Aki a passzátszelet fújja – Anton Corbijn: Az üldözött

2014. 08. 29. • Soós Tamás |

Az üldözött a három évvel korábbi le Carré-adaptáció, a Suszter, szabó, baka, kém társfilmje, a James Bond-filmek antitézise, a hírszerzés rozsdás kerekeire vetett alapos pillantás, amelyben a kémek ingadozó kedélye és mindennapi tevékenysége komplex, de realista bűntörténetnek ágyaz meg. MOZI

Az üldözött

(A Most Wanted Man)

angol-amerikai-német politikai thriller, 121 perc, 2013

rendezte: Anton Corbijn

írta: Andrew Bovell (John le Carré nyomán)

fényképezte: Benoît Delhomme

vágó: Claire Simpson

zene: Herbert Grönemeyer

producer: Andrea Calderwood, Stephen Cornwell, Gail Egan

szereplők: Philip Seymour Hoffman, Rachel McAdams, Robin Wright, Willem Dafoe, Daniel Brühl, Nina Hoss, Kostja Ullmann

forgalmazó: Fórum Hungary

bemutató dátuma: 2014. augusztus 28.

Elszigetelődés, magány, bűntudat: Az amerikaival a modern gengszterfilm vissza-visszatérő toposzait barangolta körbe Anton Corbijn. Egy olasz hegyi kisváros macskaköves sikátoraiban, ahol a bérgyilkos tépelődéseinek tempójában múlt az idő. Az üldözött már Hamburg vizenyős utcáin kalandozik, hasonlóan komótos iramban. A bérgyilkoslét ürességét a terrorelhárítók fásultsága váltja. Előbbi esetében az üres órák, a kapcsolatteremtés hiábavalósága, utóbbiéban a folyamatos színjátszás és a pszichológiai nyomásgyakorlás deformálja a személyiséget. Még a legtörvényesebb rendfenntartó erők is illegálisan operálnak, hát még Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffman) névtelen és titkos gárdája, akik azt a piszkos munkát végzik el, amit a kormányszervek legálisan nem tudnának. Röviden: hírszerzés, megfigyelés, beszervezés. Az információs korban mindenkinek van valami a füle mögött, még a legvisszahúzódóbb átlagpolgárról is tengerbájtnyi adat áll rendelkezésre. Ahol pedig mindenki bűnös, ott bárki zsarolható, átállítható.

Kivéve talán Íszá Karpovot (Grigoriy Dobrygin), a Németországba keveredett szökevényt, akit radikális iszlamista tevékenységgel gyanúsítanak. Csecsenként megjárta az orosz és a török fogoly- és kíntáborokat, Hamburgba pedig ezredes apjától örökölt vagyonáért jött. A háborús bűnös szülő emlékétől akar szabadulni, egész múltját is maga mögött hagyná, alapvetően elveszett, gyermeki figura. Segítségére a menekültjogi ügyvéd, Annabel Richter (Rachel McAdams) siet, aki Tommy Brue (Willem Dafoe) bankjánál akarja érvényesíteni kliense érdekeit, és felmarkolni a sokmilliós örökséget. A lépéseket a háttérben persze Bachmann irányítja, aki szeret úgy gondolni magára, hogy „ő fújja a passzátszelet”. Annak ellenére is, hogy egyszer Bejrútban már kudarcot vallott és beomlott a besúgóhálózata, Günther a jól médiásítható letartóztatásokkal szemben a beszervezés kémtaktikáját preferálja. Riválisa, Dieter Mohr (Rainer Bock) és a CIA berlini kihelyezettje, Martha Sullivan (Robin Wright) a maguk fekete-fehér világképével azonban nem osztják a güntheri krédót.

