Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

„Amikor az a kicsi is a mindent jelentheti” – Kis Hajni rendező

Kis Hajni még csak most írja első nagyjátékfilmjét, de már a hazai és a nemzetközi filmszakma elismerését is kivívta: Szép alak című kisfilmjét diák-Oscarra jelölték, a Last Call pedig a Friss Hús Rövidfilmfesztivál fődíját vitte haza áprilisban. A fiatal rendezővel a diák-Oscarról, a Last Call régi-új felfedezettjéről, Zsurzs Katiról, és arról is beszélgettünk, miért hozza mindig kínos szituációba a karaktereit. INTERJÚ

A Last Call-lal megnyerted a Friss Húst, a nagyjátékfilmedet pedig most fejleszted az elsőfilmeseket támogató Inkubátor Programban. Miért nem a Filmalaphoz pályáztál vele?

Ösztönös döntés volt. Júniusban zártuk le a diplomafilmemet [a Last Callt – S. T.], és amikor megláttam, hogy szeptemberben már lehet pályázni az Inkubátoron, arra gondoltam, miért ne próbálnám meg? Tetszett, hogy azonnal elkezdhetek dolgozni rajta, és belekényszerülök egy alkotói folyamatba, ahol nincs lehetőség túl sokáig bíbelődni az anyaggal. Egy inkubátoros film gyorsabban elkészülhet, mint egy filmalapos, és szerintem egy első filmnek jót tehet, ha nem ülnek rajta évekig, inkább spontánul, érzésből születik. Jelenleg az első drafttal vagyunk készen.

Miről fog szólni a Külön falka?

Egy éjszakai kidobóról, aki egy éve jött ki a börtönből, és egyszer csak beállít hozzá a volt felesége a tízéves kislányukkal, hogy vigyázzon rá öt hónapig, amíg ő elmegy egy hajóra vendéglátózni. Nem egyszerű eset a kislány, öntörvényű és vad, de az apja is nehéz természet: a keresetlen őszinteségével könnyen zavarba hozza a környezetét, és ez a nyersessége már ad egy alaphangulatot a filmnek. Ennek a két csiszolatlan embernek kell alkalmazkodnia egymáshoz, és a főszereplőnek, Gyurinak hirtelen helytállni apaként, és például azután, hogy éjjel a Kazinczy utcában még egy részeg angol turistacsapatot vert szét, a hajnali szülői értekezleten értelmesen felszólalni a dühös anyák között. Realista film lesz, egyszerű, hétköznapi helyzetekkel, de szeretnék bizonyos jeleneteket hangulatilag és vizuálisan is elemelni.

Miért ez a történet kívánkozott ki belőled első nagyjátékfilmként?

Régóta szeretnék egy apa-lánya filmet csinálni. A Last Callt édesanyámnak címeztem, vele is éltem, amíg készült, de édesapám is erős hatást gyakorolt az életemre. Évek óta keresem azt a történetet, amiben ki tudom fejezni azt az érzelemvilágot, ami megéltem vele, hogy ne a saját életemet kelljen egy az egyben filmre írnom.

Last Call. 2017

Fontos, hogy eltartsd magadtól a történetet? Nem csinálnál „így jöttem” filmet?

Valamennyire ez is „így jöttem” film, de nekem sokat segít, hogy elképzelhetek hasonló érzelmeket megélő, de más valóságban létező karaktereket. Azt vettem észre, hogy ha a saját életemről írok, akkor nincs meg az objektív rálátásom a jelenetekre. Ettől még mindegyik filmem olyan élethelyzeteket ad vissza, amiket valamilyen módon átéltem. Az anyukám például hasonló figura, mint Zsurzs Kati a Last Callban, és ha nem is történt meg vele az, ami a filmben, azért megtörténhetett volna. De ezekre a párhuzamokra sokszor csak utólag jövök rá. Nem tudnék úgy filmet csinálni, hogy eldöntöm előre, milyen szakaszt fogok feldolgozni az életemből. A nagyjátékfilmnél azért volt kezdettől fogva gyanús, hogy szorosan kötődöm hozzá, mert évek óta vissza-visszatértem különböző felállásban egy kisgyerekhez és az apjához. Sok téma, karakter, kép szokott előjönni a fejemben, és ami a legjobban vonz vagy inspirál, ami a legtöbb új jelenetet és képet hozza elő, afelé szoktam elindulni. Így született a nagyjátékfilmem ötlete is.

