Lehet, hogy az élet a legjobb forgatókönyvíró, de mégis kellett egy Stephen Beresford, egy Matthew Warchus, na meg 30 év, hogy valaki papírra vesse és megrendezze ezt a sztorit. Pedig csak úgy sorjáznak benne a címlapra kívánkozó hívószavak: melegjogi aktivizmus és bányászsztrájk, szolidaritás és előítéletek, AIDS és Margaret Thatcher. A Büszkeség és bányászélet igaz történeten alapul, azaz a film mögötti történetben lapul igazság is: 1984-ben, amikor a Thatcher-kormány elkezdte bezáratni a veszteséges szénbányákat, az ott dolgozók pedig országos sztrájkba fogtak, egy londoni melegjogi aktivista csoport úgy döntött, segít a bányászokon. Pusztán szolidaritásból: mert ők is kisemmizettek, és ők is a kormány, a rendőrök és a bulvársajtó kereszttüzébe kerültek, mint a homoszexuálisok. A Büszkeség Menete előbb csak pénzt kalapoz, majd kapcsolatot is létesít egy walesi faluval, miután a bányászszakszervezet természetesen hallani sem akar róluk. A Mark Ashton által vezetett csoport lekocsizik falura, ahol megpróbálja elnyerni a konzervatív, istenfélő szakmunkások szimpátiáját, hogy azok elfogadják a főként a főváros homoszexuálisaitól összegyűjtött adományaikat.

Innen elkerülhetetlen, hogy kulturális különbségeket ütköztető komédia kerekedjen a történetből, mivel azt nem Derek Jarman, nem Gregg Araki, de még csak nem is Todd Haynes rendezte. A film se az egzisztencialista queer filmek, se a fősodorbeli meleg melodrámák vonulatára nem kapaszkodik fel. Ettől eredeti nem, csak vígjáték lesz, méghozzá sikeresnek szánt, mainstream fajta. Amely őrzi ugyan a történelem vázát, de arra klasszikus dramaturgiát húz fel, és szemrebbenés nélkül hagyja ki a közönséget vélhetően megosztó részeket. Így lesz például Mark kommunista-meleg aktivistából idealista-meleg aktivista, és így kerülnek ki a képből és a filmből a thatcheri döntések mögött húzódó gazdasági dilemmák. A Büszkeség és bányászélet nem vájkál a sztrájk okaiban (az államosított szénbányák már régóta veszteséget termeltek), a lapokat előre leosztja, a szembenálló nézeteket sarkítja.

Ezt a főbb árnyalatait tekintve fekete és fehér dramaturgiát viszont tökéletesen működteti. Mindössze egy dolog kell, hogy a Pride-ot annak a szórakoztató filmnek lássuk, aminek kikiáltották: sutba vágni az eredetiségre és a művészi mélységre vonatkozó igényeket. Amit már csak azért sem nehéz megtenni, mert ahogy gördül előre a történet, úgy egyre finomodik is. Egyik percben még azzal próbál szórakoztatni, hogy falusi nagymamák csapkodják a szoknyájukat a nevetéstől melegpornó magazinokat lapozgatva, a következőben viszont elkapott pillantásokból és egy véletlen találkozással mesél el egy elhallgatott AIDS-tragédiát. Ha a Coming Outot emiatt gáncsolták, akkor itt is illik megjegyezni: a felvonuló homoszexuális karakterek nem mutatnak túl a vásznon megcsontosodott ábrázolási kliséken, de a film mégis működik.

Pátoszos, de hatásos a Büszkeség, amely a legtöbb klisét toposszá finomítja. A szülei előtti titkolózásból előlépő, önmagát felvállaló Joe jellemfejlődése olyan betűhűen követi például a forgatókönyvíró-iskolák tananyagát, hogy azon élcelődni lehetne, ha az újonc George MacKay nem teremtene olyannyira sérülékeny, tépelődő és mélyen érző figurát. Hasonlóképp, a környezetében mindenkit inspiráló Mark portréja is túlidealizált lenne, ha Ben Schnetzer nem közvetítené olyan ujjal tapinthatóan az izzást, a világváltó hevületet.

A Büszkeség és bányászélet jó színészekkel és kerek, erős és vicces dialógusokkal adja elő magát. Lelkesítését, lélekemelését tökéletesen időzíti egy olyan korban, amikor nemcsak Magyarországon, de Nyugat-Európában is elképzelhetetlen az a fajta szolidaritás, ami a történet magját adja. Warchuséknak bizonyos szempontból könnyű dolga van: a Büszkeség már csak azért is felemelő, mert még léteznek benne közösségek, még csoportokba tartoznak az emberek, ráadásul ezek a csoportok kölcsönösen bővítik, szélesítik egymás világképét. Az igazán megkapó azonban az egyes csoportokon belüli dinamika: a belső küzdelmek, a kisközösségen belüli coming outok, a homoszexuálisok frontján fellépő szakadások. Azok a repedések, amik a legelszántabb összefogáson is végigfutnak. A Büszkeség Menetében margóra szorult feministák, akik függetlenedni akarnak, és akikből még az a film is viccet farag, amelyik a szolidaritás – és persze a Thatcher-gyűlölet – jelszavait hímezte zászlajára.

A Büszkeség és bányászélet sok karaktert és sorsot vonultat fel, amelyek között erőskezű, határozott és pozitív női példák is felbukkannak – mindannyian a bányászfaluból. Ahogy a film egyértelmű előképeként hivatkozott Alul semmiben, itt is a nők veszik át a családfenntartó és összetartó szerepet, miután a férfiak elvesztik a munkájukat és ebből kifolyólag kibillennek hagyományos szerepükből. De míg az Alul semmi a munkásosztálybeli férfikép krízisét járta körbe a maga populáris módján – a főszereplő Gaznak apaként és családfenntartóként, a kövérkés Dave-nek pedig férjként és férfiként vallott kudarca után kellett újra bizonyítania –, addig a Büszkeség és bányászéletben a margóra szorul ez a krízis. A film túllép rajta azáltal, hogy aktív(ista) és mégis feminin, a problémákat megoldó, de közben nőies jegyeket hordozó férfiképet érvényesít.

A problémamentesre simított férfikép összhangban áll azzal, ahogy a Büszkeség és bányászélet populárisra hangszereli a brit nemzeti filmgyártás hagyományát – csakúgy, mint az Alul semmi. A kisrealista munkásközeg és a queer film találkozása azonban olyan erős alapanyagot szolgáltat Beresfordéknak, hogy azt nem tudják elrontani, még azzal sem, hogy kínosan ügyelnek rá, nehogy túlkomplikálják a témát. A Büszkeség és bányászélet olyan, mint az agilis bányászszakszervezet: gondolj bármit, a végén úgyis beránt.