A gonosz szovjetnél aligha éldegél elcsépeltebb antagonista Hollywoodban. Öreg már, de állhatatos, nem lehet kiirtani: a hidegháborús retrókémfilmektől (Salt ügynök) a szuperhősmozikig (Vasember 2), a mai napig rendre sok helyen felbukkan. Mégis ritka, hogy nem pusztán a konspiráns szerepét osztják rá Amerikában, hanem ellátogatnak a hazájába, hogy a komplett történetet a Szovjetunióban játsszák le. A 44. gyermek viszont pont ezt teszi: a II. világháborúból hősként tér haza Leo Dimitrov, és a titkosrendőrség kötelékében egy sorozatgyilkos nyomába ered. Ami már azért is trükkös vállalkozás, mert a Szovjetunióban nemhogy perverz gyerekgyilkos, de gyilkosság sincs: a hivatalos ideológia szerint az emberölés a hanyatló Nyugat devianciája.

Leo Dimitrov (Tom Hardy) persze nem az első titkosrendőr, aki „nem létező” gyilkosok után kutat: bizonyos Viktor Burakov (Stephen Rea) és Vadim Lesiev (Marton Csokas) is dolgozott már hasonló ügyön. A három filmet (A 44. gyermek, X polgártárs, Evilenko) ugyanaz inspirálta: Andrej Csikatilo, „a rosztovi rém”, aki 1978 és 1990 között 56 embert ölt meg szexuális frusztrációjától hajtva. A valós eseményeket az HBO 1995-ös tévéfilmje, az X polgártárs követi a leghűségesebben. A 44. gyermek és a sorozatgyilkos szemszögét hangsúlyosabban érvényesítő Evilenko már többet bíz az alkotói fantáziára. Egyvalamiben viszont megegyeznek: hiába az orosz közeg, és a szovjet történelem hangsúlyos miliője, a történet menetét a hollywoodi dramaturgia törvényei diktálják.

Nincs ez másképp már a Csikatilo-filmek legfontosabb előképénél, a Gorkij parknál sem, amelyben egy moszkvai rendőr (William Hurt a maga brit eleganciájával) egy hármasgyilkosság ügyében nyomoz. Mikor a Gorkij parkban helyszínel, megérkezik egy rangidős KGB-ügynök, és máris indul a torzsalkodás, hogy kinek a hatáskörébe tartozik a gyilkosság. Mintha csak az FBI-CIA cicaharcok oroszra hangszerelt változatát látnánk. Az amerikai filmek később sem tudják megállni, hogy ne saját világképük prizmáján keresztül szemléljék az orosz világot. Hősnek rendre egy naiv, de megszállott nyomozót tesznek meg, ki hol a szerelem (Gorkij park), hol a családja érdekében (X polgártárs, Evilenko), de mindig meggyőződésből ered a gyilkos nyomába. Az HBO-film is, amely pedig mind a bűnügy felgöngyölítését, mind Csikatilo gyilkosságait precízen rekonstruálja, dicshimnuszt zeng Burakovról, annak kitartásáról és az FBI-t is elismerésre késztető módszereiről. De közben nem vizsgálja mélységében a történelem rá gyakorolt hatását: hiába omlik össze körülötte a Szovjetunió, hiába léptetik elő, vagy kap idegösszeomlást, a film egyszer sem tekint be idealizált portréja mögé. Az X polgártárs legnagyobb erénye, hogy a sorozatgyilkos utáni nyomozás pszichológiai nyomását érzékelteti – ehhez képest meglepő, milyen távolságtartóan kezeli főhősét.

A 44. gyermeknek már nincsenek ilyen aggályai. Tom Rob Smith könyve, amely alapján a film készült, szemenszedett ponyva, és lendületesen vulgárpszichologizál. Megállapításait, mondanivalóját nem cizellálja, hanem tömören vágja az olvasó arcába. Daniel Espinoza (Instant dohány) filmje is igazodik ehhez a kalapácsmódszerhez, mégis több ponton szembemegy a hollywoodi hagyománnyal. Kezdve azzal, hogy a Csikatilo-sztorit és az egész sorozatgyilkosos nyomozást a film első felében partvonalra küldi, mert a totális diktatúra természetrajzát szeretné felskiccelni.

Merész vállalkozás, de nem sikertelen. Még akkor is, ha nem az ötvenes évek Szovjetuniójának valóságát, hanem inkább egy általános diktatúra logikáját érzékeltetik. Elsőként azt a tételt, amit itthon Köbli Norbert A vizsgája illusztrált kiválóan: ti. hogy a kommunista pártállam a saját kiszolgálóit is bedarálja. A megkérdőjelezhetetlen párthűségre és az örökös győzelem mítoszára épülő rendszerben nem nehéz árulóvá válni. Egy félreérthető megjegyzés, egy rosszindulatú szomszéd, és máris listára kerül az ember. Akit pedig meggyanúsítanak az árulással, az eleve bűnös lesz. Hiszen a rendszer tévedhetetlen: ha nem lenne bűnös, meg se gyanúsították volna. Leo titkosrendőrként előbb árulókat fog el, s vallat ki, de csak addig, amíg egyszer felesége dossziéja nem landol asztalán. Utána már őt vallatnák, ha nem találja árulónak feleségét.

