A tizenkettedik alkalommal megrendezett Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál hagyományaihoz híven idén is műsorra tűzte az elmúlt év legfontosabb hazai dokumentumfilmjeit.

A Magyar panoráma alkotásait, hasonlóan a fesztivál gerincét adó, mindig friss és gazdag nemzetközi versenyprogramhoz, a társadalmi relevancia és a minőségi témafeldolgozás köti össze, legyen szó rendező szakos hallgató vagy veterán filmes munkájáról, dokumentumetűdről vagy egész estés tényfeltáró dolgozatról. Idén azonban akadt még egy közös pont, nevezetesen a megértés vágya, amely hol a kamera egyik, hol másik oldaláról, de mindegyik filmet átjárta.

K. Kovács Ákos négy percbe sűrített lírai hangulatjelentése (Afgán dzsungel) a szerb-magyar határ közelében található egykori téglagyárról és környezetéről villant fel életképeket: hétköznapi kellékek, rítusok, majd sorstöredékek néhány mondatban. Alighogy elkezdődik a film, máris véget ér. Mint a nyugalom pillanatai a schengeni határ előtt utoljára megpihenő menekültek számára. Jelenlétük csak a téglagyár szemszögéből hétköznapi, számukra és a néző számára egyáltalán nem az. (A filmet a ZOOM IN: Diákfilm-verseny szekcióban vetítették)

Meggyes Krisztina remekbe szabott dokumeséje (Azok) a határ innenső oldalára kalauzol minket. Vámosszabadi polgárai békében és nyugalomban élnek, mígnem egy nap megjelennek a menekültek a faluban. Az idős őslakosok megértő bölcsességgel, az életüket és vagyonukat féltő fiatal betelepülők azonban gyanakvással fogadják az idegeneket. A nézeteltérés a határ menti település kettészakadásához és a harmónia elvesztéséhez vezet. A rendező nyitott érdeklődéssel járja körbe a helyi menekültügyet. Elsősorban véleményeket mutat, és csak másodsorban közli a sajátját. Azt is diszkréten, a meggyőzés szándéka nélkül, ugyanakkor lényeglátóan. 

Tarek Raffoul Piros fehér zöld című filmje viszont egyáltalán nem alkot véleményt. Nem kérdez, nem válaszol, csak mutat. Pedig a film egyetlen hatalmas kérdésről szól: ki viseli majd gondját a Down-szindrómás férfinak, ha meghal egyetlen hozzátartozója, idős édesanyja? Válasz nincs, szeretet, intimitás és kétségbeesés azonban annál több. Tarek Raffoul kilenc perces szociódrámájának rövidségénél csak a mélysége meglepőbb.        

Konkol Máté viszont kérdez. Körinterjújában (Sárga csillagos kocsmák) annak próbál utána járni, hogy a hetedik kerületi bulinegyed magyar és külföldi közönsége hogyan viszonyul ahhoz a tényhez, miszerint a kocsma, ahol épp szórakozik, egykor sárga csillagos ház volt. A rendező a válaszok korrekt spektrumát vonultatja fel, leginkább azzal a nem túl sokatmondó konklúzióval, hogy ebben a témában is sokféle álláspont létezik. Főiskolai vizsgamunkája valójában róla és nem a megkérdezettekről szól: a film látszólagos tárgyilagossága mögött mindvégig érezhető a saját és lakhelye identitását kereső rendező, aki ezáltal - noha szándékán kívül - alkotása titkos főszereplőjévé és legfőbb értékévé válik. 

Eichner Hanna is keres. Példaképeket mások és talán saját maga számára is. egyeNlŐ című portrémozaikjában főként olyan nők vallanak magukról, akik fizikailag vagy szociálisan hátrányos helyzetűek, vagy hátrányos helyzetű emberek segítésével foglalkoznak. Életvidám nők, akik a hiány terhe alatt nem roskadnak össze, sőt, talán éppen abból merítenek erőt, abban találnak célt maguknak. Nőiesek, erősek, céltudatosak. Teljesebbek a teljeseknél.   

