronauta (James Franciscus) veszi át. Ő bukkan rá a telepatikus erővel rendelkező mutánsok földalatti városára. A túlélők eltorzult arcú leszármazottai, akiknek ábrázata Sindó Kanetó híres Hirosima-horrorjának, az Onibabának szörny-asszonyára hajaz, New York romjai alatt egy atombombához imádkoznak mint istenükhöz.
 
A második rész nyilvánvalóan az első egyenes ági folytatása volt (korábban több más ötlet felmerült, többek közt, az adaptáció nagy sikerét látván, Boulle is írt egy forgatókönyvet francia nyelven, melyet azonban nem használtak a tengerentúli producerek), a készítők célja elsősorban a korábbi mű túlszárnyalása volt, mind sokkeszközök mind pedig látványvilág terén, habár ez nem egyértelműen sikerült. Az eredeti film cinikusságát és sajnos nem sikerült a készítőknek visszahozniuk, így, habár hasonlóképpen pokoli látomásként hat Post filmje mint Schaffneré, hiányzik belőle az a vastag gondolati és parabolikus mag, ami az elődjét olyannyira sikeressé tette. Persze itt is kapunk bőven különböző utalásokat.
 
A primitív és harcra éhes majmok a területszerzés érdekében háborúba indulnak a mutánsok ellen (érdekes apróságként fiatal csimpánzok egy csapata tüntetőleg kivonul a masírozó gorillasereg elé, de erőszakkal eltávolítják őket az útból – alig meglepő egy ennyire direkt utalás a Vietnami háború-ellenes megmozdulásokra és az ellenkultúrára). Ezúttal maga a majomcivilizáció sokkal militánsabbra lett hangszerelve, a fasiszta Olaszország vagy éppen a Római Birodalom árnyai köszönnek vissza a masírozó gorillahadsereg és a nagyszabású „pártgyűlés” jeleneteiben. A „Törvényhozó” lángoló szobra is kellő jelentést hordoz. Végül ez a háború vezet a bolygó teljes pusztulásához, ahonnét nincs visszaút – legalábbis ezt gondolnánk, a producerek azonban így is képesek voltak továbbvinni a történetet.
 
Egy évvel később már fordított felállással operál Don Taylor második rendezése, A majmok bolygója 3., eredeti címén Menekülés a majmok bolygójáról (Escape from the Planet of the Apes). Mint kiderül, Zira, Cornelius és egy ifjú kollégájuk meglovasította az egyik űrhajót, majd a Föld felrobbanásakor egy időhurok folytán visszakerültek az időbe – méghozzá az 1970-es évek elejére, Észak-Amerikába. Itt ők szembesülnek a számukra hihetetlennek tűnő beszélő emberek világával, akik technológiailag jóval fejlettebbek mint ők (arra most ne térjünk ki, miként tudták majomhőseink elsajátítani egy űrhajó működtetésének fortélyait) és szintén döbbenettel találják magukat szembe az intelligens csimpánzok „küldöttségével”, akik elmondásuk alapján saját jövőjükből bukkantak elő.
 
Érdekes módon a harmadik rész több ötletet emel át Boulle alapművéből mint elődei. A csimpánzpárt éppen úgy fogadja be az emberi közösség, mint történt fordított esetben a regény hőseivel. Bulvárszenzációként, afféle kuriózumként kezelik őket, egészen addig, míg az amerikai kormány rá nem jön: a beszélő majmok létezése veszélyt jelenthet az emberiség jövője szempontjából. Egyes momentumok, mint például Zira hipnózis-kezelése, mely során fény derül a korábban eltitkolt igazságra, vagyis hogy a majmok okozták a bolygó végpusztulását, konkrétan az alapműből származnak (ott egy primitív embernőstényen végzik el a majmok ugyanezt a technikát, így értesül Ulysse arról, hogy egykoron a Soror uralkodó népe is az emberi faj volt és ezáltal válik ő veszélyessé a majomtársadalomra nézve).
 
Taylor munkája elsősorban a „fordított perspektíva” és az ebből adódó humor miatt lehet emlékezetes – ez az, amit például az előző és a következő rész teljesen mellőz. Zira és Cornelius a számukra roppant különös és érthetetlen modern emberi civilizációban számtalan meglepetéssel szembesülnek, mely játékos kritikáját nyújtja a szórakozásra és fogyasztásra épülő kortárs amerikai társadalomnak. Éppen a „külső szemlélő” szemszöge miatt lesz mindez érdekes és játékosan üde. A média és a szenzációhajhászás szatírája remekül állít görbe tükröt a kortárs Amerika elé, ahol a jövőből jött beszélő majmok bulvárszenzációvá válnak (Zirát még egy nőegyletbe is meghívják beszédet tartani).
 
