Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Öngyilkosok klubja – Pascal Chaumeil: Hosszú út lefelé

Nem véletlen, hogy a brit bestseller-író szinte minden könyvéből készül filmváltozat: könnyed, de mégis roppant okos szövegei sajátos humoruk és a feszegetett témák okán is népszerű filmekké válhatnak. MOZI
 
Hosszú út lefelé
(A Long Way Down)
angol romantikus film, 96 perc, 2014
rendezte: Pascal Chaumeil
írta: Jack Thorne (Nick Hornby nyomán)
fényképezte: Ben Davis
zene: Dario Marianelli
producer: Finola Dwyer
szereplők: Aaron Paul, Imogen Poots, Pierce Brosnan, Toni Collette, Tuppence Middleton, Sam Neill, Rosamund Pike, Joe Cole, Diana Kent
forgalmazó: A Company Hungary Kft.
bemutató dátuma: 2014. május 29.
 
Hornby vicce ez: négy öngyilkos találkozik. Persze, pusztán félig igaz: valójában csak öngyilkosjelöltek, és csak félig vicc az egész. Félig kesernyés dráma, félig cinikus humor – mostanság úgy hívják ezt, hogy dramedy –, de az átlagélet ilyen kevert hangnemben való megfestése a szerző bevallott ars poeticája. Hornby regényében a négy szuicid hajlamú londoni lakos kisiklott életének lehúzó körülményeit – vagy épp azok hiányát, elkeseredettségük értelmetlenségét –, illetve az öngyilkosság peremén lépkedő ember halálnyugodt cinizmusát is képes szemléltetni.
 
Martin a sikeres életet dobta el magától, mikor lefeküdt egy 15 éves lánnyal, aki bekokózta magát egy éjszakai bárban – utána felesége, és a sajtó kegye is elhagyta, népszerű reggeli „csevejshowját” elvesztette, helyette a SüssFelTV-ben bohóckodik. Maureen egyedülálló édesanya egy sérült fiúval, akinek sorsában semmi humoros nincs – részben ezért is kerül a tetőre, mert hiányzik a szín és a változás reménye az életéből. No meg azért, mert egy sérült, bármiféle kommunikációra képtelen embert több évtizeden keresztül ápolni borzalmasan megterhelő feladat. A fiatalok, velük szemben, csak a helyüket keresik: JJ rocksztár szeretne lenni, de csak közepesen tehetséges zenész, mint Llewyn Davis, Jess pedig hiperaktív, csúfosan irritáló személyiség, akit apja konformizmusa, anyja megkeseredettsége és nővérének megmagyarázhatatlan eltűnése roncsolt szét.
 
Személyes hangvételű munkáival (Pop, csajok, satöbbi; 31 dal; Fociláz) szemben, a Hosszú út lefelét nem ölelte keblére a kritika: a kimódolt alaphelyzetet és a felsrófolt komolyságot kérték számon azon az alkotón, akitől a popkultúra-rajongók életszemléletének, a számukra óriásinak tűnő, de cseprőnek bizonyuló problémáinak humoros érzékeltetését várják. Pedig élesen körbehatárolt elvárások híján a Hosszú út lefelén is átsüt a Hornby-stílus: a sodró belső monológok, a (pop)kulturális utaláshálóba való örömteli belegabalyodás, vagy az élet apró igazságainak eszes iróniába való csomagolása. Mivel mind a négy szereplő belső perspektíváját váltogatja a regényben, különösen alaposan tudja körbetapogatni a kimondott szavak banalitása és a kimondatlanul hagyott, megfogalmazhatatlan problémák közt húzódó űrt. A regény egyik bravúrja, hogy elviselhetetlenül viselkedő, fájóan éncentrikus karaktereket képes szerethetővé színezni univerzálisra növesztett szerencsétlenségük érzékeltetésével.
 
