„A történet a fontos, a politika másodlagos” - Michael Moore
2014. 10. 09. • Kriston László |
Könnyen meglehet, hogy a dokumentumfilmezés történetéről szóló könyvek évtizedek múlva fontos mérföldkőként emlegetik majd azt az 51 perces dörgedelmes nyitóbeszédet, amit az Oscar-díjas Michael Moore tartott a Torontói Filmfesztivál kétnapos dokumentumfilm-konferenciáján 2014. szeptemberében. Persze nem lenne ő, ha nem hirdetett volna programot benne. NÉZŐPONT
Jött, látott és győzött. Pontosabban: bemasírozott irdatlan testével a torontói Glenn Gould Studio színpadára, harsogva humorizált, kiabált, buzdított, agitált és vastapsot kapott. Nem is lehetne másként. Michael Moore „larger than life” karakter, ahogy az angol mondja. Pedig elvileg a nép gyermeke. „Nem jártam főiskolára, a gyártósoron dolgoztam, nem tudtam ki az a Pauline Kael. Nem szerettem a dokumentumfilmeket. Az egyenlő volt számomra az unalmas doksikkal, amiket az iskolában vetítettek.”
Átlagcsalád átlaggyereke, aki berágott, amikor a General Motors tömeges (30 ezer főt érintő) elbocsátásokba kezdett a szülővárosában, Flintben, Michigan államban. Ebből lett a Roger és én (1989), melynek azt az alcímet adta: Humoros portré egy haldokló autóvárosról. „Ha ezt írod a prospektusod címoldalára, szinte nulla az esélye, hogy valaha pénzt kapj rá.” Moore-nak is lopnia kellett a kamerát, „illetve kölcsönni.”
A Warner stúdió 1300 moziban indította a filmet. Doku először jutott el a bevásárlóközpontok multiplexeibe. És háromszorosoan megdöntötte a műfaj korábbi mozibevételi rekordját. Moore egyik napról a másikra közéleti jelenséggé vált.
Máig agitál a gazdagok ellen - az Occupy Wall Street mozgalom szerinte az ő filmjéből, a Kapitalizmus: Szeretem!-ből (2009) vette a milliomosokra utaló „1 százalék” kifejezést -, de közben maga is megszedte magát. A brit Daily Mail szerint a vagyona 50 millió dollár. (Ezt rögtön tagadta is Torontóban). Kétmilliós értékű villában lakik egy michigani tó partján. (Ez viszont megcáfolhatatlan tény.)
Moore előtt és után
„Azért jöttem ide, hogy kifejezzem az elégedetlenségem az elmúlt évek történései miatt”, kezdte beszédét Moore, aki évente körülbelül 150 filmet kap az Amerikai Filmakadémia dokfilmes tagozatától megtekintésre, egy michigani fesztivál válogatójaként pedig ennél jóval többet is megnéz, tehát pontosan ismeri a felhozatalt.
„Ma már mindenkinek van kamerája a mobiltelefonján, tehát bárki készíthet dokumentumfilmet. Ez a lehető legjobb és legrosszabb dolog, ami történhet. Mert többé nem azok kezében van az irányítás, akiknél a pénz van. Ugyanakkor tudjuk, hogy nem mindenkinek kellene filmet készítenie. Ahogy például egyeseknek nem szabadna énekelnie sem. A fürdőszobán kívül.”
Moore alkotásai, a Kóla, puska, sültkrumpli (2002), a Fahrenheit 9/11 (2004) és a Sicko (2007) világsikere nyomán a 2000-es évek közepén felívelt a dokumentumfilmek csillaga a mozikban. A közönség elkezdett jegyet váltani rájuk. Aztán néhány év leforgása alatt lecsengett a divatjuk.
Miért maradt el a közönség? „Filmjeim sikerén felbuzdulva a forgalmazók mindent bemutattak. Michael Barker, a Sony Classics társelnöke elmagyarázta nekem, hogy a közönség javarészt olyanokból állt, akik korábban nem jöttek moziba dokumentumfilmért. Még Al Gore előadását (Kellemetlen igazság, 2006) látva is úgy jöttek ki: „Ezt megnézhettük volna otthon is a tévében.” Ez a tévészerűség elfordította őket a műfajtól. Miért vegyék meg a méregdrága, 12 dolláros mozijegyet érte? Nincs semmi baj a tévés stílusú dokumentumfilmekkel. Csak nem a moziba valók.”
