Az idén 30 éves, és 12. alkalommal megrendezésre került Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon szereplő 342 film 30 ország alkotóinak kezeiből került ki; szokásukhoz hűen ismét igazán változatos programokkal várták a látogatókat a KAFF szervezői. Az itt bemutatott, nyertes és említésre érdemes filmekből következik egy teljesen szubjektív válogatás. SZEMLE

A 2015-ös KAFF európai versenyprogramjában került bemutatásra Jan Balej cseh rendező A halbolt hercegnője című egészestés bábfilmje. A szakmában veteránnak számító Balej Kis hableány adaptációja, Hans Christian Andersen 1831-ben megjelent klasszikusának modernizált újraértelmezése. A cseh animációs filmekre jellemző hangulatot, és stílusjegyeket magán viselő alkotás pozitív visszhangot kapott korábban Annecy-ban és Karlovy Vary-ban egyaránt. A KAFF-on ugyan díjat nem nyert e film, mégis úgy tűnt a magyar közönség erős érzelmekkel fogadta ezt a groteszk, baljós hangulatú, sejtelmes kikötői miliőbe helyezett közismert mesét. A halbolt hercegnőjét nehéz semleges szemmel nézni, az embert vagy magába szippantja a kulisszák és bábok stílusa, vagy émelyítően nyersnek, töménynek, és unszimpatikusnak találhatja a kissé bizarr kinézetű szereplőket és háttereket.

Ez a bábfilm szorosan követi az eredeti Andersen mese dramaturgiáját, az eltérések leginkább komikusak, és nem kevés társadalomkritikai ízt kölcsönöznek a történetnek; a kis hableány,  Kicsi, egy igazán naív és felszínes techno-rajongó tinédzser, a Király egy gyakorlatias és rideg halkereskedő, a potenciális hősszerelmes tengerész Balej adaptációjában egy kikötői bordély-nightclub kétes életű tulajdonosa. Az esztétikától mentes erotika, nyomasztóan túlhasznált szexuális utalások tobzódnak a korrupt és dekadens kikötői utcák lakóinak életében, melynek szimbolikája leginkább a felnőtteknek lesz érthető és releváns. Ez a mese a tipikusnak mondható cseh humoron kívül azonban viszonylag keveset tartogat a gyereknézők számára. Andersent követve, a mese főhősnője, Kicsi, naivságáért, és tisztaságnak is értelmezhető ostobaságáért itt is az életével fizet, tragikus sorsa túl sok tanulságot mégsem közvetít a közhelyeken túl, miszerint „a szerelem vak”, „a család fontos”, „a férfiak mocskos szélhámosok”.          

Ami magánál a modernizált adaptációnál sokkal érdekesebb kérdéseket vethet fel, hogy vajon mégis miért ezt a formátumot választották a történet elmeséléséhez?  A film 410 napon át készült, érezhetően az alkotók elképesztő odaadásával, a bábkészítés szeretetéből, szakmai tudással, és jelentős költségvetésből (1,5 millió euróból).  Mégis, ahogyan a 75 perces film már a felénél járt, azon vettem észre magam, hogy nem vagyok teljesen biztos benne, hogy bármiféle együttérzést tudnának kicsikarni belőlem a felvonultatott (egyébként kifogástalanul megépített) bábfigurák. Kerestem a hibát, és az tűnt fel, hogy a szereplőknek pont az arca volt a legkevesebb változóval és animációs lehetőséggel ellátott része. Miközben az érzelmek közvetítésének az arc tagadhatatlanul központja, ezek a bábok, pont az arckifejezéseikkel voltak képesek a legkevesebb információ és érzés átadására. Tudom, hogy az egyik ok amiatt érdemes lehet bábfilmeket készíteni (és nézni), az pont az ilyen jellegű, a műfaj korlátai által előhívott kényszer, ami együttérzésre, a beleérző, empatikus készségek felébresztésére hívja a nézőt. Azonban a tágra nyitott, üresen meredező szemek, és a görcsös mosolyba, vagy érzelemmentes vonalba fagyott szájak nagyon nehéz helyzetbe hozták a filmkészítőket (és ezáltal a 'báb-szereplőket'), mivel a mozgásukkal, testrészeikkel kellett eljátszaniuk mindent, ami a szándékaikat, érzelmeiket kellett volna, hogy közvetítsék. Kicsi, a főhős kislány nővé válásának egyik lépése, a tizenötödik születésnapjára szervezett házi mulatság jelenete volt az egyik leginkább érzékletes példája ennek; a kis hableány-család ünnepsége bizarr és szomorú látványt eredményezett, mivel a bábok tánca, arckifejezések hiányában inkább egy értelmetlensége miatt nyomasztó,  robotikus, repetitív rituáléra emlékeztetett, ami érdekes hatás/látvány, amennyiben tudatos döntés eredménye. Természetesen ez lehet maga a kihívás, egy ilyen kaliberű bábfilm elkészítésében, hogy a készítők saját magukat korlátozzák, és így magasabb szintű kreativitás szükséges a történet elmeséléséhez is. A film zárójelenete miatt biztosan így is sokak számára emlékezetes marad Balej kis hableánya, kinek élettelen testéért a hajnali fényben maga a tengervíz jön el, hogy a kis kanyargó, kockaköves kikötői utcákon át visszasodorja születési helyére, a nyílt tenger hullámai közé.

