Cracknapló – Michael Cuesta: Jobb, ha hallgatsz
2014. 10. 15. • Kovács Bálint |
A Jobb, ha hallgatsz nem az a film, aminek látszik – ennyi bizonyos. Csakhogy egy idő után már nem igazán tudni azt sem, pontosan minek is látszik. MOZI
Jobb, ha hallgatsz
(Kill the Messenger)
színes, magyarul beszélő, amerikai életrajzi dráma, 112 perc, 2014
rendezte: Michael Cuesta
írta: Peter Landesman (Nick Schou regénye alapján)
fényképezte: Sean Bobbitt
vágó: Brian A. Kates
zene: Nathan Johnson
producer: Pamela Abdy, Naomi Despres, Jeremy Renner, Scott Stuber
szereplők: Jeremy Renner, Ray Liotta, Rosemarie DeWitt, Tim Blake Nelson, Mary Elizabeth Winstead, Paz Vega,Robert Patrick, Michael Sheen
forgalmazza: Big Bang Media
bemutató dátuma: 2014. október 9.
Drogszállítmányok, amelyekre az Amerikai Egyesült Államok nemzeti hírszerző ügynöksége minimum áldását adja, de talán még a dílereket is szolgáltatja hozzá. Egy újságíró, aki a sztori nyomára bukkan, és ezzel szálkává válik a nagyhatalmak szemében. Ebből a sztoriból lehetett volna egy izgalmasabb, konspiratívabb, nagyobb tétekkel bíró Traffic és egy komorabb, hedonizmus nélküli Rumnapló keveréke. Michael Cueasta, a Dexter első, legjobb részeinek és a Homeland több epizódjának rendezője ehelyett letudta szűk egy órában a Traffichoz és társaihoz hasonló drogkereskedelmi thrillert, a jó ügyért harcoló újságíró sztoriját viszont a hitelességre és hétköznapiasságra túlontúl is törekedve csak mérsékelt izgalommal töltötte meg.
Gary Webb, a szakmailag semmire sem tartott kis helyi lap, a San Jose Mercury News újságírója volt az az ember, aki egy füles nyomán eljutott ahhoz a korábban részben már napvilágra hozott, de feltűnést nem keltő információhoz, hogy miután az amerikai állam leállította a nicaraguai szabadságpárti lázadók direkt támogatását, a Contrák Amerikába irányuló drogkereskedelemből származó pénzekkel is finanszírozták a harcaikat. De Webb még tovább ment: kérészéletű világhírt hozó cikksorozatában feltárta, hogy minderről a CIA, az amerikai nemzeti hírszerző ügynökség is tudott, és áldását adta rá, sőt, a cikkben sugallta azt is, hogy a CIA-nak végső soron érdekében állt, hogy Los Angeles nincstelen, afrikai származású néprétege minél több nicaraguai cracket vásároljon az ügynökséggel kapcsolatban álló dílerektől, ezzel idézve elő a nyolcvanas évek úgynevezett „crack-járványát”.
A téma, amelyet a kortárs amerikai történelem tálcán kínált, aranybánya lehetne a hollywoodi filmkészítőknek, mert eredendően egyesít egy nagy múltú műfajt, a konspirációs thrillerekét egy szinte minden zsánerben népszerű témával, a drogkereskedelemmel. Peter Landesman forgatókönyvíró és a film producerei azonban egyiket sem tartották elég izgalmasnak: a filmben Webb már a filmidő fele előtt feltár mindent az utolsó információig abból, amit az ügyről végül elárul a forgatókönyv. Innentől a Jobb, ha hallgatsz átmegy… nos, valami másba. Lélektani mélyrepülésbe, párkapcsolati drámába, újságíró szakmai tanmesébe és apa-fiú történetbe. Egy kicsit mindegyikbe, tehát szükségszerűen egyikbe sem igazán.