A különböző nemzetiségű titkosszolgálatok ellentéte és a német kémelhárítás kaotikussága persze még kuszábban szövődik John le Carré regényében. Corbijn adaptációja megtartja a cselekményt, de visszanyesi a mellékszálakat, kiegyenesíti a haladási irányt. Pedig le Carré-nál pont ez az oldalirányú érdeklődés, a részleteknek szentelt figyelem az érdekes, amely főhősét, Günthert is jellemzi. A poszt-9/11-es filmek is előszeretettel fogalmaznak tablófilmes formában, amely több szereplőt mozgatva eltérő perspektívát vet ugyanarra az eseményre, és le Carré is ehhez a narratív formához nyúl. A megértést, az orientációt segíti azzal, hogy mind a politikai erőteret, mind az egyéni döntéseket determináló élettörténeteket kidomborítja. Látjuk a beszűkülő mozgásteret, ahol a sorsok (ki)siklanak, de közben mégis minden magától értetődik: „a szeretet méltóságára” áhítozó bankár vonzódása az erkölcsös ügyvédnőhöz; az egyébként meglehetősen naiv és előző kliensével kudarcot vallott ügyvédnő hajthatatlansága; az apja örökségétől szabadulni kívánó, de vallása előírásait mégis követő Íszá rejtélyes elveszettsége. Vagy a beszervezés utáni megkönnyebbülés, amivel lekerül a választás morális súlya a tehetetlen „kém” válláról, netán a „jó” érdekében tett apró piszkosságok marta bűntudat, amely mint az Alzheimer, lassan, de biztosan szedi darabjaira az identitást.

Corbijn átemeli a regény nüanszainak többségét, a nevezett fellélegzést, a terroristák elleni besúgás léleknyomasztó terhét (igaz nem Annabel, hanem egy plusz karakter hozzáírásával, aki saját apjáról jelent), de a mellékalakok jellemét egydimenziósra soványítja. Brue erkölcsösség iránti vonzódását puszta szexuális vágyra, az ügyvédnő Annabel motivációját gerinces tartás helyett inkább naivitásra cseréli. Cserébe Günther karakterrajza dúsul több árnyalattal: régi munkatársával, Irna Frey-jel kialakított csipkelődő, kollegiális viszonya (amelybe, derül ki egy kósza kémcsókból, a nő többet gondol, mint Günther), s a magányos pillanataiban őt emésztő bú kapja a legélénkebb kontúrokat. Le Carré portréjával szemben Corbijn képe nem egy elbizakodott, lendületes embert mutat, hanem egy szívós, kitartó, de fásult kémet, aki tisztában van a terrorelhárítás rizikójával és minimális sikerfaktorával, de mégis teszi, amit lelkiismerete szerint tennie kell. Philip Seymour Hoffman, pocakjával, dermedt, dörmögő hangjával, révedő tekintetével tökéletes a szerepre, és a színjátszás kereteiből kilépő, őszinte és emberi pillanataival (kettő is akad) hidegrázós élményt ad a nézőnek.

Corbijn adaptációjának minden erénye ellenére is kár lenne tagadni: a felvezetése meglehetősen unalmas. A kliprendező és fotográfus hiába csoportosítja át a szereplők bemutatásának kronológiáját (nála már a film elején felbukkan Abdullah), túlzottan visszatartja az információkat és nem teszi meg a tétet, hogy mire megy ki a játék. Le Carré-nál is soká derül ki, de ő már kezdettől a bonyolult motivációs háló kifeszítésével és a procedúra aprólékos bemutatásával bíbelődik, Corbijn viszont csak a második órában festi többszínűre a jellemeket. Szerencsére nem bővíti betoldott akciókkal az alapanyagot, a fináléra így maximálisra tudja srófolni a feszültséget. A végső jelenet suspense-teremtése tanítanivaló, az apró adászavarok, a triviális (időhúzó) képek beszúrása, valamint a háttér kihasználásával a végkifejlet előrevetítése torokszorongató atmoszférát sző.

A befejezés Corbijnnál izgalmasabb, de a végkövetkeztetés ugyanaz: a terrorelhárítás morálőrlő gépezetében mindenki csak behelyettesíthető csavar. Az öt százalékban bűnös, kilencvenötben ártatlan terrorista ugyanúgy, mint a feddhetetlen morálú, de a törvény betűje szerint vétkező ügyvéd. Meg az a titkosügynök is, aki a passzátszelet fújja.

Filmkultúra

Aki a passzátszelet fújja – Anton Corbijn: Az üldözött

Kapcsolat