Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Kohlhaas Rising - Arnaud des Pallières: A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája

Kohlhaas Mihály (eredetileg Hans Kohlhase) valós történelmi eseményeken alapuló története mind a magyar, mind a nemzetközi/amerikai közönség számára ismerős lehet, különféle színpadi és irodalmi, hűségesebb és lazább feldolgozásai révén (Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja, Hajnóczy Péter: A fűtő, E.L. Doctorow: Ragtime). Arnaud des Pallières francia rendező Heinrich von Kleist kisregénye alapján dolgozott, de – elsősorban látásmódjában és ítéletében – erősen elszakadt tőle. MOZI
 
A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája
(Michael Kohlhaas)
francia-német történelmi dráma, 122 perc, 2013
rendezte: Arnaud des Pallières
írta: Christelle Berthevas, Arnaud des Pallières, Heinrich von Kleist
fényképezte: Jeanne Lapoirie
vágó: Sandie Bompar, Arnaud des Pallières
zene: Martin Wheeler, The Witches
producer: Serge Lalou
szereplők: Mads Mikkelsen, Mélusine Mayance, David Kross, Bruno Ganz, Denis Lavant, Roxane Duran, David Bennent, Sergi López, Amira Casar
gyártó cég: Les Films d’Ici, Looks Filmproduktionen, Hérodiade, K’Ien Productions
forgalmazza: Vertigo Média
bemutató dátuma: 2014. augusztus 7.
 
Heinrich von Kleist, XVIII–XIX. századi német író Kohlhaas Mihálya meglehetősen keresetlen, kedélyes-szenvtelen stílusban adja elő a XVI. században élt lókereskedő meséjét, aki országos szintű fegyveres felkelést robbantott ki, miután egy földbirtokos nemes a hídján való áthaladás fejében zálogként lefoglalta, majd használhatatlanná amortizálta két csodás fekete lovát. A jogtalannak bizonyult tettre Kohlhaasnak többszöri próbálkozás után sem sikerült jogorvoslatot találnia, s miután szolgái és szerettei közül is többen áldozatul estek az igazságkeresésnek, a férfi az erőszakos lázadást választotta.
 
Kleist mindezt úgy mutatja be, hogy objektíven ábrázolja a két szembenálló oldalt (azaz a főhőst és az államhatalom különféle képviselőit, tisztségviselőit), és még csak nem is szimpatizál különösebben a központi figurával. Egyáltalán nem rejti véka alá Kohlhaas negatív tulajdonságait, sőt már a kisregény nyitómondatában az szerepel, hogy „…Kohlhaas Mihály […]a maga korában a legjóravalóbb s egyúttal a legszörnyűbb emberek közé tartozott” (később „a tébolyult gyújtogató”, „a dühöngő zsarnok”, míg a pozitív oldalon az „öldöklő angyal, aki tűzzel-vassal üldözi a nép elnyomóit” kifejezések egyaránt előfordulnak).
 
A szerző folyamatosan – mintha direkt eljátszana ezzel – felváltva mutatja a szimpátia („Így álltak a dolgok Drezdában, mikor a szegény Kohlhaas feje fölött egy másik, súlyosabb vihar gyülekezett Lützen felől…”), a közömbösség és az egyértelmű helytelenítés („…helyesebb nyilvánvaló jogtalanságot elkövetni rajta, s az egész ügyet újból félretenni, mint igazságot szolgáltatni neki, amelyet egy ilyen semmi ügyben erőszakosan csikart ki, igazságot csak azért, hogy őrjöngő konokságát lecsillapítsák”) jeleit (anti)hőse irányába. Teszi mindezt vélhetően azért, mert nem kíván állást foglalni, a felvilágosodás jegyében meghagyja a gondolkodás és az ítéletalkotás jogát olvasójának (erre egyébként célzást is tesz a könyvben: „…lehet, hogy másfajta okok is belejátszottak a dologba, de ezeknek a kitalálását rábízzuk azokra, akik tájékozódni tudnak érzéseik között.”). Kleist ezenfelül nem egyszer el is szakad hősétől, amikor a cselekmény más szereplőivel való történésekről mesél; ilyenkor a lókereskedő teljesen a háttérbe szorul.
 
Arnaud des Pallières filmjében ezzel szemben a nézőpont és a szimpátia is végig a címszereplőé. Kleist gunyoros-távolságtartó hozzáállása helyett a filmalkotó rögtön egyéníti és rokonszenvessé teszi a főhőst, ezt a kevés szavú, talpig becsületes férfit, aki több egyszerű lókupecnél, hiszen magának a kormányzónak adja el állatait, s piszkos ugyan a lába, de ismeri és magyarázza is a Bibliát, saját kezűleg segíti világra a kiscsikót és útjáról hazatérve ajándékkal kedveskedik feleségének (akiért egyébként a kor társadalmi szokásaival ellentétben szenvedélyes szerelemmel ég – erről egy kifejező, mégis ízléses ágyjelenet tanúskodik).
 
Míg Kleistnél felvetődik, hogy Kohlhaas ügye talán nem több, mint vihar egy kanál vízben („kifogyhatatlanul hahotázva kiáltozták egymásnak az emberek, hogy sintérkézre kerültek a lovak, amelyek miatt az állam megingott”), sőt egy tréfás megjegyzés révén ([a kamarásnak] az égvilágon sejtelme sem volt, mit csináljon a lovakkal, […] ha az állatok nem azonosak azokkal, amelyeken a sátán nyargalászott Szászországban…”) az is felmerül, hogy az államhatalom is tévesen túldimenzionálja a férfi szerepét, addig a filmben legenda születik az egyszerű kisemberről, akinek elvei vannak és aki ragaszkodik az igazához (lásd a mű címét, illetve az egyik mellékfigura szájából elhangzó elismerő szavakat [„egy férfi, egyedül a lovával az egész világ ellen”]). Így válik a hős jellemzésekor a kleisti engesztelhetetlenség és kérlelhetetlenség Pallièresnél rendíthetetlenséggé és következetességgé.
 