Beszédében Moore elkotyogta: a Fahrenheit 9/11 félmilliárd(!) dollárt keresett világszerte, minden médiumon, DVD-vel, tévéjogokkal együtt. „Én sem lennék képes ezt megismételni!” Kollégáinak ez a siker sokszor átok. „Több filmkészítő mesélte, hogy a finanszírozók azt mondják, „a doksik nem termelnek pénzt.” Mire ők: „És Michael Moore?” „Az más. Az ő filmjei pénzt hoznak, a tieitek nem.”
Akciótervet dolgozott ki arról, hogyan lehetne a közönséget visszahódítani a mozikba a dokumentumfilmekre. A tudósítások 13 aranyköpésnek ható "aranyszabályt" emlegetnek, de valójában a mondanivaló 11 pont köré szerveződik.
Michael Moore aranyszabályai
1. Sztori, sztori, sztori
„Mi a Harcosok klubja alapszabálya? Hogy nem beszélünk a Harcosok klubjáról. A dokumentumfilm első szabálya, hogy ne dokumentumfilmet készíts. Filmet csinálj! Azért választottad ezt a csodálatos művészi formát, a filmet, hogy történetet mesélj! Nem lenne kötelező. Ha politikai beszédet akarsz tartani, csatlakozhatsz egy párthoz. De elszegődhetsz tanárnak vagy prédikátornak is.”
„A mai naptól halottnak nyilvánítom a dokumentarista szót. Scorsesét sem nevezzük fikcionaristának! Semmi szükség rá, hogy gettósítsuk magunkat. Már úgyis a gettóban vagyunk. Filmkészítők vagytok, hát csináljatok filmet!”
„Az emberek nem szeretik, ha kioktatják őket. Eleget dolgoztak egész héten, péntek este szórakozni akarnak a moziban. Hogy a film elrepítse őket valahova, megnevettesse vagy megríkassa, netán még el is gondolkodtassa őket. Semmi szükségük rá, hogy valaki lobogtassa az ujját és kiossza őket. Szórakozni akarnak. Szórakoztatás - ez egy piszkos szó a dokumentumfilmes szakmában. Ha nem tudod elfogadni, hogy „entertainer” vagy, akkor húzz el ebből a szakmából.”
„Ahhoz, hogy dokumentumfilmes legyél, írónak kell lenned. Képesnek kell lenned rá, hogy elmondj egy történetet, aminek eleje, közepe és vége van.”
2. A humor, mint fegyver
Moore-ban először a The Atomic Cafe (1982) című film mocorgatta meg a felismerést, hogy humorosan is lehet véresen komoly dolgokról mesélni.
Kevin és Pierce Rafferty munkája nem volt más, mint az amerikai kormány régi hidegháborús propagandafilmjeinek és hogyan-bújj-el-az-óvóhelyre-féle oktatófilmjeinek garmadája. „Roppant vicces volt. Holott a világ végéről szólt!” Moore szerint a nevetés „katarzis. Pszichológiailag és fiziológiailag így enyhítjük a fájdalmat, amit akkor érzünk, amikor elmondják nekünk az igazat. Mi igazság-mesélők vagyunk.
De az isten szerelmére, egy kanál cukor segít lenyelni az orvosságot!”
Moore-t kirázza a hideg a gondolattól, hogy nézői lehangoltan jöjjenek ki a moziból, miután szembesítette őket a világ állapotával. „A lehangoltság passzív érzés. A düh aktív. Én azt akarom, hogy dühösen jöjjenek ki.” Amikor 2004-ben megnyerte az Arany Pálmát Cannes-ban a Fahrenheit 9/11-ért, a zsűrielnök Quentin Tarantino a díjátadó utáni díszvacsorán elmondta neki, hogy amint hazaér Los Angelesbe, regisztrálni fogja magát szavazóként, mert eddig egyetlen elnökválasztáson sem vett részt. Nála így hatott a film. „Ez többet ér nekem, mint az Arany Pálma”, felelte meghatottan Moore. „Ha ezt megszorozzuk egymillióval vagy tízmillióval, az nem semmi.”
