Peter Stricklandről nehéz eldönteni, hogy szennyfilmekért lelkesedő művész, vagy művészt játszó zsánerfilmrajongó, de talán nem is lehet. Egy biztos: ami a hetvenes-nyolcvanas években még vériszamos nemi erőszak- és bosszútörténet volt, az nála már néma természetben játszódó rémmese, elnyomott nőkről és fellázadó anyákról. Archetipikus, erdélyi és fatális – ahogy a Varga Katalin balladájára következő Berberian Sound Studio pedig szürreális, olasz és önreflexív. Metszően éles, de lebegő képek, művészi komponálás, és az utolsó suttogásig, percenésig, kattanásig kidolgozott hangkulissza – erről ismerszik a Strickland-stílus. A Duke of Burgundy is úgy simul a sorba, mintha trilógiát alkotna az angol rendező eddigi két filmjével. Rape and revenge film és giallo után most a hetvenes évek lenézett erotikus mozija bújik művészköntösbe. A szadomazo kapcsolat hátterében az emberi együttélés hatalmi harcai, a szájvécé-konzultáció mögött pedig egészséges önirónia lapul.

Cynthia napjait egy arisztokrata kastélyban, entomológiai* szakkönyvek tanulmányozásával tölti. Meg persze a bejárónője, Evelyn fölötti főnökösködéssel. Egy elmosatlan bugyi, egy óvatlan késés, és egyre szigorúbb, egyre szexuálisabb jellegű büntetéseket ró ki rá. Ám minél jobban megalázza, az alávetett lány annál jobban beleszeret Cynthiába. Legalábbis látszólag: Strickland trükkje, hogy csak késleltetve avatja be nézőjét abba, mi a szerepjáték és mi a valós a két nő kapcsolatában. Lehet, hogy Evelyn soha nem volt bejárónő, lehet, hogy csak egy rovartani előadáson találkoztak, s az egész szerepjátékot együtt ötölték ki. A filmben lényegében ez az egy jelenet ismétlődik folyamatosan, és kerül új fénytörésbe. Hogy aztán mindenki számára világossá váljék: a két nő kapcsolata szövevényesebb a szimpla úrnő-szolga viszonynál.

Bár eredetileg a sexploitationpápa Jess Franco egyik filmje (Lorna The Exorcist) remake-jének indult, sorvezetőjének inkább Fassbinder melodrámái kínálkoznak, melyekben mazochista nőket és kizsákmányoló párkapcsolatokat vizsgált. Különösen egy leszbikus kapcsolat hatalmi rendszerét, a gazdag divattervező és a szegény modell megcsavart szerelmét taglaló Petra von Kant keserű könnyei. Kik a filmben előbb kínos igyekezettel felviszik sminkjüket (maszkjukat), hogy az elkerülhetetlenül szétmaszatolódjon arcukon: Fassbinder a kapcsolatukban megbúvó (ön)becsapást, kiszolgáltatottságot, megalázottságot listázza. Azt a folyamatot, ahogy a szolgát tartó arisztokrata maga is szolgaságba hullik, ahogy szétesett házasságából egy belülről erjedő leszbikus kapcsolatba menekül.

Strickland más irányból közelít: nála a szerelem gyengéd, és még a szájbavizelés is bensőséges. (Rendezése tartózkodó: bár erotikus filmként címkézik, és 18-as karikát kapott, a filmben egy explicit jelenet sem szerepel.) A brit rendező becsapások helyett kölcsönös megegyezést, kiszolgáltatottság helyett kölcsönös függést, megalázás helyett vágykiszolgálást vizsgál. Ráadásul mindezt bájos iróniával teszi, és Cynthia és Evelyn függőjátszmájába finomhangolt humort kever. Strickland gálánsan elrajzolt karaktereket mozgat, kik – mint a szexuális segédeszközöket gyártó asztalosnő – már-már karikaturisztikus figurák. S bár a történetet lágyan rezgő melankóliába burkolja, a vonakodó Cynthia arckifejezései (a dán Sidse Babett Knudsen remekel), vagy a kínosnak tűnő, de itt humorosra oldott szexuális jelenetek feloldják ezt a bús hangulatot.

Strickland viszont ugyanabba a hibába esik, mint a Berberian Sound Studio esetében, ahol nem tudta hova kifuttatni a történetet – csak a David Lynch-filmekre hajazó szürreálőrületre. Ott az aranymetszés – a játékidő kétharmada – tájékán megejtett metacsavar adott nem túl kielégítő lezárást az addig lenyűgözően egyedi atmoszférájú sztorinak. A Duke of Burgundy alól is ugyanekkor fut ki a talaj, ez a film ráadásképp méltán pályázik a „legtöbbször véget érő film” címére. Egyenesen következik ez szerkesztésmódjából, amely ugyanazt a vezérjelenetet, és ugyanazokat a – refrénként beillesztett – hangulatmontázsokat ismételgeti, csak más-más szemszögből. Ez az – egyébként a szexfilmekre is jellemző – permutációs narratíva tükrözi vissza a szadomazo párkapcsolat szövevényrendszerét, a szerepjáték által megteremtett kölcsönös függést, amelyből látszólag nem lehet kilépni. Viszont ez is akadályozza abban Stricklandet, hogy a mélyére nézzen ennek a viszonynak, hiszen egy idő után nemcsak a szereplők, de a nézők számára is roppant önismétlővé válnak a jelenetek.

Az egész filmet végigkísérő rovarpárhuzamok (a cím sem Burgundia grófjára, hanem egy lepkefajra utal) nem kibontják, csak elismétlik a két nő közti történéseket. Ha a rovarok téli álmáról tartanak kiselőadást, akkor Cynthia begubózik és visszavonul – ha a halálról, akkor az egész kapcsolat veszélybe kerül. Strickland interjúiban előszeretettel hangoztatja, hogy őt a történetépítés helyett az atmoszférateremtés izgatja – de ebben épp az a félreértés lapul, hogy a hangulat valamiképpen leválasztható a történetről. Mivel az ismétlődésről szóló történet egy idő után már magáról az ismétlődésről is csak repetitíven tud szólni, így a képi metaforákra és hangköltészetre hagyatkozó Strickland sem tud mit tenni, mint újabb álomjelenetben összegezni a karakterek frusztrációját vagy kapcsolati hálóját. A víziók pedig nem tesznek hozzá pluszt az addig vázolt viszonyhoz, csupán az érzések, állapotok vizuális metaforáját kínálják.

Ezek után csak természetes, hogy a Duke of Burgundy-nak is az aprólékosan kimunkált atmoszféra a legnagyobb erénye, melyet lomha zoomokból, álmos és buja dalokból, a hetvenes éveket idézően montázsolt képekből épít fel. A rendező újfent bizsergető szenzuális élményt kínál delejes képeivel és andalító hangjaival. A Duke of Burgundy-t nézni olyan, mint ébredés után visszakapaszkodni egy álomba: hiába tűnik tökéletesen irreálisnak, arra az időre nem lehet elképzelni annál érzékibbet. De tagadni akkor sem érdemes: míg a Berberian Sound Studio-ban még egy kiugró vizuális érzékű auteur portréja sejlett fel, a Duke of Burgundy láttán egyértelművé vált, hogy Stricklandnek csak a látásmódja, s nem a gondolatai az eredetiek.