A negyedik rész (1972) már a diáklázadások és egyéb „rendbontó” megmozdulások reflexióját nyújtja. 1991-ben, húsz évvel az előző epizód cselekménye után járunk: az egyre intelligensebbé váló majmokat rabszolgaként tartják az emberek, mindennaposak a kegyetlenkedések és a kínzások. A harmadik film végén meggyilkolt majompár fia, Caesar (akárcsak az apját, őt is Roddy McDowall alakítja, aki a második kivételével az összes részben játszott) rendelkezik a beszéd és az intellektus képességével, így – látván társai sorsát – fellázítja „népét” az elnyomatás ellen. A felfegyverkezett rendőrök a sötét éjszakai utcán csapnak össze a feldühödött, Caesar által fellázított majmok seregével (Mundruczó Kornél Fehér istenében ennek egy verzióját láthatjuk modernebb feldolgozásban), akik nem adják meg magukat, sőt, ellenkezőleg: rövid időn belül sikeresen felülkerekednek gazdáikon.
 
A rutinos J. Lee Thompson (A rettegés foka) rendezésében – az előző rész vidámabb hangvételét követően – ismét egy pokoli víziót láthatunk, de ezúttal nem a távoli, apokalipszis utáni jövő majomtársadalmát, hanem a közeljövő nagyon is emberi elnyomó államgépezetét. A forgatókönyv a ’90-es évek elejére egy fasisztoid beállítottságú totális államot vizionál az Egyesült Államokban, mely többek közt titkosrendőrségek és kényszervallatások eszköztárát alkalmazza és melyet egy szadista kormányzó (Don Murray) vezet.
 
Mindezen kegyetlenségek „lecsapódnak” a szolgaként tartott majmokra, az alacsonyabb rendűnek tekintett életforma megtestesítőire. A totális állami kontroll fasiszta víziója ez, mely a Nixon-korszak kellős közepén vetít előre egy sötét és borongós közeljövőbeli Amerikát. Az állam egyenruhás szolgái elektrosokk kezelésekkel tartják kordában a rabszolgaként tartott majmokat, akiket kiképző centrumokban nevelnek az engedelmességre. A rabszolgák azonban fellázadnak gazdáik ellen és végül ez hozza el az emberi nem pusztulását.
 
A kevés pozitív emberi hős között van Caesar „nevelőapja”, a cirkuszos Armando (Ricardo Montalban) és a színesbőrű MacDonald (Hari Rhodes), aki – mint a filmben a majomvezér szájából el is hangzik – rabszolgák leszármazottjaként maga is átérezheti Caesar „népének” problémáját. Velük lehetséges a békekötés, a közös jövő reménye, vallja Caesar, akinek dühét a film végén MacDonald hűti le (az eredeti végkifejlet szerint a majomvezér hidegvérrel végzett volna a gonosz Breck kormányzóval, de ezt, mivel „túl sötétnek” bizonyult, a tesztvetítések után megváltoztatták).
 
Az ötödik – egyben utolsó – folytatás már másfél évtizeddel a majomlázadás, majd a nukleáris apokalipszis után játszódik. A szintén Thompson által jegyzett epizódban Caesar és népe igyekszik megbékíteni az embereket és a majmokat, de a köztük fellángoló konfliktus (melyet egy agresszív gorilla tábornok és az ellenséges mutánsok szítanak) ismét háborúhoz vezet. Ezen rész végkifejlete talán a legpozitívabb az összes közül – Caesar megbékíti a két fajt, akiknek utódaik közösen hallgatják hatszáz évvel később a Törvényhozó (John Huston cameózik orángutánmaszkban) szavait –, melynek nyíltan vállalt célja volt, hogy elvágja az akkorra már igencsak elkoptatottá és önismétlővé vált széria szálait.
 