„Szerintem a humor képes aktivizálni az embereket. Túl sok dokumentumfilmen érződik úgy, mint az orvosság. A moziban nem ezt akarják az emberek. Hanem popcornt. A szatíra régen jól bevált módszer volt arra, hogy a művész politikai állásfoglalást tegyen. A humor, illetve a nevetségessé tevés éles pengéjű fegyver tud lenni. Nem értem, hogy a dokumentumfilmesek miért nem használják ezt napjainkban.” Bár az egyértelmű, hogy a humoros konfrontációkban utazó Morgan Spurlock és Borat/Sacha Baron Cohen is Moore köpönyegéből lépett elő.
Vágószobájában ott díszeleg a felirat: „Ne feledd, ezután a film után az emberek hazamennek és szexelni akarnak.” Ne mutass hát olyasmit nekik, amitől elmegy a kedvük a szextől. Ne művelj ilyet a szexuális aktív felnőtt és kamasz polgártársaiddal! Ne tedd tönkre az estéjüket! Egész héten a péntek estére vártak!”
„A művészetet kell előre helyezni, nem a politikai üzenetet. Igen, ezt én mondom! Mert ha készítek egy sz**r filmet, az senkihez sem fogja eljuttatni a politikai üzenetemet.”
3. Revelációk
„Ne mondj nekem olyasmit, amit már tudok. Nem fogok feladni két órát az életemből ezért. Ne mond nekem azt, hogy az atomenergia káros. Bízz benne, hogy vannak odakint is okos emberek, akik ezt tudják. Egyébként is ők fogják véghezvinni a változ(tat)ásokat a világban. Szólítsd meg őket!”
A Roger és én készítésekor Moore a lakhelyén, Flintben lencsevégre kapta a seriff helyettesét, ahogy szentestén karácsonyfát dob ki az utcára, miközben kitelepít egy családot, amely elmaradt a lakbérrel. Megdöbbent, hogy eddig miért nem látta ezt a tévében. A rendőr elmondása szerint karácsony estéjén négy-öt ilyen eset történik. „Négy tévéállomás is működik nálunk. De egyik sem mutatja soha,” merengett Moore.
Az invenciózus megközelítésnek a képi tálalásban is jelentkeznie kell. Ugyancsak a Roger és én forgatásán fektette le Moore azt az alapszabályt, hogy nem mutathat sorban álló munkanélkülieket az állásközvetítő irodában. Mert minden híradó kéthavonta ezt a képet használja az aktuális foglalkoztatási statisztikák ismertetéséhez. „Azt akarom, hogy a képeim láttán a néző felkiáltson: „A fenébe, én nem ilyen Amerikában akarok élni!”
4. Személyes hangvétel
„Fontos, hogy a filmed személyes legyen. Ez nem azt jelenti, hogy mindenképpen bele kell helyezned magad a filmbe. Egyeseket nem bír a kamera. Magamat is közéjük számolom! A véletlen műve volt, hogy a Roger és énben szerepeltettem magam. Ha Scorsese dokumentumfilmjeit látjuk, nem kérdezzük meg, ki mesél most nekünk.” Morgan Spurlockot és Bill Mahert (Religulous, 2008) emlegette még pozitív példaként.
5. Saját reakció
„Gondolsz a közönségre, miközben forgatsz? Amikor komponálod a képet, átfut az agyadon, hogyan fog ez kinézni a nagy mozivásznon? Miközben filmezel, feldühít, amit látsz? Vagy sírsz tőle? Vagy felnevetsz olyan sokszor, hogy attól tartasz hallatszani fog a filmben? Mert ha igen, akkor valószínű, hogy a közönség is így fog reagálni a látottakra. Bízz ezekben a reakciókban. Te vagy az első közönséged.”
