Babos Tamás producer rakta össze a Hőskeresők projektet: Maruszki Balázst a forgatókönyvírásra, téged pedig a rendezésre kért fel.

Babos Tamás operatőrnek van egy produceri vállalkozása, a Hőskeresők előtt is készítettünk már vele két tévéfilmet. Az ő ötlete volt, hogy a film szólhatna a rendszerváltásról, de a konkrét történetet már Balázs hozta. Fontos volt, hogy egyrészt a Médiatanács döntőbizottsága, másrészt a közönség részéről is érdeklődésre tartson számot a téma, hiszen a nézőknek készítjük a filmeket. Figyelni kellett arra is, hogy a rendszerváltás környékén játszódó történet ne kapjon politikai dimenziót, mert az leegyszerűsítené a kérdést. Minden műalkotásnak az a feladata, hogy kérdéseket tegyen fel, ne pedig állításokat közöljön. Ahogy kialakult a történet, elmúltak az ezzel kapcsolatos aggodalmaim. Rendezőként is nagyon izgalmas volt a Hőskeresők, mivel jól rendezhető szituációk és érdekes drámai tétek sorát lehetett felrakni az alaphelyzetre.

Mennyire adta magát a II. világháborúbeli események és az 1989-es rendszerváltás közötti párhuzam a falu életében?

A párhuzam nem direkt, hiszen a két történelmi helyzet nagyon különböző tulajdonságokkal rendelkezett. A párhuzam arról szól, hogy milyen mértékben, milyen bátorsággal merünk szembenézni az egy emberi élet perspektíváján túlmutató hazugságokkal. A magyar történelmi tudatban komoly problémát jelent, hogy nehezen nézünk szembe a múlt eseményeivel. A 20. századi magyar történelemről csak nagyon sommás ideológiai és politikai ítéletek mentén hajlandó beszélni a társadalom, engem ez zavar. A politika részéről maszatolás zajlik, ezért fontos lenne a különböző kataklizmák feltárása Trianontól a holokauszton és a Kádár-rendszer paktumán keresztül a rendszerváltozásig. A filmben azért ismétlődik szinte meg az 1945-ös dráma, mert a közösség úgy dönt, hogy nem néz szembe a felmenők tettével, hanem inkább elpusztítja azt, aki rákényszeríti őket a múltjukkal való szembesülésre.

A tévéfilmes forma mennyiben befolyásolta a történetet, a forgatást?

A Hőskeresők egy 56 perces film és tíz nap alatt forgattuk le. Ezzel szemben egy nagyjátékfilmre 30-40 nap is jut. Ez az jelenti, hogy a játékidő a fele volt egy nagyjátékfilmének, a forgatásra viszont csak harmadannyi idő jutott. Ezért sokkal többet kellett forgatni egy nap alatt, és már a forgatókönyvben is össze kellett vonnunk karaktereket és helyszíneket. Eredetileg gazdagabb miliőt rajzoltunk volna fel, a falusi közösségen belül több helyen játszódott volna a cselekmény, de végül három fő helyszínre – a kocsmára, Csornai házára és a műhelyre – kellett korlátozni a filmet. A forgatásnál a gyorsabb munkatempó azt jelentette, hogy nem álltak rendelkezésre bizonyos kameramozgató eszközök, és több jelenetet egyszerűbb módon kellett felvenni, mert kevés idő volt rá.

Lukáts Andor Portugál című filmjében rendezőasszisztens voltál. A Hőskeresőkhöz merítettél abból a vidéki kocsmamiliőből?

Gothár Péter mellett is voltam rendezőasszisztens, például A leghosszabb éjszaka című tévéfilmjénél, amely szintén majdnem végig egy kocsmában játszódik. A magyar film elég jó kocsmaábrázolásban, de ezeknek a filmeknek direkt hatása nem volt a Hőskeresőkre. Ha valaki vidéken egy kocsmában forgat, az óhatatlanul is hasonlítani fog a többi ilyen filmre. Ez egy toposz, amit mindenki ápolgat, ha megköveteli a történet. Magyarországon ez egy közös tapasztalat, úgyhogy hasonló miliők, hangulatok köszönnek vissza a filmekben

.

Nem tartottatok tőle, hogy pont azért, mert ez egy visszatérő helyszín, túl sok sztereotípia rakódott rá, amik taszíthatják a magyar közönséget?

