„Mary Poppins kamerával” – John Maloof, Charlie Siskel: Vivian Maier nyomában
2014. 06. 18. • Soós Tamás |
A Vivian Maier nyomában a Google korában ritkaságszámba menő módon, egy teljesen ismeretlen történetet fejt fel. Egy haláláig ismeretlen fotósról, az életében csak dajkaként ismert Maierről, és az őt körülfogó misztériumról mesél. Erős, hatásos és hiánypótló munka, amely sok szempontból érdekfeszítőbb, mint a nagy kreativitással kiötölt fikciós mozik. MOZI
Vivian Maier nyomában
(Finding Vivian Maier)
amerikai dokumentumfilm, 83 perc, 2013
írta és rendezte: Charlie Siskel, John Maloof
fényképezte: John Maloof
vágó: Aaron Wickenden
zene: J. Ralph
producer: John Maloof, Charlie Siskel
szereplők: Vivian Maier, John Maloof, Mary Ellen Mark, Phil Donahue
forgalmazó: CinefilCo Kft.
bemutató dátuma: 2014. június 12.
Rejtélyes volt és zárkózott. Egy dajka, slampos, ódivatú ruhákban, aki titokban a 20. század legjobb fényképeit készítette New York és Chicago utcáin. Képeit senkinek sem mutatta meg, bár ő maga tisztában volt azok kiugró nívójával. Intuitív fotós volt, aki egész nap az utcákat rótta – elvileg a gyerekeket vitte ki a szabadba, gyakorlatilag a felügyelt lurkókat rángatta magával fotós körútjaira, amelyek néha nyomornegyedekbe, lekoszlott környékekre vezettek. Oda, ahol azok a jellegzetes arcú figurák éltek, akikről pillanatképeit kattintva az emberi esendőségről, a társadalom margóján pangó életekről sűrített valamit művészetébe.
Képei kristálytisztán tolják előtérbe a témájukat, elsőre érthető és befogadható művek. Maier nem a városról és a benne élő emberről, hanem az életét – részben vagy teljes egészében – az utcán élő emberről és a köré magasló nagyvárosról készített képeket. A hétköznapok kis pillanatait kapta el, átlagemberek átlagos gesztusait, amelyek hol a testvéri szeretet, hol – az anyjába kapaszkodva is magára hagyott – gyerek magányát fejezik ki. Egy alvó újságos, egy megvert csavargó, vagy a Modern Művészetek Múzeuma előtt dedikáló Dali; szemeteskukák bensőségei, New York-i felhőkarcolók látképei, vagy egy elégett, füstölgő karosszék az utcán – csak pár Maier ikonikus képei közül.
Vivian Maier története azonban nem csupán a szigorú dadáról és a zseniális fotósról, hanem a halála után felfedezett művészre épülő üzletről is szól. A Vivian Maier nyomában annak a John Maloofnak a filmje, aki 2007-ben potom 380 dollárért megvette Maier doboznyi negatívját; majd amikor két évvel később ráeszmélt, milyen kincset is gyűjtött be a chicagói Portage Park környékéről írandó könyvéhez, elkezdte felvásárolni a többi negatívot is, és jelenleg a több, mint 150 000 kép nagyobb hányadának tulajdonosa. A huszonéves Maloof élete már a Maier-örökség gondozása körül forog, a szisztematikus feldolgozás mellett a prezentálás, a válogatás is az ő és az általa létrehozott projekt feladata. 2010 óta Maier fényképeit több tucatnyi kiállításon mutatták be a széles közönségnek, többek közt a Magyar Fotográfusok Házában (Mai Manó Ház) is 2012 szeptembere és 2013 januárja között. Azóta létező foglalkozás a Vivian Maier-kutató, s habár Maloof is folyamatosan publikálja könyvformában a „fényképész Mary Poppins” képeit (Vivian Maier: Street Photographer, Vivian Maier: Self-Portraits), mások is szenteltek már köteteket a jelenségnek. A sajtóról nem is beszélve, amelynek szenzációigényéhez tökéletesen illik a dada–művész kontrasztjára épülő, sötét titkokkal bélelt történet.
A Vivian Maier nyomában a legszélesebb közönségnek szánt dokumentumfilm, amely elsősorban ismeretet kíván terjeszteni. Hiszen ez John Maloof érdeke, aki a Maier-márkanév kvázi-gondozója, és aki ehhez tökéletes filmes partnert talált Charlie Siskel személyében. Charlie nemcsak az Ebert–Siskel kritikuspáros második tagjának unokaöccse, de a Kóla, puska, sültkrumpli producere is egyben. Valószínűleg az ő filmes tapasztalatának köszönhető, hogy a Vivian Maier nyomában – jó értelemben vett – kommersz, elsöprő erejű alkotás, amely magazinos könnyedséggel és oknyomozói hévvel festi fel Maier portréját és bogozza ki élettörténetét. Maloofék a kis francia faluig is elmennek, ahova Maiert rokoni szálak kötik, és ahova időről időre visszatért, hogy megismerjék múltját és gyerekkorát.
