Bűn és bűnhődés – John Michael McDonagh: Kálvária
2014. 04. 19. • Soós Tamás |
A McDonagh-fivérek jelenleg Írország legizgalmasabb rendezői. Vagy szerzői, ha úgy tetszik: fekete humorral átitatott bűnfilmjeikben rendre a hit, a bűn, a bűnhődés, az elvhűség, és – vicces bónuszként – a műfajiság kérdéseit vizsgálják. A Kálvária is ezt teszi, csak a zsánerelemeket az ír valóságra, a humoros gengszter figuráját pedig humoros papra cseréli. MOZI
(Calvary)
ír-angol film, 100 perc, 2014
írta és rendezte: John Michael McDonagh
fényképezte: Larry Smith
vágó: Chris Gill
zene: Patrick Cassidy
szereplők: Brendan Gleeson, Chris O'Dowd, Kelly Reilly, Aidan Gillen, Dylan Moran, Isaach De Bankolé, M. Emmet Walsh
21. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál
A Titanic Fesztivál nyitófilmjeként vetített Kálvária impozáns előrelépés az idősebb McDonagh pályáján. Míg testvére, Malcolm mindkét művében (Erőszakik, A hét pszichopata és a si-cu) igyekezett kiegyensúlyozni az abszurd humort a megváltás és az alkotás folyamatának boncolgatásával, addig John Michael A guardistával komoly témákkal nem, csak zsánerrel és dialektusokkal játszott. Az ír vidéken nyomozó rasszista, torrentei zsaru és az erkölcsös afro-amerikai FBI-os párosa ugyan csavart egyet a kötelező haverzsaru-filmes felálláson, de legjobb pillanataiban sem ment túl azon, hogy a műfaji elvárások és az ír valóság között feszülő kontraszton élcelődjön.
Nem úgy a Kálvária: James atyának az emberek cinikus ateizmusa mellett az ír papokat ért előítéletekkel is nap mint nap szembe kell néznie. A háttérben kimondatlanul, de az ír katolikus egyház gyerekmolesztálási ügyei lapulnak, a lelkész pedig nem is tud anélkül szóba elegyedni egy fiatallal, hogy a szülő ezt meglátva el ne marja mellőle az értetlenkedő gyereket. James atya kálváriajárását azonban nem a hivatását pettyező szégyenfoltok, hanem hitetlen hitközösségének egyik tagja okozza, aki közli: 7 nap múlva meg fogja ölni. Nem azért, mert bármit vétett volna ellene, épp ellenkezőleg. Bűnös papot ölni, abban nincsen pláne. A gyilkos szándékú rejtélyes alak, akit gyerekkorában rendszeresen megerőszakolt egy pap, az ártatlanon akar bosszút állni, mert csak annak van üzenete, sokkértéke manapság.
A Kálvária ennek jegyében csordogál tovább: a hitről beszél, meg bűnről és bűnhődésről, vagy épp azok hiányáról, de mindig egy kicsit más szemszögből. Teszi ezt közérthetően, humorosan: habár a McDonagh-testvérek filmjei közül ez a legkomolyabb, mégis bőkezűen osztja az iróniát. Ráadásul a Guinness-feketére árnyalt humor most organikusabb, és nem tarantinós dumájú gengszterek poénjaiból, hanem a hétköznapi emberek világlátásából fakad. Nincsenek kimódolt szituációs gegek, csak a túlélés zálogaként használt, pajzsként viselt irónia ízesíti kesernyésre a párbeszédeket. James atyánál ez az irónia még egészséges: ő azután lett pap, hogy elvesztette feleségét, felhagyott alkoholizmusával, és hivatásának szentelte életét. Látott már mindent, ami megviselhette, és ezt egészséges humorérzékkel viseli.
