Arra sem az eredeti, sem az újraforgatott változat esetében nem figyeltek a készítők, hogy a fikció szerint a Gazette de Lausanne-ban közölt fénykép körül ne magyar nyelvű cikkek legyenek kibetűzhetők, arra viszont az utóbbi esetében igen, hogy a fotográfiáról eltüntessék a három felejtésre ítélt labdarúgót. Ennek érdekében, noha alapanyagként az eredeti fényképet használták, a képolvasást újraforgatták: a fotográfia bal széléről Kocsi(s) alakját egyszerűen levágták, Szibor (Czibor) arcának helyére egy másik, e sorok írója által nem azonosítható férfi (őt a filmben Taviként említik), míg Puskáséra Hidegkuti portréfotóját illesztették, mindeközben arra is gondosan ügyeltek, hogy a kép alatti névsorból csupán Fenyő, Gula, Bozsi és Lórád legyen a nézők számára olvasható. ¹⁵

A „célszemély” azonosítását követően időbeli előreugrással a következő jelenet mindkét filmváltozatban már újra a Hotel Continentalban játszódik. Látjuk az elegánsan öltözött magyar válogatott játékosokat a szálloda folyosóján sétálni: a vonuló labdarúgókat Czibor és Puskás vezeti, bár az ő felismerésükhöz itt újra a felvétel mesterséges megállítására van szükség, őket követi a mozinézők által is azonosíthatóan fényképezve többek között Buzánszky, Lóránt, Bozsik és Budai II, Kocsis viszont ezeken a képeken nem bukkan föl – a játékosokat mutató 12 másodpercnyi képsor változtatás nélkül került át az 1957-es változatba. Az ezt követő jelenetet viszont már teljes egészében újraforgatták. Az eredetiben egy míves kandalló előtti asztalnál ül Puska, jobbján Brúnó, balján Jóska, s közöttük az alábbi beszélgetés zajlik:

Jóska: Kocsi úr?

Brúnó: Egy tucatot ígértem neki mára.

Puska: Egy tucatot?

Brúnó: Nagy a család. Azt mondják, Önök szeretnek ajándékokat hazavinni.

Puska: Istenkém, egy futballista dicsősége nem tart örökké. Egy-két év, talán egy-két meccs, addig kell élni vele, míg tart.

Jóska: Érdekes.

Brúnó: Szóval Kocsi úr nincs itt.

Puska: Gőzbe ment.

Jóska: És ott mit csinál?

Puska: Semmit. Ül és gyúrják.

Jóska: Szegény, miért?

Puska: Mérkőzés után jót tesz, felfrissít. Azonnal itt lesz.

Brúnó: Megvárom.

Puska: Megkérném, ha van egy kis ideje, ezt a pár lapot dobja be nekem, üdvözlet haza.

Brúnó: Haza? Boldogan. (A Csodacsatár 1. 0:19:00–0:19:39)

A jelenetnek azért van kulcsszerepe a történetben, mert Jóska és Brúnó nagyjából összes ismerete a labdarúgás belső világáról, amelyre Futboliába történő utazásuk után támaszkodtak, ebből és a fönt említett Puska-interjúból származott. Másfelől az itt cinkos eufemizmussal ajándékvásárlásnak titulált csempészés mellett Puska által fölhozott érvek illeszkedtek a filmnek az Aranycsapatot rehabilitáló, mítoszát építő szólamához, amennyiben egyszerre ismerte el a szigorú értelemben véve törvénybe ütköző praxist és adott rá valamelyest méltányolható magyarázatot.

Az 1957-es változat hasonló, de nem azonos térben ülteti egy asztalhoz Hidegkutit és Brúnót. Jóska „dublőrét” itt már nem igyekeztek becsempészni a jelenetbe, s a képkompozíciót is megváltoztatták: míg az eredeti fölvételen egyértelműen Puska volt a középpontban, itt a labdarúgó és a színész úgy fordul egymás felé, hogy az utóbbi arcjátékára és gesz- tusaira irányul a figyelem, a közöttük lévő hierarchikus viszony alig érzékelhető, Puskás magabiztossága helyére Hidegkuti tartózkodó modora és (a képeslapokat kissé feszülten markolászó kezeiből következtethetően) lámpaláztól sem mentes alakítása került. A hármas beszélgetés helyett tehát dialógust hallunk:

Brúnó: Elhoztam a töltőtollakat, egy tucatot.

Hidegkuti: Egy tucatot?

Brúnó: Igen. Azt mondják, Önök szeretnek ajándékokat hazavinni.

Hidegkuti: Istenkém, egy futballista dicsősége nem tart örökké. Egy-két év, talán egy- két meccs, addig kell élni vele, míg tart.

Brúnó: Hm, na igen. A többiek nincsenek itt?

Hidegkuti: Gőzbe mentek.