A Last Callnál mi volt a kezdőpont, ami beindította az írást?

A Last Call nehezen született meg, így fél évvel később végeztem az SZFE-n, mint az osztálytársaim, mert semmilyen ötletemmel nem voltam megelégedve. Másrészt folyton azt kérdezgették tőlem, hogy lesz-e olyan jó, mint a Szép alak, és úgy éreztem, ekkora nyomás alatt nem tudok filmet csinálni. Majdnem nem csináltam diplomafilmet, de aztán beleszerettem a nyelvvizsgajelenetbe. Tudtam, hogy jó lenne felhúzni rá egy filmet, de sokat szenvedtem a struktúrával, mert a Last Callnak sincs egy klasszikus értelemben vett cselekménye, az fogja össze a látszólag véletlenszerű eseményeket, hogy egy nap alatt történnek meg egy emberrel.

Azt is tudtad, hogy egy nagymamát fognak megizzasztani a vizsgán, aki azért akar középfokút angolból, mert menne ki a lányához Angliába vigyázni az unokára?

Értem, miért mondják rá, hogy nagymama, de az én szememben ő elsősorban egy anya. Az anyák elemi erejű energiájával harcol, küzd, megy előre, de közben kétségbeesetten próbál fennmaradni az életben. Elkezdtem egy vegyészmérnök ismerősömmel improvizálni, aki hasonló karakter, zavarba ejtő erővel dominálja és teremti le a környezetét, és ekkor beugrott a nyelvvizsgajelenet, összekapcsoltam a kettőt, és ez hozta magával a történetet, hogy igen, ez az a nő, aki külföldre akar menni.

Nehéz nézni ezt a jelenetet, ahogy igyekszik, beleizzad Zsurzs Kati, hogy sikerüljön a vizsga, de látni, hogy csak töri az angolt, és csak megalázza magát.

Egyben szerettem volna felvenni ezt a jelenetet, de sokáig nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog. Valamin mindig elcsúszott: vagy hamis volt, vagy túl beidomult a dialóg, mert mindenki tudta már, mit kell mondania, és így kiveszett belőle az a természetes zavar, ami egy vizsgaszituációban előjön. Amikor már hatodszorra vettük fel, és még mindig nem voltam vele elégedett, szóltam John Barfieldnak, a vizsgáztatónak (aki a való életben is vizsgáztatott már), hogy a harmadik kérdéstől térjen el a forgatókönyvtől. Zsurzs Katinak erről nem szóltunk, és mivel ő tényleg nem tud angolul, amikor John improvizált pár egyszerű kérdést, amire egy középfokún tényleg ciki, ha nem tudod a választ, őszinte döbbenet ült ki az arcára. Később mondta, hogy majdnem leállt, mert annyira zavarba jött, hogy úgy érezte, nem tudja folytatni a jelenetet. John viszont két-három kérdés után visszatért a forgatókönyvhöz, így be tudtuk fejezni a jelenetet, és meglett egy három perces, megszakítatlan felvételben azzal az őszinte zavarodottsággal, amit ki akartam hozni a nyelvvizsgáztatásból.

Last Call, 2017

Zsurzs Kati hogyan került be a filmbe? A Last Call egyik nagy dobása, hogy ő lett a főszereplő. Lenyűgöző természetességgel játszik, mégis ritkán osztanak rá filmszerepeket.