Ennek egyik eszköze, hogy az egész folyamatnak – pereskedéssel, adminisztratív huzavonával és a lovak sorsának részletes ismertetésével egyetemben – a Kleistnél tapasztalt, talán túlontúl részletező leírása helyett a filmalkotók az elhallgatást választják. A kisregényben részletesen kifejtik, hogy Kohlhaas egész városokat gyújt fel, asszonyokat és gyerekeket öl(et) – mindez a filmből kimarad, csak az említés szintjén jelenik meg vagy kétértelműen lebegtetve hagyják (amikor a főhős bosszútól fűtve betör ellensége várába és legyilkol majdnem mindenkit, akit ott talál, egy hangsúlyos jelenetben farkasszemet néz egy síró csecsemőjét a karjában tartó nővel, de nem látjuk, hogy bántaná őket, mert vágás következik). Pallières inkább a kohlhaasi szabadcsapatok erdőmélyi, Robin Hoodét idéző romantikájára koncentrál.
 
Ez a balladai homály, a kihagyásos, elhallgatásos szerkesztés, a sejtetés egyebekben is jellemző a filmre, ahogy más balladai elemeket is használ. Ilyen például a családot érő tragédia ábrázolásakor a kislány ruhájának suhogását visszatérően bemutató képsor mint redundáns, az érzelmeket fokozó hatáseszköz, a lassú tempó, az ősi, kegyetlen törvények és egy nyers, durva, brutális világ középpontba állítása, illetve a népballadai egyszerűség (utóbbit hangsúlyozza a mindössze néhány népi hangszert – hegedűt, furulyát, dobot – megszólaltató letisztult aláfestő zene). A mű így kialakuló szikársága és lakonikussága már-már a címszerepet alakító Mad Mikkelsen egyik korábbi munkáját, A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendájához hasonlóan egy kiszolgáltatottságát a visszájára fordító magányos hős küzdelmét bemutató Valhalla Risingot idézi.
 
Szintén a hőssé avatás érdekében történik, hogy az alkotó olyan sztori- és stíluselemeket vet be, melyek segítségével elszakad az eredeti történet speciális jellegzetességeitől – ehelyett mindent megpróbál egyetemessé és örökké tenni. Igen beszédes példa erre, hogy a kisregény egyik kulcsfigurája, Luther Márton ugyan annak számára beazonosíthatóan jelenik meg, aki olvasta a könyveredetit, de a filmben nem nevezik a nevén: a stáblistán Teológusként hivatkoznak rá, Kohlhaas lelkésznek szólítja, és egyetlen, meglehetősen kétértelmű utalásból lehet csak sejteni, hogy több a hit és a vallás oldalát, a szeretet és a „ne ölj!” parancsolatát képviselő egyszerű lelkipásztornál (az „olvastam a Bibliáját” félmondat vonatkozhat Luther Biblia-fordítására, de általánosságban véve az egyházi férfi személyéhez kapcsolt szent könyvre is).
 
Vizuálisan mindezt az alkotók úgy támasztják alá, hogy magát a képet is kiszakítják összefüggéseiből. Konkrétan a teológushoz kapcsolódó képsorban a fekete ruhás egyházférfit olyan sötét háttér elé állítják, hogy az egyetemes normákat, örök értékeket hangsúlyozó szónoklata alatt olyannyira eggyé válik a háttérrel, mintha csak egy, a levegőben lebegő beszélő fejet látnánk. Ezt az értelmező momentumot leszámítva a képi megoldásoknak inkább hangulatfestő szerepük van (a fényhiányos, alulvilágított képek, a gyertyafényt idéző világítás a belsőkben a németalföldi barokk festészetre, Rembrandt és Vermeer műveire emlékeztetnek; ezzel a külsőkben a természet éles zöldjei és kékjei képeznek ellentétet), illetve további két esetben hangsúlyossá válik a színszimbolika is (a menekülés jelenetében a bizonytalan állapotot a ködös, kék szűrővel felvett táj emeli ki, a bujkálást ábrázoló képsorban pedig egy addig egyáltalán nem látható, szokatlan szín, a takaró élénkpirosa hívja fel a figyelmet a veszélyre).
 
A fent említett örök érvényre emelés, általánosítás ugyanakkor egy mozzanatban visszaüt az adaptációban és némi dramaturgiai zavart okoz: többször elhangzik (magának a főhősnek a szájából is), hogy Kohlhaasnak több gyereke van, ennek ellenére a cselekmény folyamán végig csak egyetlen kislány jelenik meg. Mindezzel együtt egyáltalán nem bizonyult rossz döntésnek az eredeti regény szemléletmódjának módosítása, az abban szereplő ambivalens hős Hőssé avatása (lásd még a gyönyörű, színészileg is tökéletesen megoldott zárójelenetet) és a gunyoros távolságtartás elvetése, hiszen az államhatalom igazságosságában való csalódás ismerős élménye a mai nézőt is megszólíthatja – sokkal inkább, mint Kleist távoli és túlbonyolított, kissé már elavult meséje.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322