A 2015-ös KAFF nagydíját és a filmkritikusok díját a magyar-lengyel Ducki Tomek, Fürdő/Laznia című rövidfilmje nyerte. Egy impozáns fürdőben két, már nehezen mozgó idős hölgy találkozik, komikus bemelegítés után ahogy a vízbe érnek, őrült úszóversenybe kezdenek egymással. A medence aljáról éles fény szűrődik át, beleúsznak, és feltehetően egy alternatív dimenzióba, egy évtizedekkel azelőtti olimpia úszóversenybe csöppenek, ahol folytatják az ádáz küzdelmet, mint fiatal úszónők. Végül a főszereplő, piros úszódresszes néni célba ér, ... a fürdőben. De a kék versenyző sehol sincs, mint kiderül a fejjel lefelé vizualizált alternatív olimpiai versenyben viszont ő diadalmaskodott. A feloldás természetesen keserédes, a törékeny idős hölgy egyedül marad a fürdőben az emlékeivel. A melankolikus történethez igazán jó választás volt az elmosódó körvonalú, ízléses akvarell technika.

Ducki Tomek nyertes filmjén kívül még két videoklippel is részt vett az alkalmazott animációs szekciókban, a pszichedelikus Paradise Awaits, mely szintén kézzel festett akvarell elemekkel operál, és a Basement Jaxx számára készített Unicorn, mely egy modernebb, viccesen minimalisztikus vektorgrafikus látványvilágú zeneillusztráció. A MOME-t és a londoni National Film and Television School-t is megjárt Ducki, kiváló példa abból a fiatal, feltörekvő animációs mezőnyből, amelynek felemelkedése az elmúlt években jól mutatja, hogy a magyar filmes szakembereknek, az alkalmazott animáció területén is van helye a nemzetközi porondon. Alkotásaikról már nem sugárzik a kelet-európaiság, sem technikailag, sem mondanivalójukban. Ez a fejlődés nem feltétlen és kizárólag erény, és nem is fogható kizárólag a globalizációra, bár kétségtelenül nagy szerepe van annak is, hogy ez a generáció már nem a Mézga családon, Kukori és Kotkodán és a Zenebutik-on nőtt fel.

