Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Akiket Tarantino fedezett fel – Aharon Keshales, Navot Papushado: Csúnya, gonosz bácsik

Az izraeli rendezőpáros a példaképek – Tarantino, Coenék és a dél-koreai bűnfilmek – nyomvonalán bandukolva bont zászlót a műfajfilm mellett a komoly drámáiról ismert Izraelben. Második nekifutásra az emberi természetbe befészkelt erőszak mibenlétéről forgattak fekete komédiába oltott emberrabló-thrillert. MOZI

Csúnya, gonosz bácsik
(Big Bad Wolves)
izraeli thriller, 110 perc, 2013
írta és rendezte: Navot Papushado, Aharon Keshales
fényképezte: Giora Bejach
vágó: Asaf Korman
zene: Haim Frank Ilfman
producer: Leon Edery, Moshe Edery, Tami Leon, Chilik Michaeli, Avraham Pirchi
szereplők: Lior Ashkenazi, Rotem Keinan, Tzahi Grad, Menashe Noy, Dvir Benedek, Kais Nashif
bemutató dátuma: 2014. május 29. 
forgalmazó: PARLUX Entertainment
 
Az alkotópár 2011 óta végzi régészeti munkáját, mely során azt igyekszenek feltárni, honosítható-e a műfaji film Izraelben. Úttörő szerepüket nem restek bizonygatni, lelkes interjúikban hamar jutnak el az „első izraeli slashertől” az „első izraeli zsánerfilmig”, ha a Veszettség filmtörténeti szerepének kívánnak megágyazni. A trükk persze nem a műfaji szabálykönyv bemagolásában, hanem a regulákkal való játszadozásban rejlik, vagyis abban, hogyan lehet oly módon kicsavarni a módszert, hogy az közben sajátosan izraelivé – ha úgy tetszik, kultúrspecifikussá – váljon. Keshales és Papushado válasza: csavarni tarantinósan kell – de a Coen-tesók technikája is hasznos, úgyis egyívású mindkettő –, specifikálni pedig apró motívumokkal és cseprő utalásokkal lehet.
Lássuk csak: a Veszettség születési kivonatára még büszkén pecsételhették a slashert, hiszen a holokauszt-drámák országában ez a szókapcsolat legalább olyan formabontónak tűnhet, mint Shakespeare-művet adaptálni a trashfilmkirály Fülöp-szigeteken. De aztán hamar borul a szisztéma, az őrült gyilkos már a film elején elszunnyad, a játékba hozott figurák – slasher-prototípus egytől egyig, kikapcsolódni induló szűz egyetemistáktól a hatalmával visszaélő rendőrökig – egymást kezdik öldösni. Hiába döccen néhol a véletlendramaturgia, azért az üzenet szép skarlátvörös betűkkel kopírozódik az égre: izraelinek izraeli a farkasa, magát öli a nemzet. A veszettség metaforikus, a járvány maga a műfaji tartozéknak beszámított erőszak hulláma.
 
A Keshales–Papushado tengely a kissé kimódolt, kissé pimasz debütálás után a Csúnya, gonosz bácsikkal (eredeti címe beszédes: Big Bad Wolves) folytatja a feltáró munkálatokat. A kísérlet tárgya a bűnfilm, de a módszertan, a műfajkezelés hasonló (a Coen-fivérek fekete humorérzékét kapják Tarantino elrajzolt, gyermeteg gengszterei és rendőrei). Csak a megvalósítás elegánsabb, nagyobb a büdzsé, a 70-es évek horrorjait idéző kísérőzene is erősebben markolássza az Argento-rajongók lelkét, a beállításokat pedig megnövelt precizitással komponálták. Az írók pennájára tűzött tematika – sajnos – simul az aktuális trendekbe, amihez az apropót nem a véres lelkű horrorköltők fantáziája, hanem a valóság – az iraki és az afganisztáni háború – csapta a filmesek kezébe. Sorozatgyilkos-üldöző, skandinávosan borongó nyomozás-thrillerrel indítanak, de hamar egy emberrablás és -kínzás körül játszódó filmet kerekítenek a rendezők, ami olyan közelmúltbeli amerikai alkotásokkal vonható párhuzamba, mint a Fogságban, a Kiadatás vagy a Zero Dark Thirty.
 