Cuesta jobban élvezi az újságíró karrierjének ábrázolását, mint a drogkereskedelem témáját, utóbbit nem is sikerül igazán érthetően kifejtenie: ha homályosak is a források, ha nem is teljesen biztos az igazság, azért a viszonyok ennél mindenképpen lehetnének tisztábbak, a múlt pedig világosabb. Hogy mindez elterelje a figyelmet arról, hogy Gary Webb életútja persze tragikus és megrázó, de mint film, nemigen tud újat nyújtani: a hirtelen jött hírnév, a megbízhatatlan és megvesztegethető szivárogtatók, a gumigerincű szerkesztők, az őket rossz fénybe hozó újságírót lejáratni próbáló hatalmasok sokszor látott sablonjai a hasonló forgatókönyveknek.
Cueasta nem próbál meg eltávolodni a filmes közhelyektől: az újságíró és szakmájának ábrázolása pontosan ugyanazokkal a butácska kódokkal történik, mint mindig. Az újságíró persze itt is úgy dolgozik, hogy teleragasztja telefirkált újságkivágásokkal, fényképekkel és persze nagy kérdőjelekkel, meg az ezeket összekötő fonalakkal a falát, még akkor is, ha éppen egy motelben lakik ideiglenesen. Pedig munka közben soha nem készít több jegyzetet annál, mint hogy nagy elánnal felvés egy-egy nevet egy újabb tök üres noteszlap közepére; cikkeire pedig mindig úgy készül, hogy korábbi újságcikkeket hurcol magával a témában, amelyek tetején mindig kell, hogy legyen egy kinyomtatott, rossz minőségű fénykép. És hogy egy egyébként egymondatos, közepesen jelentéktelen hír bombasztikusabbnak tűnjön, persze órákat kell kora hajnalban motoroznia azért a szerkesztő házáig, hogy kiugrassza vele őt az ágyból, mert telefonon nyilván nem lehetne közölni, hogy „majdnem megvan a hiányzó információ”. Apróságok ezek, amelyeket kritizálni lehetne a legtöbb filmben is, de ezúttal fájóan árulkodnak az eredetiségre törekvés hiányáról, és csak jobban kiemelik a sablonosságot.
Pedig a film thrillernek egyébként többé-kevésbé kielégítő lehetne: Cuesta jól ért a feszültség megteremtéséhez, a paranoid hangulat előidézéshez. Sosem lehet tudni, hogy a Webb autója mellett matató alakot tényleg a CIA küldte-e fenyegetésként, vagy csak egy egyszerű huligán volt; hogy egy megbeszélésen elejtett félmondat („Mi sosem bántanánk a családját, Mr. Webb”) tényleg hidegvérű halálos fenyegetés volt-e, vagy ezt hinni csak az újságíró túlzása. De a valóság nem szolgált elegendő izgalommal, a film készítői pedig nem kívántak eltérni a valóságtól. Így további feszültségek helyett olyan ügyek merülnek fel, mint a korábbi csalása emlékét kezelni nehezen tudó férj, a feleség és az apát példaképnek tekintő kamasz fiú konfliktusa, vagy egy házasság megtartásának nehézsége a kemény időkben. Csakhogy a filmben mindezeknek nemigen ágyaznak meg, így nem lehet annyira azonosulni a problémákkal, a szereplőkkel, hogy ezek a cselekményszálak is eléggé izgalmasak legyenek.
Így aztán, miután vége a filmnek, az utolsó képkocka után kiderül: az a két-három mondat, amelyet a készítők kiírtak a filmben be nem mutatott időszak történéseiről – Gary Webb haláláról, a CIA későbbi reakciójáról, és arról, hogy ez a reakció senkit nem érdekelt, mert éppen mindenki Monica Lewinsky térde és a Bill Clinton íróasztala alatti szőnyeg viszonyával volt elfoglalva – önmagában sokkal izgalmasabb, mint a Jobb, ha hallgatsz 112 addigi perce.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322