Minden alkotónak feladata, hogy elgondolkodjon azon, hogyan tudja elkerülni a jelenetalkotási és a dramaturgiai közhelyeket. A célunk a karakterek, a környezet és a történet hitelességének a megteremtése volt, és ha ez a történet 1989-ben egy borsodi faluban játszódik, az kijelöli, milyen környezetet ábrázolhatunk. Hittünk abban, hogy ha el tudjuk mondani úgy a történetet, hogy az végig leköti a nézőt, akkor nem fog ilyesmiken gondolkodni. Ha valakinek tetszik a film, de zavarja, hogy látott már ilyen kocsmát, arra nehéz mit mondani, hiszen ezen az alapon minden filmről bebizonyítható, hogy tele van olyan helyszínekkel és képi megoldásokkal, amiket már láttunk, mivel bizonyos szempontból végesek a film eszközei.

A Hőskeresők egyik legnagyobb erénye a jól eltalált szereposztás. Znamenák Istvánra mintha ráöntötték volna a pökhendi polgármesterjelölt szerepét.

A Hőskeresők három karakterre épül: Znamenák polgármesterjelöltjére, a Stohl András játszotta munkásra, és Mike Kelly amerikai figurájára, aki az események katalizátora. A fő összeütközés Znamenák és Stohl karaktere között zajlik, és ahhoz, hogy ez a konfliktus működjön, olyan színészek kellenek, akiknek annyira más a habitusuk, a megjelenésük, hogy szó nélkül is tudják hordozni ezt a konfliktust. A munkás szerepére egy 45 év körüli, erős fizikumú színész kellett, és mivel nincs sok ilyen színész ebben a korosztályban, Stohl nagyon hamar képbe került. Korábban még nem dolgoztunk együtt, de az utóbbi években szinte minden szerepét láttam a Nemzetiben, tudtam, hogy ott van Andrásban ez a görccsel megvert, forrongó erőt sugárzó ember. Znamenák se volt kérdés, mert nagyon jól közvetítette ezt a fajta simulékonyságot és simlisséget, pedig a magánéletben egy vagány, egyenes ember. Ahogy a két színész egymás mellé került, még egy szó se hangzott el a jelenetben, de már sugárzott belőlük az, amit képviseltek.

Stohl Andrásnak ez volt az első filmszerepe a börtönbüntetése után.

Ez nem tántorított el. Nem szokták elhinni, de mi másképp gondolkodunk ezekről a problémákról. Én azt láttam, hogy van egy pokolian jó színész, aki rendelkezik a szerephez szükséges fizikummal, és képes közvetíteni ezt a fajta szenvedélyt. Semmi más nem érdekelt minket, mert ez nem a mi ügyünk. Stohl történetének nem volt sem pozitív, sem negatív hatása a filmre.

Hollósi Frigyesnek a Berosált a rezesbanda mellett ez volt az utolsó filmszerepe.

Az ő karaktere esetében az volt a kérdés, hogy ha a filmben végig csak ül, néz maga elé, és csak egyszer áll föl, annak érződni fog-e a súlya. Az öregek ülnek és hallgatnak, de ő egyszer csak azt mondja, hogy nem hallgat tovább. Hogy nagyapáink mit mondanak az életről, az fontos abból a szempontból is, hogyan nézünk szembe a múltunkkal. Számomra fontos kérdés, hogy gyerekként mit tudnak mondani a szülők, és apaként mit lehet mondani a gyereknek, nemcsak a történelemről, hanem magunkról, az életről is. Hollósin már a forgatás során is éreztem, hogy nagyon sok minden rejlik benne, és hogy ő jobban tudja, mit jelent csak ülni és hallgatni, majd egyszer csak megszólalni a filmben. Egyébként szellemes, tündéri ember volt, akivel forgatás előtt és után is jó volt együtt lenni.

A film pályázati adatlapján társadalmi szatíraként tüntettétek fel a Hőskeresőket. Habár a játékfilmjeidben rendre érződik a szatírára való hajlam, ez inkább egy kesernyés humorú drámának tűnik.

