A Kusturica balkáni őrületét idéző Luna Papa után után több mint egy évtizeddel Bakhtyar Khudojnazarov tadzsik direktor inkább a mágikus realizmus felé fordult, amikor költői-abszurd mesét rendezett egy Urálon túli Don Quijotéról. MOZI

 

A tengerre várva

(V ozhidanii morya)

orosz-belga-francia-kazahsztáni-német fantasy, 109 perc, 2012

rendezte: Bakhtyar Khudojnazarov

írta: Sergej Ashkenazy

fényképezte: Rifkat Ibragimov, Dusan Joksimovic, Jan Vancaillie

vágó: Danielius Kokanauskis, Salome Machaidze

zene: Shuhei Kamimura

producer: Karl Baumgartner, Sébastien Delloye, Diana Elbaum, Setareh Farsi, Behrooz Hashemian, Thanassis Karathanos, Bakhtyar Khudojnazarov, Rusht Rushtov

szereplők: Dinmukhamet Akhimov, Egor Beroev, Detlev Buck, Radzhab Guseynov, Daulet Kekelbayev, Anastasiya Mikulchina, Pavel Priluchnyy, Alexander Rabotyaga

gyártó cég: Entre Chien et Loup, Kazakhfilm Studios, National Production Center of the Republic of Kazakhstan, Pallas Film, Tajikfilm, ZDF/Arte

forgalmazza: Vertigo Média

bemutató dátuma: 2014. július 10

 

Bizonyos utalásokból (a rendező nemzetisége, a kiszáradt víz és az abban elakadó hajó motívuma stb.) lehet ugyan körülbelüli helyhez és időhöz kötni, Khudojnazarov alkotása végső soron mégis megfoghatatlan helyen és időben játszódik. Számos anakronizmusának és történéseinek köszönhetően minden az időről szól benne, misztikus-mitikus helyszínei pedig ugyanakkor megszüntetik, felfüggesztik az időt. A rapzene, a viszonylag modern járművek (autó, teherautó) arra engednek következtetni, hogy a jelenkorban járunk, de ugyanilyen hangsúllyal kerülnek elő régi időket idéző használati tárgyak (egy még működő, ósdi, poros lemezjátszó, egy veterán oldalkocsis motor, fekete-fehér sztárfotók, archív híradórészlet), harmadik csoportként pedig olyan örök és időtlen elemeket is kapunk, mint a vonat, a hajó, a ló mint közlekedési eszköz vagy egy sámán személye.

 

A filmet már pusztán ennek köszönhetően áthatja valamiféle mágia, amihez hozzáadódik, hogy a megszállott főhős egy ősi törvénynek megfelelően („a hajónak a tengerben a helye”) kvázi csodát akar tenni azzal, hogy egy végzetes viharban eltűnt, majd utóbb mégis megkerült hajóját a sivatagon keresztül szeretné a tengerhez szállítani. Ez a motívum Werner Herzog Fitzcarraldójából lehet ismerős, és Marat figurája maga is rokona a mániákus operarajongónak – ahogy minden elvarázsolt álmodozónak a történelem során. Hősünk Fitzcarraldóhoz és a szélmalmokkal küzdő Don Quijotéhez hasonlóan az elemekkel veszi fel a harcot és szíve hölgyét keresi, csak az ő Dulcineája sajnos évekkel azelőtt a tengerbe veszett.

 

A nosztalgia, az eltűnt idő visszahozatalának vágya mellett (lásd az említett dolgokon kívül az olyan mondatokat, mint az „Én a múltunkat őrzöm” vagy a „Semmi sem múlt”) így a nekrofília is erősen jelen van a filmben. Pedig a halott szerelmes helyettesíthetősége több ponton is felmerül (a legbeszédesebb utalás erre nézvést, hogy a viharban eltűnt kedvest és annak Maratért epedő, időközben nővé érő húgát ugyanaz a színésznő játssza), de Marat hallani sem akar a cseréről, ahogy arról sem, hogy hajóját a tenger helyett a folyóban bocsássa vízre. Hősünk története így a kompromisszumot elutasító ember életképtelenségének tragédiája lesz. Hiába sikerül esetleg valami csoda folytán elérnie a célját, holdkórosunk sosem lesz boldog, mert nem tudja elfogadni a sorsát, folyamatosan küzd ellene, és inkább saját világot épít (ennek hangsúlyozása a zárszóként kiírt mottó a Jelenések könyvéből: „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé”). Ennek legszívbemarkolóbb jele, hogy annak ellenére, hogy épp a halottakat szeretné visszahozni, szinte mindenkire csak halált hoz, akivel kapcsolatba kerül.

 

Maratot nem érdekli a múló idő, ő – akárcsak a kiszáradt mederben megfeneklett hajója – megrekedt akkor, amikor szerelmét elvesztette. Ehhez alkalmazkodva a film maga is úgy számolja az időt, hogy semmilyen pontos dátum vagy időhatár ne szerepeljen benne: minden „valamennyi idő múlva” történik, vagy épp annyi idő alatt, míg egy kislányból fiatal nő lesz. A főhős elérhetetlen utáni vágyakozása pedig megsokszorozódik a műben, minek köszönhetően egész sóvárgási lánc jön létre: mindenki másra vágyik (Balthazar Tamarára, Tamara Maratra, Marat Darira), és mindenki megközelíthetetlen a másik számára („Felejtsd el, ami a vonaton történt!” – mondja Marat Tamarának, aki később szinte szóról szóra ugyanezt vágja Balthazar fejéhez: „Felejtsd el, ami köztünk történt!”).

 

Az anakronizmusok és ősi, örök elemek hatására kialakuló időtlenség mintájára a helyszín is hasonlósan egységesen és egyneműen jelenik meg a filmben. A sima váltásoknak és nyugodt gépmozgásoknak köszönhetően a három operatőr, Rifkat Ibragimov, Dusan Joksimovic és Jan Vancaillie kamerája olyan harmonikusan köti össze a különféle helyszíneket, mintha végig csak egyetlen hatalmas helyen járnánk, hiába utazunk a hősökkel együtt hajón, vonaton, motoron. Az itt és most azonban cseppfolyóssá válik a kizökkent időt helyretolni kívánó karakterek számára, hiába biztatják egymást folyamatosan olyan mondatokkal, hogy „Most éld az életet!” vagy hogy „Élj az élőkkel!”. Különböző okokból, de erre sem az őrült tengerész, sem a reménytelenül szerelmes lány, sem a szintén reménytelenül szerelmes jó barát, sem az örökké gyászoló apa nem képes. Marad tehát mindannyiuk számára a szó szerinti vagy képletes magukba zárkózás és az a kétes értékű bölcsesség, miszerint „A múlt az múlt”.