Életen kívüli élmény – Reisz Gábor: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
2014. 11. 05. • Kovács Bálint |
Eszter, amikor barátnőből ex-barátnővé vált, nem csak a ruháit, a fekete-fehér fényképeit és a többi holmiját vitte el a közös albérletből, de a hajszálait is. A szőke hajszálakat, amelyeket mindig szanaszét hagyott, amelyek annyi veszekedést szültek, és amelyek Áronnak, mióta ex-barát lett, mégis iszonyúan hiányoznak. MOZI
VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
színes, magyar vígjáték, 90 perc, 2014
rendező, forgatókönyvíró, operatőr: Reisz Gábor
vágó: Tálas Zsófia
látvány: Klimó Péter
jelmez: Szlávik Júlia
zene: Csorba Lóci, Reisz Gábor
producer: Berkes Júlia, Bosnyák Miklós
szereplők: Ferenczik Áron, Takács Katalin, Kovács Zsolt, Makranczi Zalán, Kapronczai Erika, Horváth Miklós, Győriványi Bálint, Lukács Roland, Owczarek Tamás, Bach Kata, Jakab Juli, Huzella Júlia, Hermann Gábor, Tarr Judit, Nagy Viktor, Mészáros Máté
Egy szakítást a hajszálakon keresztül megfogni – ez pont annyira eredeti látásmódra vall, mint ami valóban végig jellemzi Reisz Gábor első nagyjátékfilmjét, a szakítása után újra és harmincéves korára először talpra állni próbáló fiúról szóló VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant.
Mert ezt a filmet nem elsősorban az teszi ennyire jól sikerültté, szerethetővé és minden ízében eltalálttá, hogy – mint a maga idejében a Moszkva tér – tényleg azon a Budapesten játszódik, amit ismerünk, nem pedig egy filmes makettben, vagy hogy nagyon pontosan ismeri fel és aztán adja vissza egy egész generáció élethelyzeteit, életérzését és problémáit. Pedig ez is mind igaz, és ezek is fontos indokok, ha arról van szó, miért kerül ki győztesként a közelmúltban bemutatott három, kicsit hasonló alaphangulatú magyar film (Senki szigete, Utóélet) ki nem mondott, de azért létező versenyéből a VAN.
Hiszen tényleg pontosan ismerős egyrészt a koszos, romos, idegbetegeket szállító villamosok pályáival átszőtt, romkocsmák homályába burkolózó Budapest. Másrészt pedig ismerős minden a legutolsó képkockáig a célközönséget alkotó, mai magyar huszonöt-harmincöt éves, középosztálybeli értelmiség számára, mert a forgatókönyvet is jegyző Reisznek kitűnő szeme van a jellemző, de a művészetben általában fel nem bukkanó apróságok kiszúrására. Mint amikor az állásinterjún a munkakeresőtől tulajdonképpen szinte semmiben nem különböző HR-es fél szemmel a monitorra figyel a vele szemben ülő helyett, ha a laptop hangszóróból felhangzik a Facebook-chat jellegzetes pittyenése. Vagy hogy a bliccelők közt szocializálódott ember akkor is rettegve pásztázza a hetes buszon a kék ruhát viselő potenciális ellenőröket, ha egyébként van bérlete. Mindez persze csak kiegészíti azt, hogy milyen precízen is ábrázolja a VAN a kitolódó kamaszkort és a huszonegyedik század lézengő rittereit, a frissdiplomás szabadbölcsészeket, filmszakosokat vagy filozófusokat, akiket senki nem készített fel arra, hogyan kéne átlépni afölött a mélységes szakadék fölött, ami elválasztja a gyerekkort a felnőttkortól. Aminek semmi köze nincs az évek számához, csak a munkához, a függetlenséghez és a felelősséghez: három olyan tantárgyhoz, amit nem tanítanak az egyetemen, és amit olyan sokaknak nem adtak át a mindig mással elfoglalt szülők sem.
És az ezzel való küzdelmet, az átlépést a mélység fölött Reisz nemcsak konkrétan ábrázolja – kocsmatúrákkal a bulinegyed szívében vagy Főzelékfalós világmegváltásokkal egyrészt, az önéletrajzírás nehézségeivel és a jobbhíján-munkák elviselhetetlen könnyűségével másrészt –, hanem egyfajta metaforikus síkon is. A főszereplő, Áron ugyanis sehol nincs ott, ahol valamilyen elvárás szerint jelen kéne lennie: mindenhol kívülálló, és minden ellen fellázad a maga álmodozós módján. A családjában ő az, aki feltakarítja sógornője hányását a saját szülinapi ebédjén, és aki így csak az asztal alól figyeli a beszélgetést. De kívülálló az egész életben is – ötletes jelképe ennek, hogy a film első jeleneteiben Áron azon lamentál, hogy ha egyszer csak összeesne és meghalna, azt aligha venné észre bárki is. Nem tudja és nem is akarja elfogadni azt a világot, ahol játszmákkal kell csajozni; ahol decens ingeket kell húzni az állásinterjúkra; ahol a szülők megmondják a felnőtt gyerekeknek, hogy mit kellene csinálniuk. Áron kívülről nézi, hogy elmegy mellette az élet, legalábbis addig, amíg nem jön rá, hogyan tudna ő is belelépni ebbe a furcsa szabályokkal terhelt világba. Ahogyan Török Ferenc egész életművében vissza-visszatér az elvágyódás, mint generációs életérzés, úgy Reisz Gábornál ez a korosztályi alapélmény a passzivitás, a saját, szabad személyiség hozzáidomításának képtelensége az előző generáció által megalkotott szabályrendszerekhez.
