(Czank Lívia fotója)

Nem kimondott gyászmunkaként indult, ezt nem is én találtam ki, valójában menetközben világították rá, többek közt a tanáraim, hogy én tulajdonképpen most mit is csinálok. Ez egy öntudatlanabb folyamat volt, én inkább arra koncentráltam, hogy le kell diplomáznom, miközben egyébként tök szarul vagyok.  INTERJÚ

Mi volt az első igazán meghatározó filmélményed?

Nem tudok beszámolni izgalmas múltról, hogy például a mozigépész mellett ültem egész gyerekkoromban vagy ilyesmi. Inkább tévét néztem. Az első olyan film, amire konkrétan emlékszem, hogy kész voltam tőle, az 1976-os King Kong, meg a Notre Dame-i toronyőr. De nem tudom, ebből le lehet-e vonni bármilyen következtetést.

Az általános iskola után miért választottad épp a Szent László Gimnázium tömegkommunikáció szakát?

Azért az nagyon hamar világossá vált, hogy engem valamiért érdekel a filmezés. Hetedikes koromban kaptam egy videokamerát, amivel már filmetűdöket forgattunk az unokatestvéremmel. Szóval a szüleim látták, hogy van egy ilyen videós érdeklődésem, és mivel kőbányai vagyok, és ott van a Szent László Gimnázium, valahogy adta magát a dolog.

Innen már egyenes és egyértelmű út vezetett a Színház és Filmművészeti Egyetemre?

Az ELTE-re vágytam, a filmelmélet szakra. Tudtam, hogy van ott egy szép kert, és elképzeltem magam, amint ott andalgok, és filmekről beszélgetek bakancsos fiúkkal. Csak hát nem vettek fel. Szerencsére anyám kiszúrta a továbbtanulási tájékoztatóban, hogy indul egy forgatókönyvíró szak az SZFE-n, és ezt be is írta második helyre. Az első fordulóig nem is igazán tudtam, mi a Filmművészeti, de aztán nagyon bejött a hely, annak ellenére, hogy nincs hol andalogni.

Noha forgatókönyvíró-dramaturg osztályba jártatok, egykori osztálytársaid közül többen (például Bodzsár Márk, Széphelyi Júlia és Szőcs Petra) rendezőként (is) próbálkoznak. Már az egyetemi évek alatt is érezhető volt, hogy többen erre készültök, vagy egyszerűen csak így alakult?

Azóta már módosult a képzés, most már együtt tanítják a forgatókönyvírókat és a rendezőket, de amikor én jártam oda, még nagyon hektikus volt az egész. Szerzői filmes szempontú volt az oktatás, nem is volt különösebben átgondolt a rendezők és az írók együttműködése. Előbbiek nem igényelték, hogy bárki beleszóljon a munkájukba, nem a mi történeteinket akarták megvalósítani, hanem a sajátjaikat. A forgatókönyvíró tanárok nagyon igyekeztek létrehozni ezeket az együttműködéseket, de az akkori rendezőosztályok nem voltak különösebben nyitottak erre. Ami persze érthető, hisz nagyon érzékeny dolog, kivel tudsz ilyen szinten együttműködni. Ezek a találkozások erőltetve nem igazán tudnak megszületni, ki kell alakulniuk. Így mi egy picit háttérbe szorultunk. Írtuk a forgatókönyveket, de sokszor mi sem tudtuk, minek… Ezért az osztályfőnökünk, Schulze Éva kitalálta, hogy akkor rendezzük meg ezeket mi magunk. Persze első körben ez azért is hasznos volt, mert csak így élheted át azt, amit később majd a rendeződ is át fog, amikor a könyvedből dolgozik. Így tanulod meg, hogy amit leírsz, az később nincs feltétlenül jelen a vásznon, mert túlságosan irodalmi, és ezért megvalósíthatatlan, vagy, hogy egy dialóg milyen lehetetlenül hangzik kimondva. Ekkor készítettem el A macska szerepe a francia irodalomban című rövidfilmemet, ami bekerült a szemlére és nagyon-nagyon jó visszajelzéseket kapott. Így kezdődött ez az egész, és akkoriban még az is felmerült, hogy átvesz egy rendezőosztály. Ez végül nem történt meg, és én is forgatókönyvíróként diplomáztam.