A kis település lakóitól viszont csak élceket, sértéseket, morbid történeteket kap, amikkel türelmét, tűrőképességét, hitét teszik próbára. A cinizmus viszont láthatólag nem működőképes életstratégia: mögötte rendre kiüresedett élet, gyógyíthatatlan seb gennyedzik. A kérdés az, ki hogyan kezeli a sérülést. Csak egy a közös: mindenki szerepet játszik. Ki az ateista doktorét, ki a megcsalt szerelmesét, ki a jó papét. Szilárdnak látszó személyiségek köpönyegébe bújnak, hogy enyhítsenek a valóságon, ami a szerepüknél persze jóval bonyolultabb – McDonagh viszont mind a viselt maszkra, mind a valódi arcra vésődött barázdákat láttatni engedi. (A szerepjátékból fakadó önreflexióra, a fikcióra való utalásokra játszanak rá James atya harmadik felvonásbeli fordulatokkal és megdöbbentő nyitómondatokkal kapcsolatos viccelődései is.)
A szerepjátszás kortárs, de az emberiség történetében vissza-visszatérő kórra vet fényt: az ír vidéken nem szenvednek ugyan technológiafüggőségben, de a magányos gazdagok, a kétkedő papok, vagy a gengsztermanírok mögé bújó férfiprostituáltak ugyanúgy eloldódtak saját életüktől, mint a virtuális valóságban élő fiatalok. A teljesen természetes, már-már közönnyel viselt értékvesztéssel James atya is szembesül. Nemhogy hitközössége nincsen, de az előkerülő bibliai idézetekről, intésekről is hamar megállapítják, hogy avas közhellyé száradtak. A Bibliából nem lehet már az átlagember számára elfogadható útmutatást adni. Mi több, a bűnöknek sincs már különösebb értelmük, nincsen logikájuk, akár az amerikai gimnáziumbeli gyilkosságokról, akár a James atyát ért fenyegetésről van szó. Irracionális a kannibál sorozatgyilkos, Freddie Joyce is, kinek pszichopata vallásértelmezése – ha megbánja bűneit, a mennyországba jut, és ott szeretheti megölt-megevett áldozatait – a hit félreértelmezésének maximumfoka.
McDonagh filmjében a bűnre nem jut bűnhődés: a pénzügyi csalással vádolt újgazdag Fitzgeraldot jogilag, a sorozatgyilkost erkölcsileg nem lehet felelősségre vonni. James atya keresztútja abból áll, hogy szembenézzen az általános hitvesztéssel, és szimpla életfilozófiájával alternatívát kínáljon a megkérgesedett szarkazmusra. Válasza azért lehet a maga egyszerűségében is hiteles, mert egy korántsem makulátlan élet van mögötte. És mert nem a katekizmus példatárával, hanem kiérlelt humanizmussal közelít az emberekhez. Nem példázatokkal dobálózik, hanem együtt gondolkodik beszélgetőpartnerével, és teljesen reális értékrenddel mérlegeli a nekiszegezett problémákat. A McDonagh-fivérek házi színésze, Brendan Gleeson így sajátos papfigurát teremt: tépelődő, de magabiztos, ironikus, de hívő embert, akiben Jézus és a mellé feszített latrok személyisége keveredik.
Az író-rendezőnek nemcsak karakter-, hanem tájábrázolása is sokat fejlődött A guardista óta: a köves partvidéket mutató nagytotáljaival egyrészt a pap kálváriáját festi meg, másrészt cserzett jellemének metaforáját is felkínálja. A tájszimbolika mellett a háttérben megbújó fatalizmus (ld. a kissrácnak a tengerparti leszámolást megelőlegező festményét a film elején) komor hátteret feszít a történet mögé, a Kálvária mégsem válik deprimáló alkotássá. McDonagh filmje zavarba ejtő, elgondolkodtató, s mégis pimaszul ironikus munka, amely a szentimentalizmus és a giccs csapdái mellett ellépve képes nagy volumenű kérdéseket feltenni – és James atya földön járó stílusában meg is válaszolni. Üres nagyotmondás és túlhabzó művészieskedés nélkül, elegánsan, humorosan.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322