A filmverziónak – többek közt – ez sem sikerül. Az irodalomkritikusok – iróniára talán kevésbé vevő – része giccses limonádénak tartotta Hornby könyvét, és ezzel bizonyára Jack Thorne forgatókönyvíró is egyetértett, ugyanis minden igyekezetét arra fordította, hogy a tömegvígjátékok hangvételéhez puhítsa a történetet. Hogy a karaktereket híres filmsztárok játsszák, az még passzolhatna is a koncepcióhoz, hiszen Pierce Brosnan például a pedofilnak kikiáltott, szétcsúszott Martin szerepben kvázi saját imázsával szembemenve játszhat. De a film elhallgatja a felvonultatott karakterek nehéz természetet és igazán súlyos problémáit. Az arcbamászóan idegesítő Jess-t például központi figurává lépteti elő, és ezért a legtöbb viccet is neki osztja ki: a lány, aki saját bőréből szeretne kibújni, mert már magát sem bírja elviselni, akinek alapvető gondjai vannak a társas léttől és az ezzel járó kommunikációval, itt egy excentrikus és vicces különccé szelídül, aki kizárólag lánytestvére elvesztése felett szomorkodik.
 
De legalább Imogen Poots kihozza karakteréből a maximumot, és az egyetlen jól elsült, a regényhez hozzáírt fürdőszobai jelenetben tökéletesen ragadja meg a kiszámíthatatlanul furcsa, magát kínos szituációkba sodró lány lényegét. Vele szemben Toni Colette indokolatlanul túljátssza a visszahúzódó, vallásos, a mai világ történéséiből kimaradt Maureent (Emma Thompson nemcsak levertséget, de tán a karakter erkölcsi erejét is hangsúlyozhatta volna a szerepben). A szkript pedig eltagadja a sérültekkel való együttélés nehézségeit, a Maureen fejében forgolódó, bűnös gondolatokat a fiától történő megszabadulástól, a társaság, a változás után ápolt kitörölhetetlen vágytól. Helyette megváltást kap, szinte szent glóriát rajzolnak a feje köré. S míg a könyvben Martin a fiatalok happy end utáni ácsingózásán és a mai filmek hamisságán gúnyolódik, addig a filmverzióban tényleg szépen elcsomózzák a szálakat és megoldják a konfliktusokat. (JJ-vel nem lehet külön foglalkozni, hiszen az ő karaktere sínylette meg legjobban a másfél órára vágott adaptációt: ahogy a Variety kritikusa mondta, rajta csak az látszik, hogy Aaron Paul szomorú, mert véget ért a Breaking Bad.)
 
A filmben azért még néha így is átjön Hornby sajátos humora, de meglepő módon Thorne sok helyen át is írja a szöveget. Sűrít és zanzásít, eközben pedig néha félre is érti a szöveget: mikor Jess apja azzal replikázok a lánya sértésére, hogy politikusként már megszokta, hogy folyton lehülyézik, az a filmben nem olcsó cinizmus lesz, amivel a konfliktusforrások elől kitér, hanem maga a poén, amin nevetnünk kéne. Hiába próbálja szerkezetében követni a könyv osztott narrációját Thorne, és egy-egy blokkban egy-egy karakterre fókuszálni, nem képes visszaadni a reflexiónak azt a játékterét, amit, az eseményeket, a párbeszédeiket és a saját gondolataikat kommentáló belső narráció a papíron még biztosított.
 
A romkom-rendező Pascal Chaumeil filmje – Jess szavával élve – olyannyira „elszabott”, hogy adaptációs tananyag lehetne a filmiskolákban – intő példáként. Jó feldolgozásként pedig akár a Pop, csajok, satöbbit, de még az Egy fiúról-t is fel lehetne sorolni, amik lehet, nem érnek fel az eredetivel, de önálló műként is simán megállnak a lábukon. A Hosszú út lefelé viszont egy elcukrozott, otromba vígjátéki fordulatokkal felruházott film, ami félredobja azt, ami a könyvben jól működött, és saját, konvencionális filmes megoldásait erőlteti helyettük. Kezdve attól, hogy a tetőről alig pár perc alatt lekászálódó karaktereket már a felütésnél nem húzza komfortos érzelmi közelségbe a nézőhöz, egészen a kimódolt happy endig, a Hosszú út lefelé a legrosszabb Hornby-adaptáció, persze a Szívem csücskeivel fej-fej mellett haladva. Habár ritka, és ezért üdvözlendő minden az öngyilkosság összetett témájáról szóló film a mozikban, de ez így összességében mégsem több egy néha egész humoros Angyali érintés-epizódnál.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322

2021-01-17 09:55:56 SMTP error: Could not authenticate.