Korábban fel sem merült, hogy rendezz is?

Azelőtt is voltak rendezői gyakorlataink, sőt, már a középiskola alatt is készítettem amatőrfilmeket, de mivel szükségszerűen mindent én csináltam, én kameráztam, én vágtam, én raktam alá a zenéket is, csak azt tudtam, hogy nagyon szeretem csinálni, de azt nem, hogy a filmkészítésnek melyik része érdekel igazán.

A rövidfilmed sikerét követően döntöttél úgy, hogy a jövőben hangsúlyosabban szeretnél ezzel foglalkozni?

Igen, ezután már egyértelműen vártam, hogy csinálhassak még kisjátékfilmeket, a következő évben pedig volt egy újabb rendezői gyakorlatunk, ahol az utolsó pillanatban tudtuk meg, hogy nem a saját könyvünket filmesítjük meg, hanem el kell cserélnünk egymással. Ez is jó tapasztalat volt, érdekes megélni, milyen hozott anyagból dolgozni. Miután ez is jól sikerült, elkezdtem tudatosan keresni a lehetőségeket. Az Utóélet esetén viszont, ami a diplomamunkám volt, konkrétan emlékszem, azt reméltem, el tudom majd adni a forgatókönyvet egy producernek. 

Így találkoztál a film későbbi producerével, Pusztai Ferenccel?

Igen. Volt egy úgynevezett diploma-pitch, ahol a kész forgatókönyveinket kellett prezentálnunk. Az osztályfőnökünk meghívott ide egy csomó producert, rendezőket, tanárokat, rendező-diákokat. Itt prezentáltam az Utóélet forgatókönyvét, azzal a kifejezett céllal, hátha találok egy producert, aki kifizetne ezért egy nagyobb összeget. Ezután jött oda hozzám Pusztai Feri azzal, hogy nagyon tetszik neki a könyv, de ő nem megvenni szeretné, hanem velem együtt megcsinálni. Így kezdődött. Ez egy óriási dolog volt, mert bár nem ismertem őt ezelőtt személyesen, tudtam, hogy elsőfilmeseket karolt fel korábban is, ráadásul nagyon sikeresen csinálta, amit csinált. Azt éreztem, hogy nála lenne a helyem, így nagyon jó érzés volt, hogy ő keresett meg.

Ezután még évek teltek el, mire eljutottatok a forgatásig, de úgy tudom, az egyetem után is folyamatosan képezted magad. Milyen képzéseken vettél részt?

Ez igazából már az Utóélethez kapcsolódott. Pusztai Feri nagyon hitt abban – és már A Nyomozó (2008, r.: Gigor Attila) esetén is ezt csinálta – hogy részt kell venni a külföldi forgatókönyvíró workshopokon, ahol többek között külföldi script doktorokkal lehet együtt dolgozni. Úgy alakult, hogy minden helyre, ahová beadtuk, be is válogatták a könyvet, így tulajdonképpen minden hónapban utaztam valahová. Ami egyfelől tök jó volt, hisz tanulhattam és folyamatosan fejleszthettem a forgatókönyvem, másfelől viszont éppen nem volt filmgyártás az országban, és nagyon bizonytalannak tűnt a jövő. Friss diplomás munkanélküliként nagyon nyomasztott a helyzetem.

Mikor és hogy kerültél be a Jóban Rosszban sorozat írói csapatába?

A diploma után rögtön elküldtem az önéletrajzomat, és nagyon kedvesen visszaírtak, hogy köszönik, de most nem keresnek új írót. Aztán egy évvel később felhívtak. Ekkor indultak a duplaepizódok, ez az egész produkciónak nagy kihívást jelentett, mert olyan mennyiségű tartalmat kellett előállítani, amit itt azelőtt még senki sem csinált. Volt egy többkörös tesztfolyamat, majd próbaidő, és végül felvettek.

Mi volt a feladatod?