Nagy Dénes Seb című filmjének szintén nők a hősei. A rendező itt azonban nem önmagát, hanem egy tőle távol, de környezete révén hozzá mégis közel álló probléma, az önsebzés okait szeretné megérteni. Három szereplőjéhez a kamera fizikailag és lelkileg is közel kerül, de a hagyományos interjúk és életképek mellett ezúttal a hangulatfelvételek és a zene is főszerepet kapnak, hogy megfogalmazzák azokat a szavakkal megfogalmazhatatlan lelkiállapotokat, amelyek az önbántalmazás hátterében állnak. Nagy Dénes hangja a film negyedik szereplője. Konok, mégis tapintatos kérdései az empátia gyógyító hangján szólalnak meg.    

A hétköznapi hősöket bemutató internetes Karmák-sorozat Józan babák című epizódja (szerkesztő-riporter: Bíró Bori) egy olyan egyesületről szól, amely addiktív, főként drogproblémákkal küzdő terhes nőknek és kisgyerekes anyukáknak nyújt segítséget. A szociális ellátórendszerből kieső, halmozottan hátrányos helyzetű (és többszörösen kitaszított) anyák itt nemcsak esélyt kapnak, de emberi bánásmódban is részesülnek. A Józan Babák Egyesület munkatársai klienseiket egyenrangú partnerként kezelik, együtt dolgoznak velük a közös ügy, a gyermek érdekében. A segítők ugyanolyan emberként tekintenek a segítettekre, mint bárki másra, amit mi sem példáz jobban annál, hogy gyerekeik együtt nevelkednek az egyesületben. Nincs különbségtétel se felnőtt, se gyermek között, ami talán az első és legfontosabb lépés a normális élet felé visszavezető úton.

Ezt az utat keresik az Egyetlen fa maradt című film szereplői is. Koszovóban, a szerb kultúra bölcsőjében ma már szinte alig élnek szerbek, a radikálisan megfogyatkozott kisebbség körül egyre fogy a levegő. Trencsényi Klára egy pap, egy festő és egy tanító vallomásain keresztül mutatja be a lelkileg lassan elviselhetetlenné váló helyzetet, amelyben a szabadság hiánya, a fiatalság eltékozlása és az ember híján eltűnő cél mint egzisztenciális fenyegetettség jelenik meg. Jóravaló, tevékeny embereket látunk, akik szeretik a szülőföldjüket, de élni és boldogulni akarnak, ezért gyökereiket feltépve valószínűleg hamarosan útra kelnek.    

Az On The Spot - 9 hónap alatt a Föld körül című televíziós dokumentumsorozat Zaatari című részének hősei már visszafelé, a háború miatt évekkel ezelőtt elhagyott szíriai otthonukba mennének. Pontosabban az apa, aki családja sorsáról dönt. Hiányoznak neki a szomszédok, meghalni meg amúgy is csak otthon lehet, nem férfi dolog idegen földön élni. Fia viszont nem érti apja irreálisnak tűnő álmát, számára szülőhelye, a szír-jordán határon fekvő menekülttábor sokkal több lehetőséggel kecsegtet, mint a háború sújtotta Szíria. A nyíltszívű családfő hittről, hazaszeretetről, bátorságról és a gyerekek fontosságáról vall, az európai filmkészítő (Cseke Eszter és S. Takács András) számára már magyarázatra szoruló elvhűségről tanúskodva.    

Ricsi is helyben, szülőfalujában szeretne boldogulni. Bár kevés a munka és a sulit is otthagyta, mindez nem fontos, csak a rally. Profi autóversenyző szeretne lennie. Számára csak ez az egy cél létezik, de környezetétől eltérően neki legalább van célja, ami irányt és értelmet ad az életének. Az út azonban így is rettenetesen nehéz: szűkösek a lehetőségek, ráadásul a kamasz fiú úgy érzi, hogy senki se érti meg a szenvedélyét. És valóban: a Drifter című filmben azt látjuk, hogy mindenki csak a magáét hajtogatja, de senki se segít Ricsinek, vagy aki mégis, az is ékes ellenpéldája annak, amit mond. Hörcher Gábor fáradhatatlan kamerája több mint négy évig követte a fiatal főhőst, aki bizalmába fogadva a rendezőt élete legintimebb pillanatait is megosztotta vele. Bizalmuk alapja alighanem a megszállottság lehetett.