A felütés a szokott módon szokatlan: a valóság pislant be a műfaji kulisszák mögé, mikor a törvénybe foglalt kutakodási módszereket kikerülő, gyanúsítottjukat éppen megagyaló rendőrök fogják magukat, és hazafuvarozzák a vélt pedofilt, ki egy kislány elrablásáért felelhet. Ez ugyanaz a kocsiút, ami során Tarantinónál egy bukkanónál elsül a fegyver, és szakértővel kell kipucoltatni a kocsit – Papushadóéknál csak a humor sül el, hétköznapi helyzetekben bénáznak a hol balfék, hol embertelen emberek. A sztori viszont innen kezd csak igazán bonyolódni, a fellazított erkölcsű kopót a verés miatt felfüggesztik, de ő mégis a gyanúsított nyomába ered. Csakhogy az áldozat apja, az egykor magas beosztású rendőrtiszt megelőzi, és mindkettőjüket (pedofil gyanúsítottat, illegalitásban lopódzó rendőrt) bezárja újonnan vásárolt pincéjébe, hogy előbbiből kicsikarja, hova rejtette kislánya fejét. A feszültséget, mint minden vallatásnarratívában mostanában, a kínzott alany bűnösségének eldönthetetlensége fakasztja. Ami a Veszettségben az erőszakosság, az a Csúnya, gonosz bácsikban az előítélet (és oeuvre-építő alapelemként, megint csak az erőszakosság): bizonyíték hiányában is mindenki meg van győződve róla, hogy ez a vörhenyes arcú, ’légynekse’-természetű tanár bácsi a kislányerőszakoló gyilkos.
 
A tényállásból Keshales és Papushado viszont nem morális dilemmát, hanem lélekfekete komédiát kanyarít, amiben az übermacsó férfiak erőszakos természetét teszik a szatíra tárgyává. Az izraeli duó filmjeiből kimaradnak a hősök, karaktereik vagy agresszív módon kezelik a konfliktusaikat, vagy tétova puhányoknak mutatkoznak, akiken kifog a nagyvilág. A csúnya, gonosz bácsik brutális konfliktuskezelésére most katonai múltjuk erősít rá, akiknél a kérdezz-feleleket lángforrasztóval és kalapáccsal játsszák. Jellemrajzukat kellő iróniával húzzák meg, különösképpen a fogvatartóét, Gidiét: egyik oldalról a bűntudat marja, hogy a végzetes napon nem ment el a lányáért az iskolába, másrészről a rutinszerű emberkínzásban csúcsosodó bosszúvágy sarkallja 18-as karikával eltakart tettekre.
 
Őrült, mint az apja, jegyzetelhető le a konklúzió, a filmbe rejtett, búvópatakként csörgedező téma alapján: előítéletünk az apánké, embertársunkhoz fűződő viszonyunkra rábélyegzik magukat a szülőktől ellesett minták. Kevéssé szofisztikált az a jelenet, mikor a rendőrfőnök fiát oktatja az irodában, hogyan kell – jobb szó híján – lecseszni a beosztottakat. De ami a fejes szájából jogos kiosztásként, az a gyerekéből félrecsúszó arroganciaként bukkan elő – humorosan, persze, mert a filmben végig ott bujkál a kesernyés szarkazmus. A legsikerültebb pedig a valós viszonyokat jól tükröző epizód, az izraeli és az arab találkozása. Nem, ez nem vicc, sokkal inkább egy western: az arab lóháton baktat, odamegy a verandán hintázgató öreghez, slukkot lop a cigijéből, de csak egyet, hogy az asszony meg ne tudja, majd ellovagol. Felbukkan még egyszer a filmben, akkor is lóháton, szálfaegyenesen ül, a menekülő izraelitől kapja arcába az előítéleteket. Tisztán komikus betét a feszültség egyik legfelsőbb fokán – az embersanyargatás epizódjai közé ékelve, iPhone-ról folyik a diskurzus –, szépen ellesett pillanat a nagyoktól.
 
De ahogy ezen, úgy a többi jeleneten is még inkább a mesterek, mintsem az izraeli rendezők keze nyoma érződik. Hiába csempésznek saját kultúrájukra, saját nemzetük önellentmondásaira célzó motívumokat a történetbe (a leggúnyosabb, mikor kiderül, Gidi apjának Wagner a csengőhangja, melyről egyrészt – szintén sajnos – a III. Birodalom, másrészt az Apokalipszis, most szőnyegbombázása ötölhet eszünkbe), az öntőformát mégis szinte egy az egyben a már emlegetett rendezőktől kölcsönözték. A fazonon ugyan egyénít a népmesei felhang, de a Jancsi és Juliska- és a Piroska és a farkas-utalások inkább csak keretezik a művet, az értelmezést jelentősen nem mélyítik el. Ahogy a felemlegetett káoszelmélet se, mely inkább a véletlendramaturgiára felfűzött Veszettséget, mint a klausztrofób pincehelységbe zsúfolt Csúnya, gonosz bácsikat működteti.
 
Az izraeli kettős második nekifutásra ettől függetlenül is egy szórakoztató, a zsánerhagyományokat egyenlő mértékben háborgató és lekövető filmet hozott össze. Hogy Tarantino szerint a tavalyi év legjobb filmje a Csúnya, gonosz bácsik, azt viszont nem kell túl komolyan venni: jó szándékú marketingfogás csupán ez a sztárdirektortól, akinek év végi listájára a vállalhatatlan A magányos lovas ugyanúgy felfért, mint a Frances Ha vagy a Gravitáció.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322