Először storyliner voltam, csak a történettel foglalkoztam. A napi sorozatokat úgy kell elképzelni, mint egy gyárat. Nem egy ember írja az epizódokat, hanem sok.  Van egy vezető író, aki az egésznek a tetején van a producerrel együtt, ők látják át az összes írói folyamatot. Alattuk vannak a story editorok, akik a storylinereket ellenőrzik, akik pedig a heti sztoriért felelősek. Az így megszülető történet alapján a dialógírók megírják a párbeszédeket, és az egészet a végén még a script editorok is átdolgozzák. Ez egy rendszer, amiből nagyon sokat lehetett tanulni. Technikai tudáson kívül például alázatot és fegyelmet, ez utóbbi szerintem különösen fontos, hiszen a művészeti egyetem nem egy túlzottan szigorú valami.

Szakmailag is hasznosnak bizonyult?

Igen. Szemben a legtöbb, többnyire beszélgetős szappanoperával, a Jóban Rosszban az akkori vezető író, Zakál Edit miatt ebben az időben kifejezetten eseménydús, izgalmas volt. Neki nagyon erős krimis-, thrilleres gondolkodásmódja van, és nagyon jó drámai érzéke. Mindig törekedett arra, hogy komoly, magas tétek legyenek az egyes epizódokban. De ez egy szappanopera, aminek megvannak a maga fogásai. Nem arról szól, mint a True Detective, ami a széknek szegez egy órára, hanem úgyis megél, hogy háttal állsz a tévének és éppen vasalsz.

Idővel feljebb lehetett lépni a ranglétrán? Voltál például dialógíró is?

Amikor Edit elment, akkor én is otthagytam a produkciót, épp akkor kezdte támogatni a Filmalap a forgatókönyvem fejlesztését. A forgatás után jelentkeztem dialógírónak, és akkor szerencsére fel is vettek.

Korábban ismerted a sorozatot?

Tudtam róla, de addig nem követtem. De amíg dolgoztam rajta, sokszor belenéztem. Azzal a háttértudással, hogy ismered ennek a gyárnak a működését és tudod az összes kulisszatitkot, nagyon-nagyon szórakoztató.

Ebben az időben figyelted a konkurens Barátok közt történéseit?

Nem.

Eközben a rendezés sem tűnt el teljesen az életedből, hiszen készítettél néhány reklámfilmet is. Hogy jött a lehetőség, és mennyire tudtad beletenni magad ezekbe a munkákba?

Megkerestek ezekkel a lehetőségekkel, és bár ez általában változó, hozzám minden ilyen munka ötletmorzsa fázisban jutott el. Megvolt, hogy nagyjából mi lenne jó, de innentől már én is a kreatívokkal együtt dolgoztam a folytatáson. Ez nem annyira szerzői munka, ebben a műfajban rengeteg ember beleszól abba, ami végül elkészül, de az első két ilyen jellegű munkánál azért bőven volt szabadságom.

Ez a műfaj is jó iskola volt a nagyjátékfilm előtt?

Persze. A Jóban Rosszban is az volt, de akkor két évig éltem egy elfüggönyözött kőbányai szobában. Miközben imádtam, hogy amit csinálok, annak nincs köze a valósághoz, de naphosszat egyedül voltam és nagyon kevés emberrel találkoztam. Ettől nagyon be tudsz fordulni. A reklámoknál viszont minden nagyon pörgős, nagyon sok emberrel találkozol, és rengeteg energia van benne. Itt igazi csapatmunka folyik, és ki lehet próbálni a közös munkát olyan emberekkel, akiket korábban nem ismertél. A reklám remek teszt arra, hogy az adott operatőrrel, díszletessel, vágóval vagy ruhással tudsz-e együtt dolgozni.

Van olyan, aki ilyen közös munka révén került be az Utóélet stábjába?

Van, és olyan is van, aki ez alapján lett volna, csak épp időben nem tudtuk a munkát összeegyeztetni.

Az Utóélet bevallottan önéletrajzi ihletésű. Mikor és miért kezdted el filmre írni ezt a sztorit?

A saját gyászomból indult. A diplomamunkánknál önálló ötletből kellett indulni, vagyis nem lehetett adaptációhoz menekülni, és akkor engem ez foglalkoztatott nagyon. Az alapötletem az volt, hogy van egy apa-fiú kapcsolat, ami nem működik jól, aztán az apa előbb meghal, majd visszatér kísértetként, és a fiúnak rá kell jönnie, hogyan szabadíthatja fel. Akármennyit is változott a könyv a fejlesztések során, ez volt az alap, és a lényeg mindvégig ez is maradt.