Eredetileg amatőrrel akartam megcsinálni a filmet, és olyanokkal próbáltam, akiken látszódott az a megtörtség, ami ilyen korban már szokott egy-egy nőn. Egy pontig csodálatosan is működtek, például a nyelvvizsgán, ahol látszott rajtuk a kiszolgáltatottság, de ahogy olyan helyzetbe kerültek, ahol már nemcsak ülni kellett, hanem dinamikusan mozogni és több szereplővel együtt érzelmeket kifejteni, ott elvéreztek. Ezért hívtunk be színészeket is castingra, köztük Katit is, akit hiába szerettem már gyerekként az Abigélben, azt csak egy castingon tudtam megnézni, milyen a kémiája a karakterrel. Katin látszott is, hogy nem érzi jól magát a castinghelyzetben, de elképesztően jól oldotta meg az improvizációs feladatot. Egy orvosi rendelőben kellett megvádolnia egy okostelefonozó fiút azzal, hogy az ő iPhone-ját nyomkodja, amit nemrég hagyott el a 4-6-oson, és valahol az őrület határán billegve kérni vissza a telefont, ami akár az övé is lehet, de nem lehet megállapítani, hogy tényleg igazat mond-e. Kati pedig, mintha kést vágtak volna a kezébe, olyan fájdalommal az arcán kérte vissza azt az iPhone-t a sráctól. Érezni lehetett, hogy a végsőkig is elmegy, és nem száll le a fiúról a rendelőben. Hiába mondtam, hogy „Ennyi!”, még utána is szerepben maradt, és nem értette, miért nem kapja vissza a telefonját: ki is szólt nekem, hogy „Én most tényleg nem tudom, hogy mit csináljak. Hívjak rendőrt?” Egy az egyben megvolt benne az a rámenősség és érzelmi túlfűtöttség, amit a karakterben akartam látni, úgyhogy nem volt kérdés, hogy neki adom a főszerepet.

Az egyértelmű volt, hogy a végén nyitva hagyod, kimegy-e végül az unokájához?

Nekem mindig a befejezést megírni a legnagyobb kínszenvedés. A Szép alaknál a forgatás előtt egy nappal még nem tudtam, hogyan fog véget érni. A Last Callén is sokat gondolkodtam, de azt szerettem volna, hogy olyan helyzetbe jusson el ez a nő, mintha felébredne egy rémálomból és végre megpihenne egy kicsit. A filmben állandó mozgásban van, mintha a környezete és önmaga elől is menekülne, ezáltal a döntései mindig egy pillanatnyi érzelmi kavalkádból születnek, és nincs tiszta rálátása önmagára. Nem mondjuk ki a filmben, de vélhetően az egész életét így élte, és ez a nap jól kifejezi, hogyan tette tönkre egy-egy kapcsolatát. Ő nem egy áldozat a filmben, hanem önmaga áldozata is. Fontos, hogy megszülessen az irányába az együttérzés, de az ne sajnálkozásból fakadjon, hanem abból a felismerésből, hogy mind ilyenek vagyunk, mind üldözzük önmagunkat, és büszkeségből vagy a folytonos túlakarásból elgáncsoljuk a lehetőségeinket. Számomra az volt a fontos, hogy a végén üljön le először, és lássam az arcán egy pillanatra, hogy megért valamit abból, ami történik vele. Ebből a szempontból mindegy, hogy elutazik-e Angliába vagy sem, mert neki nem lesz jobb akkor se, ha marad, és akkor se, ha kimegy. Ez tragikus, de mégsem az, mert ha megszületik a felismerés, akkor talán egy felelős döntést tud majd hozni végre.

A képi világ megteremtéséhez hogyan közelítesz? A rendezők szeretnék, ha pár képkockáról felismernék a filmjeiket, te viszont eddig olyan realista filmeket rendeztél, amikben a vizuális stílust alá kell rendelni a történetnek.