6. Főgonoszok
„Miért nem erednek a filmek az igazi gonoszok nyomába? Miért nem nevezik néven a tetteseket?” A legjobb dokumentumfilm Oscar-díjára kvalifikált filmek mezőnyében Moore évről-évre azt látja, hogy az aktuálpolitikai tematika csekély hányadot tesz ki, legfeljebb 3-4 alkotás foglalkozik a mával. Moore tévútnak tartja, hogy vannak rendezők, akik például a globális felmelegedés témáját egy medve sztoriján keresztül világítják meg a nézőknek. Ő inkább a szennyező, karbonintenzív ágazatokban nyomuló Koch-fivérek után menne. „Meg-megkérdezik tőlem: „De nem fognak beperelni ezért?” „Dehogynem! Az emberek mérgesek lesznek rád! Engem össze-vissza pereltek a Roger és én után!” De ez az egyetlen módja, hogy elvégezzük a küldetésünk.”
7. Előtanulmányok
A Roger és én háttértörténete 10 évre nyúlik vissza. Moore egy „alternatív újságba” kezdett írni a General Motorsról, majd a The Nation-ben és a Columbia Journalism Review-ban is publikált a vállalatról. Az egészségügy helyzetéről 1994-ben készített először anyagot a televízió számára. A Sicko első jelenetét 1999-ben forgatta. A filmmel 2007-re lett kész. „Sok munkát és gondolatot fektetet a filmbe. Az nem a semmiből toppan elő.”
8. A kevesebb több
Moore esküszik rá, hogy 90 percnél nem szabad hosszabb filmet készíteni. „Vágj. Rövidíts. Mondd el kevesebb szóval. Kevesebb jelenettel. Ne hidd azt, hogy a te sz**rodnak parfümillata van. Nem a kereket találod fel. Az emberek meg fogják érteni, amit tömören mondasz nekik.”
9. Szópárbajok
A dráma a konfliktusból építkezik, a dokumentumfilm az ellentmondásból. „Amennyire lehet, próbáld meg azokat filmezni, akik ellentmondanak neked. Ez mindig sokkal érdekesebb.” A Roger és énben is csak egyetlen szakszervezetist szólaltatott meg, őt is csak azért, hogy bizonyos tényeket kimondasson vele. A rendező nézetét képviselő interjúalanyok megszólaltatása drámai értelemben langyos víz. A vehemensen ellentmondó feleket viszont „rendszerint elég nehéz a kamera elé cibálni. Ezért sokféle módszert és technikát kellett alkalmaznom, hogy lefilmezhessem őket. Olyan módszereket, amik valószínűleg nem illenének bele a legtöbb tévétársaság etikai kódexébe. De beleillenek az enyémbe. Ami nem más, minthogy a világ a világé. És nem a kisszámú gazdagoké, akik irányítják.”
A Kóla, puska, sültkrumpliban például kiszemezgették egyesek, hogy mi mindent másított meg Moore. A fegyverviselés joga mellett korteskedő sztár, Charlton Heston például nem úgy ment vissza a villájába (miután elhajtotta Moore-t), hogy közben a testes rendező a lövés áldozatává vált gyerek képét mutogatta és a nevét mondogatta neki. A kettőt egyszerűen összevágta. Ez megmásítja a szituációt és Heston reakcióját illetően is csúsztatást jelent. Egyszer érdemes lenne Moore-t tüzetesen kifaggatni e trükkjeiről és annak erkölcsi vonatkozásairól...
10. Dokufikció
Moore szerint a Borat (2006) is dokumentumfilm. Hiába fiktív a szereplő, az számít, hogyan forgatták a filmet. „Nem volt előre megírt forgatókönyv, a szereplők reakciói valósak.” Az animációs klipek és betétek is egyre gyakoribbak a dokumentumfilmekben, amik ettől sem válnak fikciós alkotássá, hangsúlyozta Moore.
11. Hangosztály
„A hang fontosabb, mint a kép. Ez a fikciós filmekre is igaz.” Ha a kamera rázkódik, mert Moore-nak rohannia kell a rendőrség elől, a közönség körülbelül összerakja, hogy mi történik. „Ha a történet erős, nem érdekli őket a rázkódó kamera. De ha a hang pocsék, akkor elvesztik a fonalat. Ha elcsúszik a képkocka a vásznon, mert rosszul állították be a vetítőt, nem kiabálnak a nézők. De ha nincs hang, azonnal meg a sivalkodás.” A hang fontosságából ered a hangmérnök fontossága. „Fizess neki is annyit, mint az operatőrnek.”
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322