A serény szociopata Travis Bickle (Taxisofőr), a mániákus sztalker Rupert Pupkin (A komédia királya) és az amorális karrierista Diana Christensen (Hálózat) – erről a három alakról mintázhatta címszereplőjét Dan Gilroy. Ha nem is szenved álmatlanságban, mint Bickle, de Lou Bloom is éjjel él: őszintétlen és túludvariaskodott gesztusaiból, behízelgőségében kellemetlen természetéből sejthetjük, hogy nem tud beilleszkedni az emberek közé. Lou gyorsan tanul és szakmát szeretne magának. Valamit dolgozni, hogy pénze legyen, de még inkább: egzisztenciája, identitása, hogy – mint azt az amerikai álom előirányozza – Valakivé válhasson.

Ezt a szakmát a szabadúszó gerillavideósok között találja meg, akik éjjelente, a rendőrségi bejelentéseket lehallgatva sereglenek balesetek és bűntények színhelyére, hogy az ott felvett – lehetőleg minél véresebb és erőszakosabb – anyagot leszállítsák a reggeli tévéhíradóknak. Bloom, aki eleinte úgy tapad a menőbb videósokra, mint Pupkin a komédiakirályra, és olyan megvetéssel közlekedik az emberek között, mint Bickle, hamar elkezd emelkedni a ranglétrán. Tehetsége és kitartása is van a filmezéshez, ráadásul erkölcsi skrupulusok sem hátráltatják a munkában. Hamar kibővíti vállalkozását és felvesz egy gyakornokot (a jóhiszemű Ricket), és egyre jobb alkupozícióba kerül Ninánál, a nézettségi versenyben alulteljesítő csatorna híradójának producerénél.

A gengszterek tipikus karriertörténetét áthelyezni a televíziózás világába – ez az Éjjeli féreg alapötlete, amiből egyszerre próbál társadalomkritikus szatírát és zaklatott thrillert kihozni. Ez nagyjából be is határolja, milyen narratívára számíthatunk: felemelkedésre és talán bukásra, és az etikai határok egyre egyértelműbb átlépésére. „Ez az adás: egy futkosó, sikítozó nő átvágott torokkal” – okosítja fel Lout a veterán producernő. Bloom ezt szem előtt tartva baktat végig a kötelező lépcsőfokokon, sajátítja el az anyaggyűjtés farkastörvényeit, és jut el az apatikus videózástól és a segítségnyújtás megtagadásától addig, hogy a „jó kép” érdekében már aktívan beleavatkozik bűntényekbe.

Története viszont meglepetést, fordulatot nem rejt magában: mivel Lou már az első képkockákon kifejlett szociopata, jelleme semmilyen irányba nem fejlődik a film során. Emberségnek még csak annyi nyoma sincs benne, mint Bickleben, akit a korabeli amerikai ideálok – akkor még a western hősmentő koncepciója, amely a nőket csak prostituáltaknak vagy szenteknek, de mindenképpen megmentendő áldozatoknak állította be – vezettek meg. Bloom ezáltal le is válik az előképekről: míg a Taxisofőr még a hetvenes évek áldozataként – vietnámi veteránként, az illúzióvesztéstől megháborodott és politikailag is megvezethető kisemberként – festette fel Bickle alakját, addig Gilroy már a karrierista kispolgár mintapéldányaként kezeli Bloomot, aki tökéletesen tud érvényesülni a világban.

Az Éjjeli férget pedig pontosan így – az amerikai álom szatírájaként – érdemes nézni. A bulvármédia szenzációhajhászata, az erőszak iránti totális közönye csak a kiindulópont Gilroy művében. Az író-rendező nem is tud, de talán nem is akar újat mondani a témában – azt a Hálózat sokkal alaposabban és plasztikusabban körüljárta már, majdnem 40 (!) évvel ezelőtt. A médiakritika csak a film szurokfekete humorának kínál alapanyagot, az olyan ironikus bon mot-knak, mint amivel Nina is jellemzi a saját hírműsorát.

Ennél sokkal érdekesebb, ahogy Bloom kihasználja és a végletekig kitolja korunk kapitalizmusának jellegzetességeit. Egy empátiahiányos, érzelemmentes törtető számára a gyakornoki program és az amerikai önsegítő könyvek lózungjai mind egyre jók: hogy utat törhessen embertársai közt, rájuk kényszeríthesse akaratát és felvirágoztathassa (angolul: „to bloom”) a bizniszét. „Minden annyit ér, amennyit fizetnek érte” – vallja, és a kereslet-kínálat törvényével nyeri meg hatalmi játszmáit, dolgoztatja éhbérért az utcán élő Ricket és csal ki egyre komolyabb összegeket a kirúgás veszélyével szembenéző Ninából.

Honnan jött és miért vált ilyenné Lou? Gilroy ezt a kérdést hagyja lógni a levegőben. Az Éjjeli féreg nem keresi a miérteket, nem állítja, hogy a Google, a horrorfilmeknél is véresebb híradók vagy a gyakornoki programok felelnek azért, hogy Lou Bloomok sertepertélnek az utcákon. Mindössze arra világít rá, hogy a bulvármédia közege és az amerikai nyeréskultúra ideológiája milyen kedvező munkaterepet kínál az erkölcshiányos karrieristáknak. Az Éjjeli féreg hangvétele így a cikk elején emlegetett filmes párhuzamok helyett inkább A játékossal mutat rokonságot, amely egy gyilkossá váló, de a felelősségre vonást megúszó hollywoodi producer sikertörténetét meséli el. Ahogy Altman, úgy Gilroy is bezárja a nézőt az abnormális főhős világába, amit gúnyosan, idézőjelek közé helyezve tár a néző elé.

Hogy az Éjjeli féreg végül tényleg kiemelkedjen a jó filmek közül, azt Jake Gyllenhaal sokat méltatott alakítása szavatolja. Gilroy műve a szereposztáson áll vagy bukik, Gyllenhaal pedig az utóbbi időben bizonyította, hogy legalább majdnem olyan mélyre tudja fúrni magát a szerepekbe, mint a method actingos Robert de Niro. Csontosra fogyott arca, kimeredő szemei és barátságosnak tűnő, puha beszéde sokkal intenzívebben égnek bele a néző memóriájába, mint a film bármely fordulata. Az Éjjeli féreg minden erényével együtt is „csak” egy profi és jó humorú szatíra – Gyllenhaal játéka viszont tényleg az év egyik legjobbja. Legalábbis Amerikában.