Takács Mária Meleg férfiak, hideg diktatúrák címmel elkészítette a Kádár-rendszer leszbikus szubkultúráját bemutató Eltitkolt évek párdarabját. Kreatív dokumentumfilmjében négy meleg srác ragad kamerát annak reményében, hogy ha megismerik idősebb sorstársaik szocializmusbeli múltját, talán rájönnek arra, miként is kellene viszonyulniuk a jelenhez. A rendező a mozgóképes kutatás készítési folyamatát és eredményeit felváltva jeleníti meg, és noha ez utóbbi a szereplők élvezetes és informatív történetin keresztül alapos betekintést nyújt egy kevesek által ismert világban, a film legfontosabb rétegét mégis ez előbbi adja, nemcsak a felhasznált eszközök, hanem a kutatásban résztvevők egymáshoz való viszonya miatt is. A srácok nem elégszenek meg az interjúkkal és az archív anyagokkal, olyan múltbeli szituációkat hoznak létre, amelyekben a "vizsgáltak" könnyebben fel tudják idézni emlékeiket, ők pedig átélhetnek számukra ismeretlen helyzeteket, hogy azután szisztematikusan kielemezhessék azokat. Az ifjú kutatók kedvesen, őszinte kíváncsisággal és lelkesedéssel fordulnak a sokat megélt férfiak felé, akik segítőkészek, nyitottak és szintén nagyon kedvesek. Jószívű, de kétségektől gyötört fiatalok találkozása ez jószívű, de sorsukkal már megbékélt férfiakkal. A szeretet ott van a srácokban is, a békét (és a helyes viszonyulást a jelenhez) pedig valószínűleg az idő fogja elhozni számukra és nem a rendszer, amely megváltoztatásáért mindazonáltal teljesen jogosan küzdenek.

Az idő és a szeretet a kulcsszó Almási Tamás legújabb filmjében is. A tititá Antiról, a fiatal roma gitártehetségről szól, aki a Snétberger Zenei Tehetségkutató Központ jóvoltából lehetőséget kap a reménytelenségből való kitörésre. Története azonban nem egy klasszikus sikersztori: Anti ugyanis hamar és fájdalmasan szembesül a ténnyel, hogy diáktársaihoz képest is hatalmas a hátránya, ami egy mesés győzelemmel végződő történet kiindulópontja is lehetne akár, de itt nem az, mivel a fiú végül nem jut be a világ színe elé álló legjobbak közé. Technikailag tehetségesebb, képzettebb, jobb háttérrel rendelkező társaival nem tudja felvenni a versenyt, ráadásul úgy tűnik, az iskolalapító mesternek se türelme, se ideje nincs a felzárkóztatásához. Nem úgy, mint az angyalként érkező gitártanárnőnek, akit láthatóan nem a "versenylovak részideje", hanem a fejlődés kulcsa érdekel. Számára Anti az, ami: egy tiszta szívű, szeretetre méltó kamasz, akiért nehéz nem rajongani, akivel öröm együtt dolgozni, akárhogy is fejlődik. De Anti fejlődik, mert tehetséges, innentől kezdve pedig már nem az a kérdés, hogy mikor léphet fel a Müpában, hanem az, hogy ki adja meg neki azt a szerető (és szakszerű) gondoskodást, amely egyszerre teszi boldoggá és hozza ki belőle a legjobb teljesítményt. A valódi segítség biztos jele, ha a segítettből segítő lesz, ahogy Anti tanítványból tanítóvá válik, ami nemcsak azért fontos, mert a tanítás üdvözítő célt és kenyeret adhat neki, hanem azért is, mert megóvja attól az egyre veszélyesebb téveszmétől, miszerint kiemelkedő teljesìtmény és karrier nélkül nem lehet teljes az élet. Almàsi jól tudja, hogy Anti sorsa számára és nézője számára is érdekesebb és értékesebb, mint az önmaguktól elszállt virtuózoké, és bár filmje egyéb erényei miatt is a Magyar panoráma legjobb alkotása, főhősét az teszi igazán különlegessé, hogy megértettsége emberi értékként tükröződik benne.