Nem emlékszem, hogyan született a műfaji meghatározás, de nem tiltakoznék ellene, mert – főleg a film első fele – tekinthető szatírának. Ez kódot ad ahhoz, hogyan kezdd el nézni a filmet. Manapság nemcsak az új magyar finanszírozási szisztémában, hanem nemzetközi szinten is egyre erősebb a kényszer, hogy műfajokba sorolják a filmeket. Ez ellen nem berzenkedik az ember, ha vegytiszta műfaji filmet készít, de ha már többféle műfaj kereszteződik benne, akkor problémássá válik a meghatározás. A dramedy is azért népszerű, mert sok minden belefér abba a kategóriába. A szatíra is ilyen, a néző tudja, hogy nem vígjátékot fog látni, hanem egy társadalomkritikus történetet, ami mégis vicces valamilyen szinten.

A film tévébemutatója nem volt sikertörténet: az m1 elrejtette az éjjeli műsorsávba, a premiert pedig nem reklámozták be, ezért mindössze 67 ezren látták akkor a filmet.

Üdvözlendőnek tartom, hogy tévéfilmek készülhetnek a Médiatanács jóvoltából. Szerintem háromszor ennyi is készülhetne, mert ez lenne az a fórum, ahol a magyar mozgókép vissza tudná állítani az utóbbi években megcsappant nézői bizalmat. Ha a tévében jó minőségű, jól megírt és jó színészekkel eljátszott filmeket láthatnának a nézők, akkor kialakulhatna az a vélekedés, hogy mégsem olyan rossz a magyar mozgókép. Ehhez az kell, hogy készüljenek filmek, a tévé promotálja, az emberek pedig megnézzék azokat. A gyártás már elindult, minden évben van pályázat. A promotálást viszont katasztrofálisnak tartom a tévé részéről. Volt olyan tévéfilm, amelyet kiemelt hírverés övezett, de több alkotással is előfordult, hogy nem kapott semmilyen reklámot. Felháborítónak találom, hogy a vetítést megelőző napokban, illetve aznap az esti műsorsávban nem mondják be, hogy egyáltalán adják a filmet, miközben a külföldi sorozatokat és a különböző vetélkedőket agyonreklámozzák. A köztévének az a feladata, hogy a magyar kultúrát ápolja, és pont azok a magyar filmek nem kapnak nyilvánosságot, amelyek részei ennek a kultúrának. Nem tudom, hogy mi az oka, de bízom benne, hogy ez változni fog.

A 2000-es évek közepén az MMKA is revitalizálta a tévéfilm háttérbe szorult tradícióját, 2012-től pedig a Magyar Média Mecenatúra próbálkozik ugyanezzel. Milyen párhuzamokat, különbségeket látsz a két törekvés között?

Az akkori és a mostani rendszerben is pályázom, de hogy az elbírálás szempontjai miben változtak, vagy hogyan állnak fel a zsűriztető kuratóriumok, nem tudom. Nem látok különbséget abban se, hogy milyen típusú tévéfilmek készülnek. Alkotóként mindig teljes szabadságot élveztem, miután megnyertünk egy-egy pályázatot.

Ma már a tévéfilmek is mozifilmes esztétikával készülnek. Van még különbség a költségvetésen és a játékidőből adódó korlátokon felül a nagyjáték- és a tévéfilm műfaja között Magyarországon?

Én nem a tévé- és a mozifilm között, hanem az alkotói hozzáállásban látom a különbséget. Az igényesség mindig látszik a filmen, az is, ha az alkotók 120 %-on akartak teljesíteni, és az is, ha nem öltek bele nyomasztó mennyiségű munkát. Korábban a mozifilm celluloidra forgott, a tévéfilmet pedig digitális kamerával vették, és ez régebben még minőségbeli különbséget jelentett. Ma viszont már ugyanazzal a kamerával lehet tévé- és mozifilmet forgatni. A technika eleve közelebb hozza egymáshoz a két formát. A tévéfilmeket is igyekszenek filmes gondolkodással elkészíteni, ezért a formai jegyek tekintetében sincsenek különbségek. A tévéfilmek ma már 50 perces filmek, amiket történetesen a tévé ad le.

A zöld sárkány gyermekei eredetileg 500 milliós költségvetésből készült volna, erős krimiszállal. Végül költségvetési okokból átírtátok a történetet, és nagyjából egy helyszínre korlátoztátok a cselekményt. Miben lett volna más a film, ha nívós tévéfilmként készült volna el?