Itt is csavar egyet a hollywoodi filmek menetén Espinoza. Az amerikaiak általában a történelem alakítóira fókuszálnak. A kis nagy emberekre, akik bár alulról jönnek, vert pozícióból is változtattak valamin. Ha mást nem, az áldozathozatalukkal. Azonban A 44. gyermekben a történelem alakítója, a háború hőse kiszolgáltatott lesz. Sőt, áldozat. Espinozáék ugyanis ismerik a felkínált alkuk természetét. Egy átlaghollywoodi filmben erkölcsi választást kínálnak: vagy magát menti a hős, vagy a társát. De erre most nincs lehetőség: az embernek a családja és a barátja között kell választania. Három rokona vagy egy ismerőse, netán a felesége között. A filmben sorra bukkannak fel az alkuk, ahol már nem lehet pusztán morális alapon dönteni. Hiszen mindegyik döntés árulással jár.

A filmnek van még egy nagy erénye: eleinte remekül idézi a hetvenes évek paranoiathrillereit. Kétségtelen, hogy Richard Price (A drót több epizódját is ő jegyzi) jobb író, mint Tom Rob Smith. Nemcsak a könyv életszerűtlen, fantáziahiányos dialógjait javította fel, de a főhős jellemét is izgalmasabbra árnyalta. A könyvben Leo még naiv volt: hitt a rendszerben, a kommunizmusban, a vezetőiben. De közben mindig is kétkedett – kiábrándulása így zökkenőmentes, kiszámítható folyamat. Tom Hardy viszont egy veszélyesebb alakot játszik. Pokróctermészetű cinikust, aki a feleségével is ridegen bánik. Megkeményítette a háború, meg a titkosszolgálati munka: neki már nincsenek illúziói afelől, hogyan operál a rendszer.

Másrészt Hardy rejtélyesebb is. Sokáig ugyanis azt se tudjuk, pontosan milyen viszony fűzi Raiszához (Noomi Rapace). A barátnője? Vagy a felesége? Ha az is, vajon titkolják a viszonyukat a felettesei elől, hogy Leóval nyomoztatnak utána? Mennyit tudnak a főnökei, és mennyit Leo? Vajon tényleg kém Raisza? A film visszatartja az információkat, hagyja, hadd tapogatózzon, találgasson a néző a félhomályban. (Szó szerint: A 44. gyermek képi világa borús, piszkosszürke. Leginkább az 1984 disztópiahangulatára emlékeztet – ennél fogva nem is túl eredeti.) A paranoia atmoszféráját viszont sikeresen teremti meg, olyannyira, hogy elhiteti nézőjével: ebben a filmben bármi megtörténhet. A Trónok harca korában ez már amúgy sem meglepő. Elhullhatnak a hősök, a sztárszínészek, legalább nagyobb lesz a dramaturgiai hatás.

A második részben aztán ez a bármi kiszámíthatóvá válik. Sorozatgyilkos thriller lesz a filmből, és elszaporodnak az akciók – remegő kézzel kamerázott, élvezhetetlenül kusza epizódok –, a rosszul összefércelt fordulatok. És az otromba hollywoodi klisék: a velejéig romlott gonosz meg a hőssé váló szörny párbaja, az egy az egy elleni küzdelem, mikor valójában egy komplett rendőrosztag lohol a nyomukban. A 44. gyermek meghátrál, a kétértelműségeit kisimítja, a homályos pontokat felderíti, a szálakat elvarrja. Az áldozat visszaszerzi cselekvőképességét, és lázad, a rendszer által elhallgatott sorozatgyilkos után ered.

Csak egy a vigasz: a film még így is feszült, és fordulatos, a 140 perces játékidő hamar múlik el. És hát a színészek: Tom Hardy, kiről a Bronson és a Warrior óta tudjuk, hogy milyen jól állnak neki a fatuskó-szerepek, itt is a darabos nehézfiút hozza, és még lelkiismereti eszmélését sem túlozza el. Ő az egyetlen, kitől bocsánatos bűnnek számít, hogy orosz akcentussal töri az angolt. Gary Oldmant, Vincent Casselt és Charles Dance-t (Trónok harca) is mellékszerepekben vesztegeti el a film, de a feszültséget úgyis Joel Kinnaman (nemrég még a Robotzsarut, most viszont a gyáva és alattomos Vaszilijt játssza) és Tom Hardy kettőse csiholja ki. Igaz, ők se tudják megszüntetni azt a skizofréniát, amellyel a diktatúrát minél valósághűbben ábrázoló, majd azt álomgyári slendriánsággal feloldó jelenetek között feszül. De tagadhatatlan: A 44. gyermek hollywoodi filmnek bevállalós, komoly s fontos témáját pedig kompromisszumok árán, de széles tömegekhez tudja eljuttatni. Ha pedig innen nézzük, nemcsak bátor, de még kudarcnak sem neveznénk.