Az elbeszélés nehézségei – Rithy Panh: A hiányzó kép

2014. 11. 26. • Kovács Bálint |

Hogyan lehet úgy beszélni egy rettenetes diktatúráról, hogy az valóban hatásos legyen, és képes legyen átadni valamit a borzalmakból azoknak, akiket a képernyő szinte már immunissá tett a hasonló történetekre? Valahogy úgy, ahogyan azt a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon vetített A hiányzó kép teszi. SZEMLE -VERZIÓ

A hiányzó kép

(L'image manquante)

színes, kambodzsai-francia dokumentumfilm, 92 perc, 2013

rendezte: Rithy Panh

írta: Rithy Panh, Christophe Bataille

producer: Catherine Dussart

operatőr: Prum Messa, Rithy Panh

vágó: Rithy Panh, Marie Christine Rougerie

zene: Marc Marder

A diktatúrákról szóló dokumentumfilmek alkotói, ahogyan az Iskola a határon lírai énje, mindig az elbeszélés nehézségeivel szembesülnek: hogyan nem válnak közhelyessé, hatástalanná, elcsépeltté a sokszor látott-hallott, propaganda- és ellenpropaganda-filmeken, történelemórákon, más dokumentumfilmekben folyvást ismételt képsorok az elnyomó rezsimek borzalmairól? Hogyan tudja a társadalmi érzékenységgel feltétlenül együtt járó, egyre magasabbra kerülő ingerküszöböt is átlépni az újabb dokumentumfilm?

Rithy Panh Oscar-jelölt és Cannes-ban is díjazott dokumentumfilmjét a Vörös Khmer kambodzsai rémuralmáról az teszi korszakalkotóvá, hogy nem pusztán a kihívásnak való megfelelés vágyából képes egészen kiváló és egyedi, fantáziadús és kifinomult eszközökkel újszerű lenni, de folyamatosan reflektál is a sorolt problémákra, hiszen fő témája is rokona ugyanennek a kérdésnek: ez a hivatalos emlékezetpolitika, a rendszerszintű visszaemlékezés szembeállítása az egyén helykeresésével a történelemben. Azaz Rithy Panh író-rendezőnek nem pusztán azért fontos, hogy újszerű eszközökkel, egyedi gondolatvilággal mutassa be Pol Pot Kambodzsájának legsötétebb éveit, hogy a néző ne legyen képes a jól szituált európai értelmiségi együtt érző sóhajával elintézni a képsorokat, de azért is, mert az emlékezés és emlékeztetés bevett módszerei cserbenhagyták abban, hogy felidézze a saját maga számára fontos és traumatikusan kínzó emlékeit, ezeket a címben is megidézett hiányzó képeket.

Úgyhogy Panh fogta magát és készített jó néhány – lenyűgözően, mégpedig a szó szoros értelmében lenyűgözően sok – agyagfigurát és a hozzájuk tartozó „terepasztalokat”, hogy azok segítségével mutassa meg mindazt, amiről nem készültek fényképek és felvételek. Vagy amit máshogyan lehetetlen lenne hitelesen megmutatni: a kis szobrocskák olyan közvetítők, amelyek tökéletesen hidalják át a film valóságosságra törekvésének eredendő kudarcát azzal, hogy – el- és kiemelve a történetmesélést a realizmusból – a megszokotthoz képest máshogyan késztetik a nézőt az ábrázolt valóság fejbeni újrateremtésére. Mindennek fontos hatáseleme az egyediség: míg egy archív felvétel szerencsétlen, lesoványodott emberekről, akik egy saras tócsából isznak a bivalyokkal, uniformizált érzéseket hivatott kelteni, addig ugyanennek agyagfigurákkal megmutatott változata csak beindítja a nézői képzeletet, és ki-ki úgy dekódolja a testi-lelki szenvedés kódjait, ahogyan az őt, és csakis őt a leginkább meg tudja érinteni.

Ráadásul – ezúttal sincs rá jobb szó – lenyűgöző az is, ahogyan Panh a „bábokat” megformálja és kezeli, elhitetve a nézővel, pontosabban bebizonyítva, hogy azok tényleg mindenre alkalmasak. Az arcok tökéletesen kidolgozottak, képesek érzelmeket közvetíteni, a rendező ezernyi helyzetet – táncmulatságtól éhezésig – ábrázol rém ötletesen, és az újabb meg újabb meglepő megoldások is izgalmasak és szépek: mint amikor egy ecset Pol Pot direkcióinak megfelelően feketére festi az összes bábu addig színes ruháját, vagy amikor az archív képsorokat háttérül használva vetítik rá a figurákat a képekre. A hiányzó kép vizuálisan is egy nagyszabású mozifilm igényességével készült.

Persze nem igaz, hogy ettől már korszakalkotóvá válhat egy film, mert a forma kevés lenne, ha nem társulna hozzá olyan tartalom, amely hatásosságában, újszerűségében felér a megvalósítás egyediségéhez. De Rithy Panh a diktatúrákról szóló dokumentumfilmek másik legnagyobb kihívásának is meg tud felelni: képes úgy megragadni a tapasztalati anyagot, hogy abban ne a hasonló rezsimek sablonszerű trendjeire figyeljünk fel – amelyekre felhívni a figyelmet persze szintén hasznos vállalás, de hatása kevésbé zsigeri –, de új szempontokat, új tudásanyagot, új felismeréseket képes hozzáadni az elnyomó rendszerekről szerzett korábbi tudásunkhoz. Ennél többet pedig egy hasonló dokumentumfilm nem is érhet el.

Mindennek csak egyik eleme az itt-ott talán túlontúl is patetikussá váló, noha kétségkívül eredeti költőiség: mint amikor az egész történetet elbeszélő rendező, aki kisfiúként élte meg a Vörös Khmer uralmát, a Holdra szállást látva folyton a közeli-távoli bolygóra vágyik, mert úgy gondolja, az az egyetlen hely, ahol hazájával ellentétben nem borítja vér az összes utcát. Az ilyen képeknél hatásosabb, amikor az elbeszélő olyan aspektusait tudja megragadni a diktatúrának, amelyek rendre kimaradnak történelemórák filmvetítéseiből. Rettenetesen megrázó, és a gyönyörű agyagfigura-koreográfia miatt csak még csontig hatolóbb például a történet az anyáról, akit már annyira megtört a hatalom agymosása, hogy nem hajlandó megfőzni a kislánya által (Kambodzsában valóban halálos bűnt elkövetve) „lopott” kukoricát, így a legkisebb gyerek reggelre éhen hal – egy rendszerben, ahol bár minden közös, a hatalom legfőbb fegyvere és kontrolláló lehetősége maga az éhség. Vagy az elbeszélő története a nagy nehézségek árán lopott halról, amit már csak későn, anyja holttestéhez tudott hazacsempészni. És mindezek mellett ott van az az elejtett félmondatot a katonai vezető kutyájáról, akinek mindig van valami élelem a tálkájában.

Rithy Panh csak néhány elveszett képet keres, megörökítetlen emlékeket, az emlékezés aktusaiból kihagyott apróságokat. De többet, nagyon sokkal többet talál meg ennél megrázó, esztétikailag csodálatos és filmnyelvileg is újszerű filmjével.

Filmkultúra

Az elbeszélés nehézségei – Rithy Panh: A hiányzó kép

Kapcsolat