Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

A szellemirtó – Zomborácz Virág: Utóélet

Gálffi László legutóbbi szerepe Hamlet atyjának szelleme volt az Örkény Színházban. Ugyanezt a szerepet játssza el Zomborácz Virág bemutatkozó nagyjátékfilmjében, az Utóéletben is. Csak a saját tehetetlenségével szembenéző Hamletet ezúttal Mózesnek hívják. MOZI
 
Utóélet
színes, magyar film, 95 perc, 2013
rendezte: Zomborácz Virág
írta: Zomborácz Virág
zene: Balázs Ádám
operatőr: Pohárnok Gergely
producer: Pusztai Ferenc
jelmez: Zelenka Nóra
díszlet: Takács Lilla
vágó: Szalai Károly
szereplők: Kristóf Márton, Gálffi László, Anger Zsolt, Petrik Andrea, Csákányi Eszter, Kinczli Krisztina, Hang Lili Rozina, Gyabronka József, Kocsis Gergely
gyártó cég: KMH Film
forgalmazza: Vertigo Média Kft.
bemutató dátuma: 2014. szeptember 11.
 
De a mai magyar vidék saját kis Hamletjét Csehov írta át: a szabadidejében egy falusi tavacskában pecázó lelkész fiának már egy gyilkosság sem jut, amit megbosszulhatna. De amikor a feminin fiút bigott szigorral macsóvá nevelni kívánó, kemény apa meghal, szelleme éppúgy visszatér ivadékához, mint az idősebb Hamleté, és éppúgy elvár tőle egy leszámolást. Leszámolást, ezúttal az apai zsarnokság terhével, tágabban az egyéniséget elnyomó mindenféle külső hatással – amit Mózes esetében éppenséggel leginkább az apa testesített meg.
 
 
Ahogy ebből már kiderülhetett, az Utóélet vérbeli coming-of-age történet, de a konkrét vagy átvitt értelemben vett beavatási szertartások helyett a felnőtté válás metaforája ível végig a filmen. Az Utóélet az egyik síkon önmagában is értelmezhető és élvezhető: fanyar humorú vígjáték egy fiúról, akit mindenhová követ apja mások számára láthatatlan szelleme, és akit egy spiritiszta ébreszt rá arra, hogy a kísértettől megszabadulni csak annak félbemaradt feladatai bevégzése után tud. A másik, felszín alatti rétegben egy - rengeteg szimbólumot használó - mindvégig jelképes dráma bontakozik ki az én kereséséről, az elvárások és az emberre ráerőszakolt viselkedésformák levetéséről és arról, hogy az embernek végső soron egymagának kell döntenie arról, milyen életet kíván élni. Felnövés-történet is ez, de  általánosabb síkon mozgó egzisztencialista problémafeszegetés is, amelyet az emberi élet egy alapkérdésére adott válaszként, de akár egy generációs feladatmegfogalmazásként is lehet érteni (vö. az előző rendszer, az „apák világa” terhének levetése).
 
Zomborácz Virág filmjének nem a jó érzékkel életszerűvé tett dialógusok használata a legnagyobb erénye, és nem is az ellentmondásos, váratlan képi poénokra épülő humor, hanem a roppant következetes és átgondolt, sosem szájbarágós, a közhelyesség határait többnyire csak innen ostromló szimbólumhasználat.
 
Hiszen az Utóéletben alig találni olyan jelenetet, aminek ne lenne valamilyen, saját primer cselekményén túlmutató jelentése is. Például a parókia udvarán a munkások pont akkor ejtik le és törik össze a Jézus-szobrot, amikor az apa kileheli a lelkét – praktikusan azért, mert elengedik a rusnya műtárgyat szállító taligát, jelképesen viszont alighanem azért, hogy Mózes apjához való viszonyára, apaképének milyenségére utaljanak vele.  Vagy ott van a fiú vegetáriánussága is, amit senki nem hajlandó komolyan venni: minden rokon rátukmálja a húst, hiába hányja ki azt Mózes mindig, hiába veti ki a szervezete – épp, ahogyan a „férfias”, „tökös” viselkedésformát is ráerőltetnék a fiúra, és épp, ahogyan ő ezt is képtelen megemészteni.
 
Végigível a filmen egy meglehetősen egyértelmű jelkép, a partra vetett hal motívuma is: a lelkész utolsó fogása, amelyről Mózesnek kéne eldöntenie, hogy megölje, vagy visszaeressze a tóba, de amíg nem dönt, az állat csak vergődik a két állapot között – mint ahogy Mózes az apai nevelésnek és a saját igényeinek való megfelelés közt. (Ennek aztán szintén szép és pontosan kidolgozott, képekből megfogalmazott, jelképesen ábrázolt megoldását kínálja a film utolsó jelenete.) Megjelenik egy valamivel elcsépeltebb metafora is, az apa földön ragadt lelkét jelképező fehér galamb, ami nem száll el Mózesék házának udvaráról, ameddig az apa is ott liheg fia a nyakában. Egy másik jelenetben más módon is megjelenik a galamb-motívum: miután az esperes a temetésen elmondja, hogy a fehér galamb úgy száll fel, mint a lélek a mennybe, a madárnak persze esze ágában sincs a szárnyát használni.
 