Ehhez a legújabb-hullám alkotói vonalhoz sorolnám a zsűri által a legjobb alkalmazott animációnak választott Paperworld készítőit, Ruska Lászlót és Ringeisen Dávidot is.  2013 óta már a világ jelentős fesztiváljain bemutatott és számtalan díjat bezsebelő WWF image film ugyan „csak” diplomamunkaként van feltűntetve, de professzionális stúdiók is megirigyelnék a benne felvonultatott technikai és vizuális ötletáradatot. A Papírvilág története, egy íróasztalon 3D origamiként feléledő állatok vesszőfutása -szó szerint tűzön-vízen át - mely igazán költői módon hívja fel a figyelmet a környezettudatosságra, a veszélyeztetett fajokra, az állatvédelemre és a velük való békés együttélés fontosságára. A tavalyi év multi-nyertese, egyértelműen Vácz Péter Rabbit and Deer-je volt. A 2015-ös KAFF-on két alkotása került bemutatásra; a mindössze 57 másodperces  Parabola , kedves kis poénnak tűnő vidámság, melyben egy parabola antenna rappeli el nekünk a televíziózás által átélhető „fantasztikus” élményeket. Ha van rá igény, akár igazi társadalomkritikai mélységeket is beleláthatunk ebbe. Vácz Péter másik filmje az alkalmazott kategóriából, a brit James együttesnek készített All I'm saying videoklipje, amelyben már erősen felismerhetőek a „vácpetis” animációs védjegyek és vizuális világ. Itt említeném meg, hogy Bucsi Réka Symphony  No. 42-je a legszínvonalasabb képi formanyelv különdíját kapta meg. Bucsi Rékát és Vácz Pétert szeretném teljesen szubjektíven megfogalmazott példának használni, hogy azt az átmenetet leírjam, ami a korábban említett alkotóktól egy picit eltérően, kicsit a kelet-európai ízt jobban megörizve olyan stílust képviselnek, amely ugyan teljesen felveszi a versenyt a nyugati alkotókkal és alkotásokkal, de közben valami sugárzik belőlük, amit a magyar közegből hoznak, amit a kelet-európaiság maradványaiból érzek eredeztethetőnek, a legpozitívabb értelemben.

Ehhez képest, érdekes módon az előbb vázolt spektrum másik oldalát képviselő, hagyományosan magyar-ízűnek mondható animációs filmek is készülnek, meglepő, de fiatal alkotók kezei által is; remek példája ennek a legjobb diákfilm kategória nyertese, (a szintén MOME-n tanuló) Kopasz Milán, akinek Frusztráció című zseniális kisfilmjét díjazták. Ez a három perces animált kollázs jól mutatja, milyen az, amikor szerencsésen, egymást erősítve találkozik forma és tartalom. A városból elinduló megcsömörlött srác katalogizálva felsorolja minden hétköznapi kis csalódását, mikró világa összes frusztrációját. Útja a városból kifelé vezet, eljut a kihalt jégmezők szélére, ahol panaszáradata végére ér, és egy épp leszakadó jégdarabkára száll fel; elszigetelődése egyszerre komikus és fájdalmas.

A 2015-ös KAFF közönségdíját -várható módon- Tomm Moore 'Song of the Sea című egészestés filmje nyerte. Formai szempontból érinthetetlen; itt aztán tényleg minden a helyén van képileg. Fantasztikus ötvözet, amiben rengeteg referencia elem fellelhető; japán, kelta, kelet-európai, még Disney is. Igen, ezek a (nincs jobb szó) imádnivaló karakterek, Ben és Saoirse, bűbájosságban a klasszikus 20. századi Disney filmek közkedvelt szereplőivel is könnyedén felveszik a versenyt. Külsőségekben ismét a tökéletességig részletes Moore filmje mérnöki pontosságú arányérzékkel készült. A másfél órás, 2D animált mesekönyvillusztráció egyes képei freskó-számba mennek. Ami azonban a formai oldalon végtelenségig burjánzó tökéletesen harmonikus képi világot tár elénk, a tartalmi és dramaturgiai oldalon hatása már nem ilyen egyértelműen erős. Csakúgy, mint korábbi egészestés filmje, a közönség, a szakma, és a kritikusok által egyaránt szintén népszerű 2009-es The Secret of the Kells (anno szintén Oscar-jelölést kapott), Tomm Moore szóban forgó alkotása ismét az ír-kelta hagyományokból merít.