Tehát eleve fiú főhőssel terveztél?

Igen. Nem akartam, hogy rólam szóljon. Most már lényegesen könnyebb erről beszélnem, de akkor nagyon mélyen gyászoltam. Sokkal nehezebben bántam volna egy olyan karakterrel, aki én vagyok. Rossz érzés lett volna, ha magamat kellett volna leírnom egy dramaturgiai megbeszélésen, amikor elhangzik a kérdés, hogy milyen ez a figura. Épp elég teher volt egy ilyen gyászmunkát ábrázolni, nem akartam volna ezt tetézni.

A filmszakmai átszerveződés miatt összességében több mint hat évig tartott, mire elkészült a film. Emberileg nem vált terhessé, hogy ennyire hosszú időn át nem tudtál elengedni egy ilyen személyes indíttatású történetet?

Az volt igazán nehéz, hogy épp akkoriban állt le a filmgyártás Magyarországon, amikor indulhattunk volna, és a rengeteg ebből fakadó bizonytalanság. De én nem úgy kezdtem el dolgozni ezen a forgatókönyvön, hogy „leírom, mert valahogy túl kéne már tennem magam rajta”. Tudod, hogy megy: egyszer csak elindul egy sztori a fejedben, és érzed, hogy azzal szeretnél foglalkozni. Nem kimondott gyászmunkaként indult, ezt nem is én találtam ki, valójában menetközben világították rá, többek közt a tanáraim, hogy én tulajdonképpen most mit is csinálok. Ez egy öntudatlanabb folyamat volt, én inkább arra koncentráltam, hogy le kell diplomáznom, miközben egyébként tök szarul vagyok.

Volt olyan pont, ahol, ha csak rajtad múlik, feladtad volna és elengeded ezt a filmet?

Ha csak rajtam múlik, és nincs a Pusztai Feri és a KMH, akkor biztos. Ő volt, aki működtette ezt az egész folyamatot. Amíg írogatni kell, az oké, abban jó vagyok, de pályázni, utánajárni és elintézni dolgokat, ahhoz lehet, hogy nem lett volna lelkierőm, mert akkoriban túlságosan is a saját létfenntartásomra koncentráltam.

Mennyiben más a kész verzió attól, amit a legelején elképzeltél?

A lényege ugyanaz maradt. Egy csomó ötlet került bele menetközben nyilván. Kikerültek dolgok, bekerültek dolgok, de a szereplők, illetve a funkcióik nem változtak.  Az alapvetése nem változott, de jobb lett. Mindig jobb és jobb. Lehet, hogy viccesebb is lett menetközben, nem ilyennek indult. De nem érzem, hogy sokkal többet fejlesztettem volna a könyvet, mint mások.

A kezdetektől vidékre tervezted a sztorit?

Szerettem volna, ha a városinál sokkal zártabb közösségben játszódik a film, ahol szükségszerűen jobban egymásra vannak utalva az emberek.

A film egyfajta időtlensége is szándékos? Egy-két tárgy segít csak behatárolni, mikor játszódhat a cselekmény.

Igen. Korábban egyébként többé-kevésbé ugyanezt próbáltuk elérni a Nyomtávváltás és a Valami kék című rövidfilmjeim esetében, és ezt szerettük volna megvalósítani most is. Amit egyébként ténylegesen is látok például a nagyszüleimnél, ahol egymásra vannak halmozódva a különböző korok tárgyai. A dédnagyanyám teknője mellett ott a DVD-lejátszó és egy hatvanas évekbeli szekrénysor. Szerintem ilyen az ország is, különösen vidéken. Arra is törekedtünk, hogy semmi se legyen steril.

A szellem minden verzióban ezt az „utat” járta be?