A zöld sárkány gyermekei nem készülhetett volna el tévéfilmként, mert az egy 92 perces történet, és Magyarországon csak kivételes esetben támogatnak egész estés tévéfilmeket. Egyébként sok híres filmet el lehetne készíteni tévéfilmként, a büdzsét és a helyszínt illetően a Kutyaszorítóban is lehetne tévéfilm. A nemzetközi meghatározás szerint 70 percnél kezdődik a nagyjátékfilm, de ha nem a hossz számít, akkor nehéz megmondani, mitől lesz tévéfilm a tévéfilm. Inkább az a kérdés, hogy milyenek a mozinézői és a tévénézői szokások. Mivel lehet elérni, hogy a néző ne kapcsoljon el egy Hőskeresőkről, egy Móricz-adaptációról vagy egy raftingos kalandfilmről? A tévéfilm esetében minden percben fenn kell tartani a figyelmet, hogy a nézőt mindig érdekelje a következő perc és ne kapcsoljon el. A legnagyobb elismerés az, ha valaki csak kapcsolgat, és ottragad a film előtt. Akkor tudom, hogy jól dolgoztam.

Grecsó Krisztiántól a Barbárokat, Háy Jánostól A harmadik fiút, Parti Nagy Lajostól a Hősöm terét, Zoltán Gábortól az Állhatatosságot adaptáltad tévéfilmre. Ritka, hogy egy magyar rendező ilyen gyakran nyúljon kortárs irodalmi alapanyaghoz.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy már hat tévéfilmet készíthettem. Nem mindenki jut ennyi lehetőséghez. Azért is kellene több tévéfilm, hogy minél több rendező tudjon folyamatosan dolgozni. Ezek az adaptációk – a Mikszáth-átiratot kivéve – felkérésre készültek. Az Éji séták és éji alakok egyébként nem egy veretes irodalmi adaptáció, több tárcanovellából gyúrtunk össze egy önálló történet, amit ebben a formában soha nem írt meg Mikszáth.

A Barbárok a Hajónapló sorozat keretei között készült, amelyben választani lehetett a kortárs írók közül, nekem pedig megtetszett a Grecsó-novella alaphelyzete. A Barbárokban is fontos a társadalmi dimenzió, a problémákkal való szembenézés lehetőségeit feszegeti. Egy családi összejövetelen megjelenik egy rég nem látott ismerős, akit mindenki bolondnak tart. Az ebéd közepén bemondja a tévé, hogy az illető meggyilkolt valakit az éjszaka folyamán. A kérdés az, hogy a családtagok mit kezdenek ezzel a helyzettel.

Elsőként azonban Zoltán Gábor egyik novelláját adaptáltam az Erények könyvéből. Ez sikerült a legkevésbé, mert akkor még nem realizáltam, hogy jobban hozzá kéne nyúlni a novellához ahhoz, hogy működjön. Ekkor tanultam meg, hogy egy adaptációnál ki kell találni, hogy az irodalom miként válhat filmmé. Háynál, Grecsónál, Mikszáthnál már tudatosan figyeltem erre.

A Hősöm tere egy másik történet. Az MTV-n akkoriban ment a Nagy Könyv sorozat, amelyben nem adaptálták, hanem megidézték egy-egy könyv világát. A DunaTV is kapott erre pénzt, és az ő felkérésükre készült a film. A Hősöm tere annyira groteszk regény, hogy hagyományos módon lehetetlen adaptálni. Ehelyett a mű bizonyos gondolatait próbáltuk megidézni egy kísérleti esszéfilmben, regényrészletekkel, montázsokkal, minimális fikciós elemmel.

A kortárs írók művei iránti érdeklődésed az irodalom szakos egyetemi éveidre nyúlik vissza?

Inkább arra vezethető vissza, hogy olvasó ember vagyok. Az irodalom szakot nem szerettem, nem kötött le az irodalomról folyó tudományos beszélgetés. Tisztelem és becsülöm az irodalomtörténészeket, de azért is váltottam a filmre, mert a zsigeribb együttlétet tartom érdekesnek egy irodalmi művel vagy egy filmmel.

A mai közönséggel kortárs írók, vagy még mindig inkább Mikszáth műveinek adaptációjával lehet kapcsolatot teremteni?