Távoli, letűnt korok meséit, mítoszait felhasználni mindig hálás feladatnak tűnhet. Mítoszok, mitológiákkal kapcsolatban azonban fontos tényező, hogy a közönség többsége (tisztelet a jól informált, szakértő kivételnek) nagyrészt feltehetően kevés tényszerű dolgot tud róluk, e mítoszok eleve leginkább szájhagyomány útján maradtak fent, tehát valós eredeti tartalom nem igazán fellelhető, ebből következően bármeddig lehet feszíteni határaikat, torzítani jelentésűket és szimbólumrendszerüket. Minél régebbre vezethető vissza adott kultúra történetében, annál homályosabb az adott mítosz szabályrendszere, ergo annál romantikusabbnak tűnhet az értelmetlensége. Mert sajnos összességében nem igazán derül ki, hogy a képileg gyönyörűen bemutatott fókatündérek, kőtörpék, és megkövült óriások milyen céllal úszkálnak, énekelnek, jönnek és mennek ebben a fantáziavilágban. Röviden, milyen valós relevanciája van az amúgy nagyon romantikus ír-kelta hagyományoknak a jelenre, az impozáns képi szimbólumrendszeren felül? Az ilyen jellegű filmekben, amikor az általában halhatatlan mitikus lénynek valamilyen ismeretlen oknál fogva vissza kell térnie a sajátjai közé, és valaki marasztalná, a konzerv válasz az szokott lenni „Most mennem kell!” Amíg adott mítoszok az élet nagy kérdéseire a jelenben csak ennyit tudnak mondani, hogy „Most mennem kell!”, addig kétkedéssel fogadom közeledésüket. Amit sosem szoktunk megtudni, az az, hogy „miért is kell most azonnal mennie … az örökkévalóságba?”.

 A Tenger dalát nézve nagy általánosságban is felmerült a kérdés, nem üresednek -e ki bizonyos mítoszok, és csupaszodnak le pusztán a formai elemek használatának szintjére? Észrevesszük a-e ha egy mítosz elemei már nem hordoznak magukkal valós üzenetet, annál többet, minthogy ami 'ősi' és 'tradicionális' az biztosan értékes is kell, hogy legyen, és hogy vizuális elemei izgalmasak a mai ember számára? A film nagyon kedves, hasznos és szívet melengető üzenete, mely szerint a legfontosabb a családi kötelék, és a családi összetartozás, az otthon összetartása, vajon ezen üzenetek közléséhez szükség van -ezen ősi kelta elemekre, vagy az csak egy miszticizált, színes, érdekes háttér, körítés ehhez? A kiüresedett jelenkortól való reflexszerű menekülés, az ősi kultúrákhoz fordulás válaszokért, a görcsös hagyománykeresés nem szabadna, hogy kétségbeesésből jöjjön, mert esetleg csalódás lesz a vége, ha nem kapunk releváns válaszokat belőlük.

A legjobb egész estés film címét a spanyol Sam Orti  Poseso/Megszállva  című gyurma báb animációs technikával készült alkotása kapta. Ez a horrorparódia (is) az ördögűzés tematikáját helyezi a középpontba, és a rémesen egyszerű történeten keresztül nagyon széles társadalomelemzésbe fog, sokszor meglepő sikerrel. William Friedkin 1973-as, stílusteremtő The Exorcist -ja óta eltelt több mint negyven évben számtalan rendező nyúlt a hálás témához, inkább kevesebb sikerrel. Az ördögűző paródiák sem találtak eddig túl sok méltatásra, főleg a szakma által, a kevésbé válogatós nagyközönség körében talán a legnépszerűbb  Repossessed (1990) Leslie Nielsen főszereplésével volt az első a sorban amely minden tiszteletet félretéve kiválóan karikírozta ki a zsáner tipikus gyengeségeit. A szóban forgó Megszállva ugyan gyakran humorával hasonló, és még ingoványosabb területekre téved, mint a Magyarországon Bújj, bújj, ördög! -ként ismert vígjáték, és némely poén itt is az öncélú ízléstelenséggel kacérkodik, mégis Sam Orti filmje jól egyensúlyoz a társadalom, média, és vallás-kritika és a primitív burleszk határán. Valószínűleg nem véletlen, hogy egy olyan erősen katolikus hátterű országból, mint Spanyolország került ki egy ilyen élesszemű, az egyházat ostorozó, sok helyen nagyon találó szatirikus alkotás.  A gyurma-báb műfaj igazán jó választás volt ehhez a témához, sugárzik a jelenetekről, hogy az alkotók rendkívül sokat szórakozhattak a készítés közben, ihletett állapotba kerültek; a gyurmával való „trancsírozást” tökélyre fejlesztették. Közben sikerült mégis életteli, újszerű és maradandó karaktereket létrehozni, ami nem kis teljesítmény (manapság ez még a Disney/Pixar moguloknak sem megy olyan könnyedén).