A készítők bevallása szerint „az ember”, és nem a művész érdekli őket, vagyis Maier markáns karakterjegyeit nem annyira a fotói, mint inkább homályba burkolózó életének részleteiből kívánják kifejteni. Maloofék ennek ellenére igyekszenek egyensúlyt teremteni, és szakértőket is megszólaltatni – többek közt Joel Meyerowitz fotográfust, aki érdekes meglátásokkal szolgál arról, hogyan kellett Maiernek belépnie az emberek privát szférájába, hogy nyakba akasztós Rolleiflexszével lefotózhassa őket –, de a filmet a Maier gondozásában felnőtt gyerekek élménybeszámolói dominálják. A film dramaturgiája hatásos, ugyanis gondosan rajzolt ívet feszít a „különc zseni” derűs sikersztorija és a türelmét könnyen elvesztő, a gyerekeket többször is bántalmazó, pszichés gondokkal küzdő dada borúsra árnyalt képe közé.
A Vivian Maier nyomában roppant erős film, mert maga a tálalt történet átütő és mélyenszántó; mert egy élet magányáról, e magány örömeiről és tragédiáiról, megszállottságairól és a megszállottságokból kifejlődő művészi alkotásokról szól. Ezért is kár, hogy Maloofék többször is a rossz kérdést teszik fel. A szűk másfél órás játékidő jelentős részében azt feszegetik, vajon miért készített képeket Maier, ha senkinek nem mutatta meg azokat – de ezt nem az ’50-es években kérdezik, amikor még anomáliának számított a fényképezőgéppel mászkáló nő Chicago utcáin, hanem a 2010-es években, amikor minden második ember önjelölt hobbifotós, aki a saját örömére fényképez. Mint azt Maloofék is felfejtik, Maier tisztában volt saját képességeivel (a BBC által készített filmből, a Who Took Nanny’s Pictures?-ből pedig kiderül, hogy a Modern Művészetek Múzeumának kiállításait is látogatta Miss Maier), a kérdés boncolgatása így álnaivságnak tűnik.
A Maloof–Siskel páros filmjén érződik az önreklámozás és az önigazolás igénye is, amellyel egyrészt a saját vállalkozást promotálják (nem tesznek említést azokról a negatív-tulajokról, akik szintén számos kép birtokában vannak és a BBC filmjében szólalnak meg), másrészt igyekeznek legalizálni azt, hogy a világtól elzárkózó, a publicitásból még a legapróbb mértékben sem kérő művész örökségét az ő engedélye és feltehető rosszallása ellenére teszik közkinccsé. „Soha nem engedte volna, hogy ez történjen” – mondja az egyik megszólaltatott anyuka, kinek gyerekére vigyázott Maier, Maloofék pedig egy levélrészletre hivatkozva fejtik ki az érveiket: Maier elsőrangú fotós volt, de az előhíváshoz nem volt tehetsége, ezért levelezett is egy francia fotólaborral képei előhivatásáról.
A morális dilemmát hiába intézik el felületesen, sok időt töltenek el a témán rágódva, ahelyett, hogy mélyebbre néznének Maier emberi kapcsolataiban. Sokkal érdekesebb lett volna megtudni olyan praktikus dolgokat, mint hogy miért nem rúgták ki Maiert a szülők, miután kiderült, nyomornegyedekbe és vágóhidakra vitte kirándulni a gyerekeket, hogy ott jó képeket csinálhasson, vagy hogy egy balesetet szenvedett kisfiút előbb lefényképezett ahelyett, hogy a segítségére sietett volna. Van valami különös és felfejtetlen a családok Maierhez való ragaszkodásában, akit kivétel nélkül visszahúzódó, bogaras különcként jellemeznek, de közben még ahhoz is közel került, hogy családtaggá váljon egy famíliában.
A Vivian Maier után kutató Maloof túlzott önfényezése ellenére is stimuláló a film, amely lebilincselő annak köszönhetően, hogy a Google korában ritkaságszámba menő módon, egy teljesen ismeretlen történetet fejt fel. A filmben így nem is a Maier-képek mélyebb elemzésének elmaradása, hanem a felkutatott és megszólaltatott interjúalanyok száma válik hangsúlyossá, akiknek többsége mind a dajkához fűződő személyes kapcsolatáról számol be. Maloofék tehát a művészettörténet elé helyezik az élettörténetírást, és egy ismeretterjesztő dokumentumfilmben ez megfelelő célkitűzés. Hogy alkotásuk objektivitása megkérdőjelezhető, az csak részben Maloofék hibája: valójában egy ugyanilyen szenvedéllyel és megszállottsággal kivitelezett párfilmre lenne szüksége ahhoz, hogy kiegészítse az általuk rajzolt tablót. Arról már nem ők tehetnek, hogy az egyenetlenebb és zavarosabb Who Took Nanny’s Pictures? nem alkalmas erre a feladatra.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322