Jacobs 1973-as hirtelen jött halála a filmes folytatások végét jelentette, a franchise mégsem szűnt meg létezni. Ellenkezőleg, a mozivászonról kifutva a Fox stúdió illetékesei úgy látták, az emberszabásúak által uralt jövőkép képes még egy „menetet” lehúzni, ezúttal a televízió képernyőjén. Az 1974 őszén debütáló sorozat nagyjából a mozifilmek látványvilágának kissé olcsóbb kivitelével, és a megszokott cselekménysémákkal operált – hősei, az első két részt idézve, ezúttal két fiatal űrhajós, akik Taylorékhoz hasonlóan szintén egy fénysebesség-ugrást követve kerülnek több ezer évet előre az időben, a Föld jövőjébe és válnak menekültekké, akiknek élve vagy halva felkutatásában egy dühös gorilla hadvezér és zsoldosai igyekeznek jeleskedni.
 
A széria mindössze fél évadot és 14 epizódot ért meg mielőtt levették volna a műsorról. Az epizódok színvonala változó, többségük nem igazán tudott eredeti ötletekkel előrukkolni (a kritikailag legelismertebb rész talán a The Deception című, melyben egy vak majomlány beleszeret az egyik szökevénybe, nem tudván, hogy ő valójában ember). Ezután egy többé-kevésbé sikeres, de csak 13 epizódot eredményező szombat reggeli rajzfilmsorozat (Return to the Planet of the Apes) formájában történt utolsó kísérlet a majom-sztori továbbvitelére. Az utolsó epizód 1975 novemberében került adásba, ezt követte negyedévszázadnyi csend.
 
Az 1990-es években számtalanszor felröppentek hírek egy esetleges remake vagy folytatás terveiről, többek közt Arnold Schwarzenegger nevével a főszerepben. Végül az ezredfordulón Tim Burton, a különc zseninek kikiáltott fantázia-rendező (a klasszikus korszak B-filmjeinek és különböző sci-fi, horror alkotásainak nagy rajongója), vállalta a feladatot, hogy új életet lehet a majdnem három évtizede tetszhalott franchise-ba. Burton mindig is előszeretettel reflektált a fantasztikum műfajainak filmtörténeti hagyományára vagy használta fel annak elemeit különböző munkáiban (Beetlejuice – Kísérethistória, Ollókezű Edward, Batman, Batman visszatér), mely alkotások az 1990-es évek első felében kultrendezővé tették alakját és ideálissá arra, hogy elfoglalhassa az új Majmok-film rendezői székét.
 
A rendező sajátos értelmezését adja egyrészt Boulle regényének, másrészt pedig Schaffner 1968-as alapművének. Burton több tekintetben is visszanyúl az irodalmi alapanyaghoz: a majmok bolygója ezúttal sem a Föld, a sokak által vitatott végkifejlet pedig egy az egyben annak modern átirata. Davidson űrhajós (Mark Wahlberg) egy időanomáliába kerülve köt ki a különös planétán, ahol az elmúlt évszázadok során a saját, lezuhant űrállomásáról származó kísérleti majmok átvették az uralmat a személyzet leszármazottai felett.
 
Burton filmje leginkább mint posztmodern homage érdekes, egy kreatív, az őrá hatást gyakorló popkultúra elemeiből igen sokat merítő hollywoodi rendező kéznyomát magát viselő alkotás, mely hasonlóan a korábbi, a közönség körében jelentős bukást produkáló Támad a Mars!-hoz, leginkább egy sci-fi rajongóból lett ötletgazdag hollywoodi alkotó „magánvíziója”. Éppen emiatt elveszik mindaz a társadalmi él és parabola-jelleg, mely Schaffner alkotását jellemezte, helyette inkább az eredeti film megidézése apró utalások formájában (Charlton Heston ezúttal majomként – Zaius névvel! – jelenik meg a vásznon), illetve a Burton-re jellemző stiláris és a vaskos irónia (hajszárító alakú űrhajók, stb.) viszik el a cselekményt.
 
Mindez egyben az ezredfordulós trükktechnika diadala is volt, melyet olyan filmek jellemeztek mint a Mátrix vagy a Star Wars – Baljós árnyak, és melynek szellemében a készítők igyekeztek minél korszerűbb látványvilágot létrehozni. A meglepően hiteles és igen bonyolult majom-kosztümök ezúttal egy másik maszkmester-zseni, Rick Baker nevét dicsérik. A kész mű mégis jobban hasonlított az olyan giccses produkciókra mint például a néhány évvel korábbi Lost in Space (egy 1960-as évekbeli tévésorozat adaptációja a Disney műhelyből), és ezt a közönség sem vette jó néven. A 2001-es szabadon értelmezett remake végül súlyosat bukott, ami ismét egy évtizedre gátat vetett a további folytatások készítésének.
 