Brúnó: Ott mit csinálnak?

Hidegkuti: Semmit. Ülnek és gyúrják őket.

Brúnó: Szegények, miért?

Hidegkuti: Felfrissülnek, jót tesz a meccs után. Mindjárt jönnek.

Brúnó: Megvárom.

Hidegkuti: Megkérném, ha van ideje, legyen oly szíves, dobja be ezt a pár lapot, üdvözletek haza.

Brúnó: Haza? Boldogan. (A Csodacsatár 2. 0:18:24–0:19:00)

1957-ben az „ajándékvásárlás” tematizálása inkább csak a történet előremozdítása, vagyis a külföldön élő magyar szélhámosok és a válogatott játékosok találkozásának motiválttá tétele szempontjából lehetett indokolt, emlékezetpolitikailag kevésbé, amennyiben a film éppen átformálni-kitörölni igyekezett annak az Aranycsapatnak az emlékezetét, amelyhez a csempészés mint közszájon forgó, sőt Puskásék kint maradása után a sajtóban is vádként megfogalmazott gyakorlata társult. Mindenesetre A Csodacsatár második változatának ez az újraforgatott jelenete illeszkedett ahhoz a koncepcióhoz, mely Hidegkuti szerepeltetésével egyszerre igyekezett kitörölni a film fiktív játékteréből Puskás és Kocsis alakját és hírnevét.

Noha az újraforgatás emlékezetpolitikai szándéka egyértelmű, arról nagyon kevés tudható, vajon milyen hatása is lehetett ebben a tekintetben a filmnek az 1957-es bemutató idején. Az Aranycsapat-legendárium ugyanis számos nehezen azonosítható eredettörténettel bíró elemet tartalmaz. Jóformán magától értetődő lenne például A Csodacsatár mindkét változatában Venturo kapitánytól elhangzó „Kis ember, kis pénz, nagy ember, nagy pénz” mondatot a közemlékezetben Puskáshoz kötött frázis („Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci”) módosított idézeteként érteni, csakhogy nem kizárható, hogy ez időtévesztésre alapuló interpretáció lenne. Kétségtelen, hogy az Aranycsapat Kádár-kori emlékezetének nyilvános alakítása szempontjából nagy jelentőségű 1972-es Hofi Géza-műsor az 1952-es Svájc–Magyarország mérkőzés eseménytörténetébe ágyazva, pontosabban azt átírva meséli el annak megszületését, ¹⁶ ugyanakkor tekintettel a kor nyilvánosságának szerkezetére, az 1956-os forgatáskor ennek az anekdotának a létezése és széleskörű ismertsége nem igazolható.

Mai távlatból annyi állítható: az, hogy a második filmváltozatban is benne hagyták Venturo kapitány mondatát, szükségképpen előhívja annak a Puskásnak az emlékezetét, akit épp elfelejteni/elfeledtetni igyekezett ez a verzió; miközben éppen ez a gesztus árulkodhat arról, hogy 1957-ben az alkotók még nem gondoltak erre. Az eredeti filmváltozatban a szóban forgó mondatnak megvolt a maga komikus szemantikai-konnotatív hatása, amennyiben egyszerre utalt a Puska és Jóska közötti magasságbeli (szó szerinti jelentés) és a futballtudásbeli (metaforikus jelentés) különbségre, s így mintegy a kettő közötti fordított arányosságra, Hidegkutival viszont inkább csak a metaforikus jelentés léphetett működésbe.

A Csodacsatár nem csupán az újraforgatott jelenetek miatt tekinthető a kulturális emlékezet formálás tanulságos példájának. Az eredeti alkotás számos olyan jelenete került át a második változatba, amely az akkori közel- és félmúlt eseményeire, alakjaira, beszédmódjaira való utalásokból építkezett. A film történetének középpontjában labdarúgás és politika összefonódása áll. A nyitó szekvenciát nézve egyszerre kapjuk a Futbolia–Rugania mérkőzés döntő jeleneteinek mozgóképi „közvetítését” (a jóformán fölismerhetetlenségig futurisztikusra átalakított Népstadionból ¹⁷), és halljuk a Sinkovits Imre által játszott kommentátor szavait. Az elnöki páholyban helyet foglaló politikusok bemutatását ő így vezeti be:

„Hazánk nagyjai […] buzdítják a végső erőbevetésre szívósan küzdő csapatunkat.” (A Csodacsatár 1. 0:02:48–0:02:52)   Noha az elképzelt ország vezetőinek latinosan hangzó nevei s cilinderes-monoklis nagypolgári öltözékei látszólag távoli világba vezetik a nézőt, a  „futból sport népszerű barátja és pártfogója, dicső tengeri flottánk parancsnoka” jelzősorral fölkonferált Alfredo Duca tengernagy karaktere rögtön megteremti a szatirikus-allegorikus értelmezés lehetőségét, amennyiben az 1948 és 1953 között honvédelmi miniszteri pozíciót betöltő s a katonasághoz tartozó Budapesti Honvéd S. E. létrehozásában-vezetésében fontos szerepet játszó Farkas Mihályra (is) utal. Az, hogy a film Duca fölemelkedésének és bukásának történetét jeleníti meg, szintén párhuzamba állítható a Rákosi-rendszer irányítóinak legszűkebb körébe tartozó Farkas pályájának alakulásával. Az 1956 nyarára eső forgatás idején ő már bukott ember, kizárják a pártból, a katonaságnál lefokozzák, októberben le is tartóztatják; mire 1957-ben A Csodacsatár retusált változata moziba kerül, ő már éppen úgy börtönben van, ahogy a történet végén Duca – ez részben magyarázza, hogy a filmben miért láthatott fantáziát a hatalma megszilárdításán dolgozó, a sztálinizmus magyarországi változatának örökségétől valamelyest szabadulni igyekvő kora Kádár-rendszer. Azt, hogy némileg már 1956 nyarán is más idők jártak, mint 1951-ben, a Keleti Márton két sportfilmje közötti reflektált viszony is jelezheti. Ne feledjük ugyanis, hogy már a Civil a pályán is fölléptetett egy Farkas Mihályra vagy legalábbis a honvédségnek a sportirányításban játszott szerepére utaló szereplőt: a vasöntőből századosi rangig jutó, Görbe János által mindvégig egyenruhában alakított Dunai Feri a legfőbb tudója annak, miképp kell megszervezni a munkás sportéletet, s ő a Civil a pályán egyetlen olyan szereplője, akinek az egyéni távlaton túlmutató, átfogó ismeretei vannak a társadalom üdvös működésmódjáról. Arra, hogy amit 1951-ben még támogatólag hirdetett Keleti, azt fél évtized múltán már parodizálta, további példákat is sorolhatunk. Míg a Csodacsatárban az álfutballistát és kisebb részt az őt megszerző tengernagyot köszöntő, a személyi kultusz „műalkotásainak” ódai hangütését és színvonalát (például „Szíveinkben dagad vad ár / Felvidult az egész határ / A nagy Duca fején babér / Mienk lett a csodacsatér” [sic!]) idéző versek, dalok, portrék, munkáskórusok és iskolai fogalmazások komikus hatással bírnak, addig a Civil a pályánban a vasgyár közösségi termének falán maguktól értetődően függnek a Lenin-, Sztálin- és Rákosi-képek. Keleti 1951-es filmjében a Soós Imre által játszott Rácz Pista, aki egyszerre élmunkás esztergályos és a sematizmus nyújtotta ideológiai-esztétikai keretek között lezajló fejlődéstörténete végén már sikeres tömegsport-funkcionárius, mintakaraktere annak a társadalmi mobilitásnak, mely a szakértelemnél sokkal többre becsülte a munkateljesítményt és a rendszerhűséget. Az 1940-es évek végén a magyarországi kommunisták ezt az érvelésmódot használva szállták meg és alakították át szovjet mintára a honi sportegyesületeket. A Csodacsatárban ez az argumentáció már gúny tárgya lesz. Futbolia kormányértekezletén Duca tengernagy így jelenti be a később épp az avatatlanság és a hozzá nem értés miatt katasztrófába torkol- ló új futballpolitikai programot:

Duca: Uraim! Először is: Rodrigo edzőt kihajítjuk. Állami edzőnek kinevezzük a segédtisztemet, Venturo kapitányt.

Venturo: Tengernagy úr! Én nem vagyok szakember.

Duca: Most a megbízhatóság a döntő.

Venturo: Akkor vállalom. (A Csodacsatár 1. 0:08:30–0:08:48)

Ducának a sportsikerre leginkább persze azért lenne szüksége, hogy az általa előkészített puccsnak társadalmi támogatást szerezzen. Karakterébe nem csupán a már említett kommunista honvédelmi miniszter, de Horthy Miklós katonai-politikai pályájának emlékezetét is beleírták az alkotók. A Napóleon-pózt szívesen magára öltő ¹⁸ Duca tengernagy pályája csúcsán ellentengernagyi előléptetésben részesül (ami persze katonai nonszensz, amennyiben ez alacsonyabb rendfokozatot jelent az előbbinél), aki a hadsereg vezetőjeként igyekszik megszerezni a politikai hatalmat, ráadásul tetovált alkarja (bár részletgazdag sárkány helyett csupán egy kezdetleges vasmacskát visel) is utalhat a tengerészből lett kormányzóra. A Horthy-korszakot idézi föl a svájci vendéglőben Brúnó által énekelt dalrészlet („Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, / Gyönyörűbb, mint a nagyvilág”) és a Jóska révén a futboliai mulatóban megidézett, 1935-ös Jávor László–Seress Rezső-sláger, a Szomorú vasárnap – a két háború közötti Magyarország kulturális emlékezete a filmben tehát csakis a két távolba szakadt, javíthatatlan szélhámoshoz kötődik.