Önmagában egyikkel sem. Kapcsolatot teremteni jó filmmel, érvényes gondolatokkal és átélhető érzelmekkel lehet. Egy filmnek nem önértéke az, hogy irodalmi adaptáció, és ha az átlagos nézői elvárásokat nézzük, nem jelent vonzerőt sem. A film sokkal zsigeribb, biológiai hatást vált ki, ezért a számomra ideális filmben az intellektuális megfontolások csak a filmnézés után, nem pedig közben jönnek.

Sorozatokat is rendeztél, a Hacktion és a Barátok közt egyes epizódjait. Ezek olyan megélhetési munkák, mint más rendezőnek a reklámfilmezés?

A „megélhetési munka” rögtön kijelöli azt, hogy létezik az „igazi film”, a nagyjátékfilm, és van a lesajnált megélhetési munka, amit jobb híján, titokban elvállal az ember. Én erről nagyon mást gondolok. Persze a legjobb nagyjátékfilmet forgatni, de engem elsősorban nem az életműépítés érdekel. Nagyon szeretek forgatni, és a rendezést egy szakmának tekintem. Ha ez a szakma működik, és egy filmmel eljutok fesztiválokra, annak nagyon örülök, mert az egy visszajelzés, hogy sikerült olyan filmet készíteni, ami nemzetközi szinten érdeklődésre tart számot. De akkor is örülök, ha reklámanyagot, sorozatot vagy épp referenciafilmet készítek, és egyáltalán forgathatok. Nem mellesleg ezekből meg is lehet élni. Nem akarok olyan filmrendezővé válni, aki megkeseredetten vár a következő nagyjátékfilmjére. Minden egyes forgatási lehetőség újabb és újabb tanulási lehetőséget és tapasztalatot jelent, amiből sokat tudok hasznosítani a játékfilmekben is. Egy sorozatban például rengeteg anyagot kell felvenni egy nap alatt, a reklámfilm esetében pedig nagyon sok szempontnak kell megfelelni. Emelkedett dolog nagyjátékfilmet forgatni és beszélgetni róla, de ha az sok pénzből készül és nagy rajtam a felelősség, akkor a forgatáson csak egy cél van: fel kell venni az aznapi adagot. És akkor praktikus problémák kerülnek előtérbe, minthogy leszakadt a színész gombja, és mit tudunk felvenni, amíg visszavarrják…

Egy Barátok közt forgatáson is tudsz hasznos tapasztalatokat szerezni?

Igen. A Barátok köztben nemcsak nagy mennyiséget kell felvenni egy nap alatt, de több kamerára kell szervezni egy jelenetet, tehát jelenetszervezés és a színészek mozgatása szempontjából nagyon jó tapasztalat.

Jelenleg új nagyjátékfilmedet promotálod külföldön, miután a Parkoló a Varsói Filmfesztiválon debütált.

Jól fogadták a filmet, úgy reagált a közönség, ahogy reméltük. Ez egy A-kategóriás fesztivál, ezért fontos volt, hogy ott legyen az első vetítés. Reméljük, hogy ezután nemzetközi utat is befuthat a film.

A magyar premier mikorra várható?

Január végére.

A Parkolóban is két eltérő jellem kerül közel egymáshoz egy szűk helyen, mint A zöld sárkány gyermekeiben. Mennyiben hasonlít egymáshoz a két film?

Szerintem nem hasonlít, mert tényleg csak ennyi bennük a közös. A zöld sárkány gyermekei egy barátságról szóló lírai történet, a Parkoló pedig egy harcról szól, ezért más a tónusa, máshol van a fókuszpontja. Nem építünk trilógiát, amelynek első része a barátságról, a második a harcról, a harmadik pedig a szeretetről szólna. (nevet) A hasonlóság csak véletlen, a Parkoló első verziója már akkor megszületett, amikor A zöld sárkány gyermekei utómunkáján dolgoztunk.

Mik a terveid a Parkoló után?

Egy új tévéfilmmel szeretnénk pályázni, de nagyjátékfilm-terv is van a tarsolyban. A közeljövőben elkezdünk dolgozni az egyik ötleten, de nem szeretnék többet mondani róla, mert a sajtó tele van filmrendezők megvalósulatlan filmterveivel. Majd ha elkészült…