Alá is rendeltem, ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy legyen egy-egy kép, ami beleég a néző emlékezetébe, mint például a Szép alakban, amikor a takarítónő zenét hallgatva gurul végig a folyosón, vagy amikor a Last Callban Zsurzs Kati egy internetkávézóban Skype-ol az unokájával, és hirtelen táncolni kezd. A nagyjátékfilmben még több lehetőségem lesz ilyen képeket elhelyezni. Már most látok többet magam előtt.

Az egész filmet látod előre a fejedben?

Az egészet nem, de vannak képek, amik megjelennek előre, és azoknak érzem az erejét. Ezeket aztán a forgatáson is próbálom megvalósítani, de ha ledobja őket a történet, akkor hagyom. Sosem erőltetnék bele a filmbe egy jó képet csak azért, hogy benne legyen. De az ilyenekkel nehéz mellényúlni, mert sok mindent kipróbálunk a forgatás előtt kamerával is, és akkor még lehet változtatni, ha valami nem működik. Másrészt pedig a forgatáson is folyamatosan alkalmazkodni kell a spontán felmerülő dolgokhoz. A Last Callnál már a castingos improvizációk során is születtek jó mondatok és természetes pillanatok, amiket saját kútfőből nem biztos, hogy megszültem volna, de sokat csiszoltak a forgatókönyv életszerűségén.

Last Call, 2017

Az improvizációkból szoktál új ötleteket nyerni a forgatókönyvhöz?

Inkább a meglévőkből szeretnék minél többet kihozni, hogy minél pontosabbak vagy kínosabbak legyenek. Szeretek kínos szituációba hozni karaktereket, hogy aztán megpróbáljanak segítség nélkül kimászni belőlük, és ezeket a kínos helyzeteket jól meg lehet figyelni az improvizáció során.

Miért szereted ezeket a helyzeteket?

Mert mi magunk is sokszor kerülünk kínos helyzetbe, amik sokat hozzáadnak a személyiségünkhöz, mert annyira a bőrünkön érezzük őket, hogy utána tanulságként szolgálnak az életünkre nézve. A határhelyzeteket keresem az emberi sorsokban, amikben látszólag nem olyan nagy a tét, de az a kicsi is a mindent jelentheti annak az embernek, és ezáltal kénytelen kínos helyzetekbe hozni magát, hogy elérje a céljait.

Ez dramaturgiai fogásnak sem rossz, mert feszültséget teremt, mélyen azonosulunk a szereplővel, drukkolunk neki, hogy kikeveredjen a feszengős helyzetből, miközben tudjuk, hogy úgyse fog sikerülni neki.

Pontosan. Nem megalázni akarom a szereplőimet, inkább egy mélyebb azonosulást szeretnék kiváltani, ami azon a felismerésen alapul, hogy mi magunk is folyamatosan ilyen helyzetekbe lavírozzuk magunkat.

Mindig is filmrendező akartál lenni?

Nem. Csak azt tudtam biztosan, hogy valahogyan ki szeretném fejezni magamat, de ez a vágy több téren is lecsapódott: már gyerekkoromtól kezdve írtam, drámakörökbe jártam, és a színház is nagyon vonzott. Végül azért választottam a filmrendezést, mert azt éreztem, ez elégíti ki a legtöbb szinten az önkifejezési vágyamat, hiszen benne van az írás, a képi látásmód, a színjátszás, a zene. Nem voltam filmőrült, de a film biztosította nekem a legnagyobb játszóteret, és az is sokat számított a döntésben, hogy ez az a művészeti ág, amely manapság a legtöbb embert tudja megszólítani. Vonz a színház is, elsősorban az intimitása, de egyelőre több lehetőséget látok a filmben.

Ezeket a lehetőségeket pedig már elismerésre is váltottad, a Szép alakot jelölték a diák-Oscarra, de végül nem kerültél be a legjobb három közé. Hogy élted ezt meg?

Nem bontottam pezsgőt, amikor kihirdették az eredményt, de nem is nyugtatóztam magam utána egy hétig. Próbálok nem azonosulni a sikerrel, hogy ne vesszek el benne, és ha ez sikerül, akkor a kudarcot sem élem meg olyan fájdalmasan.