A Csodacsatárt népszerűsítő „kampány” részeként Méray Tibor így fogalmazott 1956 tavaszán: „Szatírát [kellett írnom], igen, – de kin, kiken csattanjon az ostor. A szélhámoson, aki próbálkozik valamivel, aztán lelepleződik. Ez volna a könnyebb megoldás. Valójában ő az »igazi ellenfél«, a legnevetségesebb? Sokkal mulatságosabbak azok, akik bedőlnek neki, akiket az antikommunista buzgalom és a futballőrület olyan vakká és süketté tesz, hogy szinte maguk követelik meg, szinte »kitermelik« az ilyen szélhámosokat.” (Méray Tibor „A csodacsatár”-ról. Színház és Mozi, 1956. április 27. 9. évf. 17. sz. 4.) Kétségtelen, hogy az 1950-es évek Magyarországáról nézve Futbolia felhőkarcolóival, elegáns szállodájával, nagyvilági mulatójával, fedett lelátókkal ellátott stadionjával és a sportmarketingnek a kommunizmusban ekkor még teljesen ismeretlen praxisával fölöttébb távolinak tűnt. ¹⁹

Az, ahogy a filmben a szurkolóknak a játékosok iránti rajongása pillanatok alatt fordul át ellenséges indulattá, ami akár erőszakhoz is vezethet, ismerősebb lehetett idehaza az 1954- es világbajnoki döntő utáni budapesti zavargások fényében. Futbolia csapatának Rugania elleni vereségét követően a földühödött drukkerek a politikusok páholyát is megdobálják ülőpárnáikkal, az eseményeket Duca így kommentálja: „Ez lázadás, ez káosz, ez forradalom!” (A Csodacsatár 1. 0:07:16 – 0:07:19) Aligha kell különösebben hangsúlyozni, e szavak mennyire másképp hangozhattak az 1957-es vetítések idején, mint amikor 1956 nyarán rögzítették őket. Arra, hogy miért is maradhattak benne a második változatban, a film zárlata enged következtetni. A Cornerland elleni csúfos vereséggel együtt Duca puccskísérlete kudarcot vall, a földühödött szurkolók a pályára tódulnak, a két vezérdrukker hazafelé tartván igyekszik elégtételt venni Jóskán és Brúnón, azonban a börtönből épp szabaduló rádióriporter arra hivatkozva, hogy a főkolompos Duca már úgyis lakat alatt van, lebeszéli őket erről. A lázadás, a káosz, a forradalom helyére a film utolsó képkockáira a válogatottat soron következő mérkőzésén egy héttel később már újra lelkesen buzdító tömeg kerül – ha tetszik: a konszolidáció elkezdődött.

15   Az a következetlenség viszont már elkerülte a figyelmüket, hogy míg a rádióközvetítésben Bozsikot emlegeti a kommentátor, az újság őt Bozsiként nevezi meg.

16   Vö. Fodor Péter – Szirák Péter: A „nagy foci” emlékezete – Az Aranycsapat. In: Dunai Tamás – Oláh Szabolcs – Sebestyén Attila (szerk.): Kultpontok. Emlékezethelyek a magyar populáris kultúrában. Debrecen, 2012. 118–120.

17   Ezért a megfigyelésért Szegedi Péternek tartozom köszönettel.

18   Vö. A Csodacsatár 1. 0:32:16– 0:32:18. A történelmi párhuzamra – annak saját sorsukra nézve fenyegető üzenetét persze nem érzékelve – Brúnó is utal: „Ha Napóleon megállt volna Oroszország előtt, sohasem lett volna Waterloo.”  A  Csodacsatár  1.  0:38:40–0:38:44.  Brúnóval  hasonló „diszkurzív baleset” történik, amikor Jóska Cornerlandnak rúgott második gólja után örömében Grósz Alfréd és Balla Ignác A pécskai cigánysoron című temetési nótáját kezdi el énekelni.

19   Érdemes hangsúlyozni, hogy Méray Tibor 1963-ban írott visszaemlékezésével ellentétben egyáltalán nincs nyoma a filmben annak, hogy Futbolia népe nélkülözne. Vö. „A film Futbóliában, egy képzelt országban játszódott, ahol a nép rosszul és elnyomottan élt, s vezetői – hogy a bajokat kevésbé lássa – futball-sikerekkel igyekeztek elkápráztatni. Az volt a jelszavuk: a tömegnek kenyér és cirkusz kell, s minél kevesebb a kenyér, annál több cirkuszra van szükség.” Méray: Visszavágó, 231.