Igen. Az alapötlet az volt – hiszen ez valahol a családon belüli kommunikációképtelenségről is szól – hogy amikor még valóban ott vannak egymás mellett apa és fia, akkor képtelenek közös nevezőre jutni, nem tudják megbeszélni a dolgokat normálisan, aztán meghal az apa és jön egy második lehetőség, amikor lehetne beszélni a szellemével, de mégsem lehet, mert dezorientált, néma és fura – de végül javuló tendenciát mutat.  Ebben is sokat segítettek a már említett workshopok.

A script doktorokon kívül konzultáltál más szakemberekkel is?

Sok emberrel beszélgettem, miközben próbáltunk megfelelő dramaturgiai segítséget találni nekem. Beszéltem lelkészekkel, náluk érdekes módon ugyanazokra a kérdésekre egészen eltérő válaszok születtek. Volt egy pszichiáter-szakértő, akivel a szorongásos neurózissal kapcsolatban tudtam konzultálni és volt egy művészetpszichológus, aki abban segített, hogy én meg tudjam írni ezt a forgatókönyvet, tehát hogy a saját családi problémáimat félre tudjam egy kicsit tenni.

A Filmalap mennyire szólt bele a munkádba?

Nem beleszólás jellegű volt a kommunikáció. Ugyanolyan volt velük az együttműködés, mint bármelyik másik nemzetközi workshopon. Valószínűleg azért is éltem meg ezt ilyen jól, mert már hozzá voltam szokva. Kérdéseket tettek fel, elmondták a véleményüket, ötleteltek, de rajtam múlt, mit kezdek a kommentárokkal. Nem volt számonkérés, ha valamit nem fogadtam meg, és meg is lehetett őket győzni. Persze volt olyan pont, amikor a Filmalapnál még azt érezték, nincs kész, én viszont úgy gondoltam, ennél többet, jobbat már nem tudok. De aztán kiderült, hogy mégis.

Mi változott ekkor?

Kivettem még tíz oldalt és az egész összeszedettebb lett.

A költségvetésetek elég volt mindenre, amit szerettél volna megvalósítani?

Volt olyan jelenet, ami végül kimaradt, mert nem fértünk volna bele a költségvetésbe. Lett volna egy focimeccs, ahol az ökumenikus csapat mérkőzött volna meg a Krisnásokkal. Sokszereplős, technikailag is bonyolult jelenet lett volna, napokat nyertünk azzal, hogy kimaradt. 

Összességében mennyire kezeltétek rugalmasan a forgatás során a forgatókönyvet?

Nem kezeltük rugalmasan. Maradtak el jelenetek azért, mert kifutottunk az időből, és a fent említett esetnél is döntenem kellett, mit ne vegyünk fel, de menetközben már nem nagyon variáltunk.

Nehéz volt meggyőznöd a rengeteget dolgozó és külföldön is rendszeresen forgató Pohárnok Gergelyt, hogy elvállalja a film operatőri feladatait?

Elolvasta a forgatókönyvet és nagyon tetszett neki. Nyilván ő nagyon sok mindent csinál, és szorosan kötődik Pálfihoz, de a Fekete kefében vagy a Cukorkékségben ez a fajta abszurd humor ugyanúgy benne van. Szerintem ez nagyon közel áll Gergőhöz, ő is szereti az ilyen szürreális baromságokat.

Dyga Zsombor személyében egy igen tapasztalt, termékeny rendezőt választottál magad mellé első asszisztensnek. Miért épp őt?

Elég sokan voltunk elsőfilmesek ennél a produkciónál, így fontos volt, hogy a gyártási oldalon lehetőleg semmi se menjen félre. Egyébként ő a negyedik rendezőasszisztens-jelölt volt, hisz értelemszerűen először azokat környékeztem meg, akikkel már dolgoztam együtt korábban. De úgy alakult, hogy ketten is épp akkor vállaltak be egy másik munkát, és végül a harmadik választásom ajánlotta Zsombort, saját maga helyett, mondván, hogy Zsombor jobb. Ezelőtt nem is ismertük egymást, de ő nem csak rendezőként, asszisztensként is rengeteget dolgozik. Ő csinálta a teljes gyártási tervünket, komoly segítséget jelentett. Nála lelkesebb filmes szerintem tényleg kevés van.

A szereplőidet hogy választottad ki? Eleve rájuk írtad a szerepeket, vagy volt casting a forgatás előtt?

