Baumax elszabadul – Antoine Fuqua: A Védelmező

2014. 09. 25. • Rudolf Dániel |

Létezett valamikor a 70-es évek tájékán egy műfaj, melyet a szakértők leginkább az ún. „vigilante-filmek” hullámaként emlegetnek. Ezen művek hőse (akit tízből minimum hat esetben Charles Bronson alakított) megelégeli a hivatásos bűnüldöző szervek tehetetlenségét és a dolgokat saját kezébe véve, a törvényt megkerülve tesz igazságot a romlott nagyváros dzsungelében. Valami ilyesmiről van szó jelen esetben is, egyfajta műfaj-újjáélesztési kísérletről akár, melyet Antoine Fuqua rendező (aki afféle kétezres évekbeli, fekete Don Siegel kíván lenni) egy 80-as évekbeli tévésorozat alapján vitt nagyvászonra. MOZI

A Védelmező

(The Equalizer)

amerikai akciófilm, 131 perc, 2014

rendezte: Antoine Fuqua

írta: Richard Wenk

fényképezte: Mauro Fiore

vágó: John Refoua

zeneszerző: Harry Gregson-Williams

producer: Todd Black, Mace Neufeld, Michael Sloan

szereplők: Denzel Washington, Chloe Grace Moretz, Vladimir Kulich, Melissa Leo, Marton Csokas, Haley Bennett, Bill Pullman

forgalmazó: InterCom

bemutató dátuma: 2014. szeptember 25.

A csúcsügynök Robert McCall (Denzel Washington, aki korábban Oscart kapott a Fuqua kezei alatt, A kiképzésben nyújtott alakításáért) felesége halála után úgy dönt, szakít addigi életével és a terroristák püfölését hátrahagyva a nyárspolgárok szürke hétköznapjait éli inkább. A sztori kezdetén „Bob” éppen a Baumax amerikai változatának alkalmazottja, aki számára az izgalmak kimerülnek túlsúlyos kollégája biztonsági őrré képzésében. A helyzet akkor borul fel, mikor hősünk összebarátkozik egy szerencsétlen sorsú kiskorú prostituálttal (Chloë Grace Moretz) és eldönti, megmenti a lányt sanyarú helyzetéből (lásd még: Scorsese: Taxisofőr). Ezzel csúnyán kivívja maga ellen a nem éppen humanitárius tevékenységéről ismert orosz maffia haragját. Azonban őt sem kell félteni: egyszemélyes tankként száll szembe a vérszemet kapott ruszkikkal (akiknek vezérét egyébként valami furcsa okból kifolyólag Puskinnak hívják), míg le nem vagdossa a „polip” minden csápját.

Fuqua filmje moráljaiban is visszatér a 70-es 80-as évek keményvonalas akciómozijához. A hős nem lacafacázik, a nagybetűs igazság nevében hullák garmadáján gázol keresztül. A rosszembereket nem kell sajnálni, számukra jogos igazságszolgáltatás mikor Piszkos Harry afroamerikai változata kitekeri a nyakukat vagy éppen zuhanyozás közben rázatja őket agyon a kettőhússzal. A végefőcím előtti jelenetben pedig „Bob”, elvégezvén dolgát, felszámolva az orosz maffiát, bevásárlószatyorral sétál hazafelé immár nyugis bostoni környékének forgalmában (ja, és mielőtt elfelejtenénk: hősünk szabadidejében, két gengszter megcsonkítása között Hemingwayt és Cervantest olvas). A mezei kritikus fejében ilyenkor megfordul, hogy talán valamiféle szatirikus műfaj-homage-t, amolyan Tarantino-féle önreflexív iróniát lát, de ezúttal mindez (szó szerint) véresen komoly.

Egyébként Fuqua biztos kézzel, a zsáner szakavatott mestereként nyúl témájához, ilyen téren semmilyen panaszra nem lehet okunk. A képek kellően stílusosak, az akciók végig hozzák az elvárt szintet. Aminek robbannia kell, felrobban, és a fekete igazságosztó sem kíméli a pofonoktól ellenfeleit, mindez pedig jóval kevésbé (vagy legalábbis kevésbé feltűnően) számítógéppel készült konstrukció, mint bármelyik képregényfilm vagy Michael Bay-produkció esetében. A rendező a korhatár tekintetében is visszatér a műfaj gyökereihez, nem érdekli őt a kamaszközönség által generálható esetleges pluszprofit. Az erőszak igazi tort ül a vásznon, a tizennyolc-pluszos, gyakran ijesztően brutális jelenetekben patakokban folyik a vér és előszeretettel roppannak a végtagok. Fuqua hosszú expozícióval építi fel a cselekményt és időt hagy az egyes akció-szekvenciák között, mely szintén jellemzőbb volt az említett korszak klasszikusaira, mint a mai rohamtempójú alkotásokra – ettől persze ne menjen el a kedve senkinek sem.

Denzel Washington – Charles Bronson jó tanítványaként – kiválóan tud acélos szemekkel a kamerába bámulni, de szerencsére emellett nem felejt el színészkedni sem, ami csak jót tesz az amúgy kicsit egysíkúra sikeredett karakternek. A castingosok minden bizonnyal már betéve tudják a telefonszámát arra az esetre, ha a forgatókönyv olvasásakor egy acélkeménységű, mindenre elszánt afroamerikai karakterrel találják szemben magukat (lásd: A belső ember, A tűzben edzett férfi), de mi azért jobban örülnénk, ha ismét a Malcom X-hez vagy a Philadelphiához hasonló művekben láthatnánk viszont. Az új-zélandi (magyar származású) Marton Csokas kellően fenyegető tud lenni az ádáz antagonista alakjában, ami kiemeli őt a filmben felvonuló, iszonyúan sztereotip maffia-verőemberek seregéből. Az ifjú Jodie Foster-alteregóként megjelenő, rikító parókás Moretz tágra nyílt szemmel testesíti meg azt a fajta ártatlanságot, mely elengedhetetlen egy efféle figura hiteles életre keltéséhez.

Nem tartogat nagy meglepetéseket A Védelmező, de ideális őszi néznivalóként szolgálhat azok számára, akik az óriásrobotos világmegmentős mozik helyett még mindig a tradicionális igazságosztó történeteket preferálják. A film zárlata pedig egyértelmű üzenet: folytatása következik, így a közeljövőben sem kell tökös barkácsbolti szuperügynök nélkül maradniuk az erre éhes nézőknek. És végül a plusz poén: Washington egyik első filmszerepe nem volt más, mint a legendás Bosszúvágy egy utcai rablója, akit Bronson bácsi minden bizonnyal jól eltángált anno. A kör bezárult.

Filmkultúra

Baumax elszabadul – Antoine Fuqua: A Védelmező

Kapcsolat