Mégis, a VAN-t nem elsősorban ezek teszik kiváló filmmé. Hanem a nagyon egyedi nézőpontja, amely révén a néző nem csak az ismerősség élményét és az azonosulás lehetőségét kapja meg, hanem az ismert dolgok sem csak „tükröt tartanak a valóságnak”, hanem önálló, sajátos hangulatú világ épül fel belőlük – olyan, amihez a valóság nem elég, kell hozzá egy jó rendező is. Ehhez hozzájárulnak egyrészt az alkalmankénti elrugaszkodások a realizmustól is, amikor Reisz képi metaforákkal fejez ki egy-egy érzést, állapotot vagy gondolatmenetet: például, amikor Áron idegtépően torzsalkodó, a feje felett átbeszélő szülei lakásában talál egy kábelt, amit végig követ az Erzsébet hídon át az utcákon, míg rá nem jön, hogy az ő lakásában van bedugva a vége. Vagy amikor az anyukája céges telefonján olyan sokáig kell várni a kapcsolásra, hogy a nyugtatóan idegesítő várakozózenét hallgatva Áron átsétál egy biciklis felvonuláson, több tüntetésen és pártgyűlésen, téli tájakon, egy zsúfolt strandon és a Sziget Fesztiválon is, végül rányit a telefonon lógó mamára.
De a látásmód különlegessége lényegében mindenben tetten érhető. A már említett lázadás formáin például: a magyar filmtörténet legjobb monológjai között van a helye Áron megrökönyödött, szinte egy levegővel elmondott kitörésének a mai kor ismerkedési szokásairól, amikor a lány, akivel szobára ment, minden szó nélkül csábosan meztelenre vetkőzik előtte. De a szülők elleni lázadás kis monológja is remek („Kimegyek Portugáliába, és szürke, szakadt, tróger magyar paraszt leszek”), és általában az összes dialógus kétfenekű: tökéletesen érthetően fejezik ki mondjuk a szeretetteli szülői elnyomást, de mégsem az ismert, közhelyes paneleket ismételgetik, hanem inkább metakommunikációból derül ki a mondatok valódi jelentése. Emellett Reisz mindent megmutat „alulról” is: az apukát, aki teljesen őszinte felháborodással kéri ki magának, hogy „neki miért nem szóltak” saját rokona névnapjáról; vagy a gyönyörű nőt, a vágy titokzatos tárgyát, aki, amikor azt hiszi, nem látják, belefeledkezik az orrtúrásba.
A VAN egyébként is szokatlanul és kiemelkedően életszerű, nemcsak a fentiek miatt, nemcsak a helyzetek és létkérdések ismerőssége miatt, nemcsak a remek, improvizációk alapján készült, őrülten humoros forgatókönyv miatt, hanem a színészek révén is. Úgy tűnik, Reisz Gábor egyike azon kevés fiatal filmrendezőnek, akik tényleg fel tudják használni a civil szereplők amatőrségét: míg például Török Ferenc új filmjében a profik között levetette a vászon az amatőr színészt, addig itt mindenki, akár még a beszédhibás Horváth Miklós is olyan természetesen szólal meg, mintha húsz éve csakis színészkedéssel töltené minden idejét. Ehhez nyilván az improvizációk is nagyban hozzájárultak, de alighanem szerepe van benne annak is, hogy a szereplők – főleg az Áront játszó filmrendező (Reisz Gábor egyetemi osztálytársa), Ferenczik Áron – egyáltalán nem próbálnak jól játszani, hanem nemes egyszerűséggel felvállalják beszédük, hangsúlyaik, testbeszédük tökéletlenségeit is. Az amatőrség ugyanakkor nem csak a színészgárdán nem látszik, de a látványon sem: hiába készült a film szinte sufnikörülmények között, egy hasonló film költségvetésének huszadáért vagy harmincadáért, szándékolatlan ütött-kopottságnak nyoma sincs, sőt, az olyan betétek miatt, mint a már említett felvonulásos-strandos-szigetes képek egymásra vágása, sokszor kifejezetten nagyszabású a végeredmény.
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan kiválóságának egyik titka egy paradoxon: épp azzal tudja konkurenseinél jobban megközelíteni a tökéletességet, hogy jól láthatóan egyáltalán és semmilyen téren nem törekszik a tökéletesség látszatára, hanem azt mutatja meg, amit tud – úgy filmnyelvi értelemben, mint ahogyan nem idealizálja a témát vagy a helyszíneket sem. Ez pedig imádnivaló őszinteséghez vezet. Talán nincs is olyan trükk a filmvilágban, ami ennél az egynél többet érne.
A filmet az Örökmozgó Filmmúzeum is vetíti:
2014. november 5. szerda 18:00
2014. november 6. csütörtök 20:00
2014. november 9. vasárnap 20:00
2014. november 11. kedd 20:00
2014. november 13. csütörtök 20:00
2014. november 17. hétfő 20:00
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322