Volt olyan, akire eleve gondoltam írás közben, és ő is játszotta, de volt, aki nem ért rá, nem vállalta vagy épp nem engedte el a színháza. Volt olyan, aki amatőrként került be, és olyan is, akit castingon találtunk.

A főszereplő, Kristóf Márton hogy került képbe?

Őt már korábbról ismertük egy ismerősünk révén.

Nehéz volt közös nevezőre hozni az amatőr szereplőid jelenlétét a profi színészek játékával?

Ennek két oldala volt. Az amatőr színészeknek azt kellett legyőzniük magukban, hogy ők nem színészek, míg a többiek azok. A profiknak pedig, például Gálffi Lászlónak, nagyon le kellett csupaszítani a játékát ahhoz, hogy a Marci mellett ne legyen sok. De mind fel tudták mérni, miről van itt szó. Ugyanakkor Csákányi Eszter például a figurájából fakadóan nyugodtan lehetett több, mert ez a típus ilyen az életben is, függetlenül a környezetében lévőktől. Ugyanez igaz az autószerelőre is.

A filmeddel kapcsolatban és a korábbi interjúidban is többször előkerült Wes Anderson neve. Rajta kívül mely alkotók vagy filmek nyújtottak még inspirációt? Kerestél kifejezetten a gyászmunkáról, felnövés történetről, esetleg szellemekről szóló filmeket?

Nem emlékszem rá, hogy kifejezetten gyászmunkás filmeket néztem volna. Azok inkább drámák. Nyilván nagyon más, de így hirtelen a Koszorúslányok jut az eszembe például. Nem konkrét hasonlóságok, hanem a fapofa humor miatt. Inkább a forgatókönyvírás során voltak minták, amikor megnéztük, melyik zsáner mitől működik. Meg a szellemábrázolás miatt tanulmányoztuk a kísértetfilmeket. Például a Reese Witherspoon főszereplésével készült Ha igaz volna… bizonyos szempontból referencia volt. Ott is teljesen valóságos a szellem alakja, eleinte úgy tűnik, valódi ember. Nem tud megfogni semmit, de az asztalra például rá tud ülni és van árnyéka is. Ezután nem kellett túlgondolni ezt a részt, mert úgy működik a film, hogy elfogadtatja a saját szabályait rögtön az elején.

Nehéz volt elengednek az utolsó verziót?

Tudtam volna még vagdosni, de be kellett fejeznem, mert nem tudtuk volna tovább finanszírozni az utómunka költségeit.

Mikor láttad utoljára egyben a filmet?

Karlovy Varyban.                      

Ott is érezted, hogy szíved szerint még dolgoznál vele?

Persze.

Elolvasod a kritikákat?

Igen. Van, amelyik miatt még nagyon izgulok. Nagyon érdekes látni, hogy valaki azt írja, ez egy vígjáték, amiben vannak szomorú részek, míg más szerint ez egy dráma, amiben vannak vicces részek.

Korábban nyilatkoztad, hogy volt egy verzió, ami bevallottan nem tetszett Andy Vajnának. Beszéltél vele a premier után?

Nem beszéltem vele, de úgy tudom, hogy tetszett neki a film végső verziója.

Jelenleg milyen filmeken, sorozatokon dolgozol?

Egy ideje dolgozom az HBO-nál mint sorozatfejlesztő, nem saját anyagon, hanem egy külföldről vásárolt licencen.

Rendeznél nagyjátékfilmet más forgatókönyvéből?

Attól függ. Íróként van egy elképzelésem arról, milyen egy jó forgatókönyv, és elég kényes vagyok a szövegekre. Egyébként épp a közmédia Fapad című új, októberben induló sorozatánál éreztem azt, hogy olyan humora van, ami nagyon közel áll hozzám. Litkai Gergely és Vinnai András olyan forgatókönyvet adtak a kezembe, amitől hiperlelkes lettem.

Van már újabb nagyjátékfilm terved?

Igen, de olyan fázisban van, hogy egyelőre még a Filmalaphoz sem adtuk be. Az íráshoz kell egy kis nyugi, és ebben nem volt részem mostanában, de az a tervem, hogy ebből hamarosan írok egy első verziót vagy legalább egy treatmentet.