Ez a „balszerencse-sorozat” végül 2011-ben tört meg, amikor is a Fox stúdió úgy döntött, ideje leporolni a jogtulajdonukban lévő majom-sagát és a kortárs látványfilmek irányvonalában továbbvinni azt. Az alapmű újrafeldolgozása helyett ezúttal kreatívabb megközelítésmódot választottak a készítők: A majmok bolygója: Lázadás (Rise of the Planet of the Apes) cselekménye voltaképpen az eredeti széria negyedik részének (a majmok lázadásának) szabad újragondolása, a kortárs, kétezres évekbeli világképhez és konfliktusforrásokhoz igazítása. Caesar (Andy Serkis) ezúttal már egy Alzheimer-kór elleni szérum kifejlesztését célzó laboratórium kísérleti állata, aki a beléfecskendezett kísérleti anyag hatására intelligenssé válik, majd fellázítja fajtárait az elnyomó emberiség ellen.
 
Rupert Wyatt filmje ügyesen ötvözi a baljós világképet és a thriller-elemeket a jelenkori akciófilmek látványos harci szekvenciáival. A rendőrökkel összecsapó majmok jelenetei ezúttal már inkább a hírtelevíziók által mindenütt élőben közvetített forradalmak (legyen szó az Arab tavasz eseményeiről vagy legutóbb az ukrajnai konfliktusról) belénk égett képeit idézik fel, ügyesen reflektálva a néző által a CNN vagy az Al-Dzsazira képernyőin át tapasztalt kríziseseményekre. A hidegháború alatt még reális fenyegetést jelentő atomháború helyett ezúttal már egy mutálódott vírus felelős az emberiség bukásáért és a civilizáció pusztulásáért, mely a majmokra ártalmatlan, az emberekre azonban halálos. A lépfene fenyegetések és a madárinfluenza-pánik korában mindez reális borúlátásnak hat, melyet egy másik kultikussá filmes disztópia, Terry Gilliam Tizenkét majom című műve előlegezett meg az 1990-es évek közepén. A készítők ügyesen dolgozták fel a kortárs 21. századi nyugati ember (vagyis a célközönség) félelmeit és baljós világtapasztalatait.
 
A különleges effektek technikája még a kétezres évek legeleje óta eltelt másfél évtizedben is radikális fejlődésen ment keresztül, így Wyatt művében lehetővé vált, hogy a korábbiaktól eltérően egyáltalán ne használjanak maszkokat és speciális jelmezeket. A Caesar-t és a többi emberszabásút megszemélyesítő színészek ezúttal ún. „motion capture” technikával, különleges, érzékelőkkel ellátott ruhában lettek rögzítve, majd számítógépes animációval illesztették testükre az új, teljesen digitális majomkülsőt. Andy Serkis rutinosnak mondható ilyen téren, korábban a Gyűrűk Ura-trilógia és a szintén Peter Jackson által rendezett 2005-ös King Kong remake esetében bújt bele szó szerint egy-egy fantázialény bőrébe ugyanezen eljárás segítségével (utóbbi esetében éppen gorillaként rombolt a vásznon).
 
Nem véletlen tehát, hogy – Burton elhasalt próbálkozásával ellentétben – A majmok bolygója: Lázadás kasszasiker lett, és így természetesen folytatást szült, melyben ezúttal az önreflexív „found footage” szörnyfilmmel, a Cloverfield-el ismertté vált Matt Reeves látta el a rendezői feladatokat. Az előző rész cselekményének közvetlen folytatásaként funkcionáló, immár az emberiség vírus általi hanyatlása után játszódó A majmok bolygója: Forradalom (Dawn of the Planet of the Apes) idén júliusban kerül nemzetközi mozi-forgalmazásba, és már – a bevételtől függetlenül – készül a 2016-ra remélt harmadik epizód. Mint ebből is látható, az immár több mint ötven éves múltra visszatekintő Majmok bolygója-saga nem mutatja a haldoklás jeleit, épp ellenkezőleg: a franchise megy tovább, és amíg Hollywood lát potenciált a beszélő majmok által leigázott emberiség rémképében, újra és újra életre kel.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322