Volt hozománya azért a diák-Oscarnak? A „rendes” Oscarnál már a jelölés is jó reklámot biztosít a rendezőnek.

Ha nem is hollywoodi producerektől, de azért jöttek megkeresések, és jött egy olyan szakmai figyelem, ami után már nem kell egy kiseposzt írnom arról, hogy képes vagyok megrendezni az adott filmet, mert kialakult felém egyfajta bizalom.

A második évfolyamban végeztél az SZFE-n, amit már az új, 6x6-os rendszerben oktattak, és együtt, hatfős csapatokban tanultatok és dolgoztatok az írókkal, operatőrökkel, vágókkal, hangmesterekkel és gyártásvezetőkkel. Milyen előnyét, illetve hátrányát látod ennek a képzésnek?

Jó volt, hogy az elejétől kezdve arra voltunk kényszerítve, hogy csapatban dolgozzunk, és nem az egyetemen kívülről kellett magunk köré szervezni egyet. És mivel rotációban cserélődtünk egymás mellett, lehetőségünk volt több emberrel is kipróbálni magunkat. Rá voltunk kényszerítve, hogy kijöjjünk olyanokkal is, akikkel nehezebb volt, és elfogadjuk, hogy az élet nem csak Mary Poppinsokkal vesz körbe egy forgatáson. Rendezőként a forgatókönyvírókkal volt a legtöbb súrlódás, mert a Színművészetin még mindig inkább szerzői filmeseket oktatnak, és így a többségünk ragaszkodik ahhoz, hogy magunk írjuk a filmjeinket. Amikor olyasvalakit osztanak melléd rotációban, akivel nagyon nem egyezik a gondolkodásmódotok, azt nehéz elfogadni. De általában megoldódtak ezek a helyzetek, és akadtak olyanok, akikkel nagyon jó munkakapcsolatot tudtunk kialakítani. Akikkel például a Szép alakot csináltam, annyira hasonlóan gondolkodtunk a filmezésről, hogy a Last Callt is együtt csináltuk, és ennek szellemében az első nagyjátékfilmemet is velük akartam – ez is egy érv volt az inkubátoros pályázat mellett.

Szép alak, 2016

A későbbiekben is szerzői filmeket szeretnél csinálni és magad írni a filmjeidet?

Szeretnék szerzői filmeket csinálni, de örülök, ha van egy külső szem, aki objektíven rálát a filmre. A Last Call után a Külön falkát is Szántó Fannival írom, aki dramaturgként végzett az SZFE-n. Ha találsz valakit, akivel ennyire jól tudtok közösen gondolkodni, az nagy kincs, meg kell becsülni.

A filmjeidet nézve az a benyomásom, mintha azok a figurák érdekelnének, akik mellett elmegyünk az utcán, akiken átnézünk a hétköznapokban. A Szép alakban a népszerű diáklányba beleszerető takarítónő szinte láthatatlan, de a Last Callban sem akar már senki kapcsolatba kerülni a főszereplővel: a lánya nem szeretné, hogy kimenjen hozzájuk Angliába, a férje nem beszél vele, és a hivatalban is „rálépnek”, félreállítják…

Nemcsak filmen, az életben is vonzódom a megviselt sorsú, peremvidékre szorult emberekhez, akik nem tudnak szervesen integrálódni a társadalomba, és a nem mindig logikus döntéseikkel akarva-akaratlanul is zavart keltenek a rendszerben. Az olyan emberek is érdekelnek, akik egyértelműen valamilyennek tűnnek, és meg vannak bélyegezve, de ha mögéjük nézel, kiderül, hogy egyáltalán nem általánosítható a személyiségük. A nagyjátékfilmemben is egy ilyen karakterrel foglalkozom. A kidobókról negatív sztereotípiákat ápolnak az emberek, de most, ahogy sorra találkozom kidobókkal, elképesztő figurákkal ismerkedtem meg, akik az írásban is inspirálnak.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322