 
A forgatókönyvet is jegyző Zomborácz Virág épp ilyen következetességgel viszi végig a gyengeség és erősség közti folyamatos párharc problematikáját is. Mózest apja „töketlennek” tartja, amiért szorongásos betegsége van, és mielőtt először jelenik meg a fiúnak a szellem, a temetési beszédben elhangzik: lelki gyengeség nem elengedni a holtakat. És valóban, a film tétje éppen az, hogy Mózesnek lesz-e ereje elengedni a holtat; az atya szellemét éppúgy, mint az általa örökül hagyott szorongást, erőltetett elvárásrendszert. Lesz-e ereje ahhoz, hogy saját lábára álljon; vagy máshogy fogalmazva, elég erőssé válik-e saját gyengesége felvállalásához.
 
Zomborácz minden területen kimagasló következetessége a mellékszereplők jellemében is megmutatkozik: kevés író-rendezőre jellemző, hogy ilyen egyedi és pontosan megfestett jellemrajzzal lássa el az összes, Pohárnok Gergely operatőrnek a romos kopottság dicsfényéből fogalmazó képei közt felbukkanó karaktert. Nem is lehetne másképp Csehovot emlegetni: épp a nyúlfarknyi mellékszálak kellenek ahhoz, hogy megjelenjen a humoros felszín mögött egy lesújtó világ képe is, ahol mindenki csak a másikkal van elfoglalva, ugyanakkor mégsem törődik senki a másikkal, sőt, észre sem veszi senki, hogy kinek mi a problémája. Egészen megrázó például Mózes örökbefogadott kishúgának története, akit terrorizálnak az iskolában, aki ettől éjszakánként bepisil, és aki épp kezdi is megkérdőjelezni, hogy valóban befogadó családjához tartozik-e biológiailag  – miközben minderről senki nem vesz tudomást. Hang Lili Rozina pedig profi felnőtt színészektől sem gyakran tapasztalt kifejezőerővel, sűrítéssel és arcjátékkal tudja megjeleníteni mindennek az összes fájdalmát.
 
Majdnem ilyen megrázó tud lenni a Csákányi Eszter által játszott nagynéni-áspiskígyó története is: az ármánykodó, rosszindulatú nő valójában épp annyira csak egy kis emberi érzésre, szeretetre vágyik, mint bárki más, és ezért bármit meg is tenne. Lenyűgöző, ahogyan Csákányi arcán a Kleopátra-maszk alatt olykor felvillan a randevúra induló naiv kislány;  máskor pedig egyetlen arckifejezéssel leplezi le magát és sorstragédiáját. Gyabronka József, a Csákányi figurájának udvarló esperes szerepében hasonló utat jár be: a kutyabolond pojáca egyrészt megannyi titkot rejteget – úgy szó szerint, mint jellemének apróságait tekintve –, másrészt a többiekhez hasonlóan, a látszat ellenére szintén esendő. Gyabronka bravúrja, hogy mindezt a figurára elsősorban jellemző piperkőcséget egy pillanatig sem feledve képes megmutatni.
 
Amennyire következetes szinte mindenben Zomborácz, annyira meglepő, hogy épp a szellemapa figuráját és az ő fejlődését nem dolgozza ki. A kísértet állapotváltozásai ugyanis nincsenek megindokolva: a lény eleinte azt sem tudja, ki ő és mi a múltja, később valamitől mégis felismeri Mózesben az alárendelt rokont, hogy aztán végül visszanyerje korábbi tulajdonságai és emlékei mindegyikét (egyszer még az asszisztensének múltjára is megjegyzést tesz) – de hogy mi okozza a változást, arra nincs válasz. Így hiába tökéletesen kifejező Gálffi László minden egyes grimasza az elveszett kisfiútól a zsarnokig, a vidám bolondtól a szeretetteli bácsiig, ezek megírt összekötő szálak nélkül csak elkülönült gesztusok maradnak valamiféle összefüggő ív helyett. Társaként a főszerepet játszó amatőrszínész, Kristóf Márton letagadhatatlan civilséggel nagyjából végig ugyanazt a kissé mulya figurát hozza, rövidke skálán váltogatva az érzelmeket –többnyire elegendő mértékben a cselekmény megkívánta helyzetekhez.
 
 
Zomborácz Virág első nagyjátékfilmjére csak két okból mondható, hogy „tipikus elsőfilm”. Egyrészt, mert látszik a történet kidolgozottságán, hogy az írójának hosszú évei voltak a tökéletesítésre, a cselekmény kidolgozására, a mellékszálak letisztázására, a dialógusok találó megkomponálására. Másrészt, mert a rendező egyszer-egyszer elidőz a jópofa, kedves vagy vicces, egyszóval örömmel leforgatható jeleneteken akkor is, ha a dramaturgiának ezek sűrítése-tömörítése használna. De az elsőfilmekkel kapcsolatos többi sztereotípiát (kiforratlanság, sokat markol–keveset fog, zavarosság stb.) Zomborácz Virág és az Utóélet vonatkozásában el is lehet felejteni.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322